Két sárga, egy fehér, meg a vörösbor – Copa América, C-csoport

BRAZÍLIA

Az ötszörös világbajnok, négyszeres Konföderációs Kupa- és nyolcszoros Copa América-győztes válogatottról nehéz lenne újat mondani. Magyarul is számos könyv jelent meg róla, történetét minden generációban világsztárok neve fémjelzi – kudarcaik pedig legalább olyan emlékezetesek, mint a sikereik: a brazilok mineirazónak keresztelt 7–1-es fiaskóját például hosszú ideig emlegetjük még.

A spanyol bajnokság, és különösen a friss BL-induló Valencia követői számára fontos tudnivaló, hogy a tizenegyesölő kapus, Diego Alves a La Liga utolsó fordulójában elszenvedett keresztszalag-szakadása miatt féléves pihenőre kényszerül, így a kontinenstornát is kihagyja. Ha tizenegyespárbajra kerül a sor, a canarinha szurkolói biztosan nagyon hiányolják őt. Természetesen ott lesz viszont a Barcelona ásza, Neymar, a védelem oszlopa, Thiago Silva és párizsi csapattársa, David Luiz is – bár a mineirazo és Suárez cselei után talán nem sokan látnák szívesen, ha neki kellene irányítania a védelmet. A csapatot a korábbi kudarca után megmentőként visszatérő, játékosként világbajnok Dunga irányítja.

Meglepően hangzik, de a statisztikák agyafúrt kedvelői azt is mondhatják, hogy a brazilok nem nyerték meg többször a Copa Américát, mint a világbajnokságot. Ez azonban csak játék a szavakkal: nyolc diadalukból háromszor zártak a „Dél-Amerika-bajnokság" élén – ezen a néven rendezték meg 1967-ig a Copa Américát (a számozás folyamatos, a most következő lesz a 44. a sorban). Sikereik nagy részét a közelebbi múltban aratták: az 1997 óta megrendezett hat Copából négyszer is ők örülhettek a végén. Olyan ikonok viszont, mint Falcao, Sócrates, Zico, Garrincha és Pelé például Copa América-győzelem nélkül maradt.

PERU

A blanquirroja már jóval kevésbé ismert itthon – sokaknak talán csak a World Cup '90 nevű legendás felülnézetes videojáték választható csapataként ismerős. Pedig nekünk, magyaroknak különösen érdemes lenne megjegyeznünk őket, ugyanis az „inkák” még nálunk is régebb óta böjtölnek: az 1982-es spanyolországi vb óta nem jutottak ki egy világeseményre sem. Bár az is igaz, hogy örülnénk, ha a magunk kontinenstornáin hasonló eredménysorunk lenne… Peru nyerte ugyanis az 1975-ös dél-amerikai csúcsviadalt, az elsőt, amit hivatalosan is Copa Américának hívtak, de már 1939-ben is diadalmaskodtak egyszer a Dél-Amerika-bajnokságon.

Legutóbbi kimagasló eredményüket épp négy évvel ezelőtt, az előző alkalommal érték el. Az „inkák” a 2011-es argentínai Copa América bronzérmét szerezték meg – méghozzá az azóta Eb-selejtezős csoporttársunkat, Görögországot irányító, örmény származású uruguayi „Mágus”, Sergio (ejtsd: „szerhio”) Markarián vezetésével. További magyar kapcsolat, hogy a perui válogatottat 1957 és 1959 között a Vasas-nevelésű MTK-legenda, Orth György irányította. Jelenlegi edzőjük az argentin vándor, Ricardo Gareca.

A csapat legismertebb nevei a csatársorban találhatók. A Bayern Münchentől távozó veterán, Claudio Pizzarro, a korábban szintén a Bayernt erősítő Paolo Guerrero, a Schalkéban vitézkedő Jefferson Farfán, valamint Juan Manuel Vargas, az El-elődöntős Fiorentina szélsője egyaránt jól csengő név az európai labdarúgásban. Mindannyian harminc fölött járnak már, így a perui futball kedvelői izgatottan figyelhetik, fölnőnek-e utánuk az újabb tehetségek. Hiányozni fog viszont a sokáig Angliában futballozó Nolberto Solano (Newcastle United, West Ham United), illetve a maga 128 válogatottságával nemzeti rekorder Roberto Palacios is.

VENEZUELA

Még ha története során zajos sikereket nem is ért el (például eddig egyetlen vb-re sem jutott ki), a legszimpatikusabb becenevű csapatok versenyében Venezuela minden bizonnyal az élen zárna: La vinotinto, azaz a „vörösborcsapat” – nevüket burgundi árnyalatú mezükről kapták, mezüket pedig az 1938-as Bolívari Játékokon Bogotában. Létezik egy elmélet, amely szerint ha az ország zászlójában szereplő három színt (piros, sárga, kék) összekeverjük, pontosan a válogatott mezének színét kapjuk. Bárki nyugodtan nekiállhat házilag bizonyítani az elméletet, csak arra kérjük, hogy a végeredményt semmiképpen se igya meg…

Venezuelának a többiekhez képest kisebb a hagyománya. Első mérkőzésüket csupán 1926-ban játszották – addigra a Dél-Amerika-bajnokságot már tízszer is megrendezték. Viszont tudták, mi a sikeres bemutatkozás titka, hiszen ellenfélül a Deportivo Santander nevű kolumbiai klubcsapatot választották, és 6:1 arányú sikert arattak. Első szereplésükre a kontinenstornán egészen 1967-ig kellett várni.

Érdekesség, hogy míg Peru az első Copa Américának nevezett versenyt nyerte meg, Venezuela az utolsó Dél-Amerika-bajnokság néven futó tornán debütált. Mindjárt aratott is egy győzelmet, ám ezután hosszú böjt következett: a következő sikernek csak 40 év múlva, a 2007-es hazai rendezésű játékokon örülhetett. Ekkor érte el története legjobb eredményét is: csoportjából elsőként jutott tovább a negyeddöntőbe, ahol – a kvartettben még mögötte végző – Uruguay búcsúztatta 4:1-gyel.

Szerényebb történetének megfelelően híres játékosokból is kevesebb akad a vinotinto háza táján – mindenképpen érdemes azonban megemlíteni az Athletic Bilbao baszk származású korábbi védőjét, Fernando Amorebietát (jelenleg Middlesbrough), illetve a válogatottsági és gólrekordert, a „Karib-tenger Hurrikánjának”, „Arany Ballábnak” és „Arangolnak” is becézett Juan Arangót (123 válogatottság, 22 gól). Szövetségi kapitányuk 2014 óta Noel Sanvicente, ő a 24. a válogatott története során.

KOLUMBIA

La fiebre amarilla (sárgaláz), los cafeteros (kávéültetvényesek) vagy – hozzájuk nem illő egyszerűséggel – tricolor. A brazilok mellett a csoport másik nagyágyúja, és ha nem is a legsikeresebb, a '80-as, '90-es évek aranygenerációjának köszönhetően alighanem a kontinens legsokszínűbb válogatottja. Ki ne emlékezne rájuk? Elsőként El Loco, az őrült, a szabadrúgáslövő, cselezgető és a Wembleyben skorpiómozdulattal hárító kapuslegenda, René Higuita, aki a pletyka szerint babonásan mindig ugyanabban az alsónadrágban védett (arról már nem szól a fáma, hogy a meccsek között kimosta-e). A kapusok közül még érdemes megemlíteni Óscar Córdobát, illetve Faryd Mondragónt, aki 2014-ben a maga 44 évével minden idők legidősebb vb-szereplője lett.

Aztán ott volt a kétszer is Aranylabdára jelölt Faustino Asprilla, a Parmával számos trófeát nyerő csatár, aki szabadrúgásával véget vetett a nagy Milan 58 meccses veretlenségi sorozatának. Róla úgy tartják, hogy még nagyobb sikereket ért volna el, ha excentrikus életvitele nem befolyásolja pályán belüli teljesítményét. És ha már a pályán kívülre tévedtünk: Asprilla több korábbi csapattársa is megerősítette a csatár rendkívüli adottságairól szóló pletykát, amely miatt a játékosnak állítólag többször is felkínáltak felnőttfilmes szerepeket. Ezeket rendre visszautasította, ám a legenda olyannyira él tovább, hogy Asprilla 2014-ben a beceneve után Tino márkanévvel ellátott, különböző színekben és többféle ízesítésben (pl. guajava) kapható óvszert dobott a piacra.

De ne feledkezzünk meg a hajkoronák királyáról, a válogatottsági rekorderről (111), Carlos El Pibe Valderramáról sem, aki három világbajnokságra vezette ki a válogatottat Freddy Rincónnal párban. 1994 óta Kolumbia az egyetlen csapat, amely Argentínának idegenben öt gólt volt képes berámolni egy olyan meccsen, amelyen az aranygeneráció harmadik oszlopos tagja, Adolfo „El Tren” Valencia is pályára lépett. Sajnálatos módon ez a korosztály egy gyászos esetről is emlékezetes maradt: öngólja (és az együttes váratlanul korai búcsúja) után 1994-ben Andrés Escobart, a válogatott védőjét Medellínben agyonlőtték.

A generáció alkonyán megérkezett a cafeterók történetének legnagyobb sikere is, bár a nagyok közül addigra már sokan elbúcsúztak a csapattól. Kolumbia 2001-ben százszázalékos teljesítménnyel diadalmaskodott a hazai rendezésű Copa Américán. A gárdából érdemes kiemelni a kapus Óscar Córdoba, a később az Interrel triplázó védő (2009–2010: BL, bajnokság, kupa), Iván Ramiro Córdoba és a gólkirály Víctor Aristizábal nevét.

Az argentin José Pékerman vezérlete alatt dolgozó maiakat bizonyára még ennyire sem kell bemutatni senkinek. A 2014-es világbajnokság gólkirálya, James Rodríguez például nemcsak fantasztikus képességeiről tett tanúbizonyságot, hanem azt is megtanította a fél világnak, hogyan kell ejteni a spanyol „j” betűt (Jackson Martínez sajnos nem járt ekkora sikerrel). Az idei Copa Américán a tavalyi vb legnagyobb hiányzójától, a nemzeti gólrekorder (24) Radamel Falcaótól is lesz félnivalója az ellenfél védőinek. A „Tigris” minden bizonnyal egy jó Copa-szerepléssel szeretné feledtetni viszontagságos manchesteri szezonját. Persze az ellenfelek tarthatnak majd a Sevilla gólvágójától, az El-döntőn duplázó Carlos Baccától, a már említett Martíneztől, valamint számos más, európai élcsapatokban edződő társuktól is.

Tavalyi negyeddöntős szereplésével a kolumbiai válogatott történetének legjobb vb-eredményét érte el. A torna előtt a szurkolók lelkesítésére fotósorozat készült a kolumbiai futballmúlt és az aktmodelljelen nagy figuráival. Lehet, hogy az idei Copa América előtt is érdemes lenne folytatni a hagyományt – ki ne nézegetné szívesen ezeket a kiváló futballistákat? Óscar Córdoba, Copa América-győztes kapus; René Valenciano; Faustino Asprilla; Carlos Valderrama; Willington Ortiz, az IFFHS választása alapján a XX. század legjobb kolumbiai játékosa; Eduardo Vilarete; és végül Marcos Coll, a vb-történet egyetlen szögletgóljának szerzője. A hölgyek kilétéről sajnos ennél jóval kevesebbet tudunk…