A legmenőbbtől a vércikiig – vb-frizurák a kezdetektől napjainkig

 

Mind tudjuk, a labdarúgást a kínaiak, a japánok, a perzsák, a vikingek, az eszkimók, a görögök, a rómaiak, az aztékok és a maják is felfedezték az angolok előtt. Az ősatyák közül egyértelműen a maják bírtak a legegyedibb frizurával, ez azonban praktikus okokból nem terjedt el világszerte, de talán nem is baj ez.

Az „angol rugósdi” a 19. században indult világhódító útjára, és a sportág művelői a „lenyalt" hajviseletet, illetve ennek variánsait részesítették előnyben. Mi tagadás, nem éppen ez volt a legpraktikusabb frizura sportolás közben, igaz, még mindig jobban jártak eleink, mintha a rizsporos parókák korszakában rúgták volna a bőrt. Mivel a futballt (eleinte) főleg az egyszerűbb társadalmi státusú népek művelték, a hátrafésült (később: Tarzan-frizura) módi hódított az első, igencsak rögös-földes pályákon.

Természetesen különféle olajok és a brillantin nevű csodafegyver segítségével lőtték be a frizurákat, sőt, a brazil gólfenomén, Arthur Friedenreich (amellett, hogy gyakran púderezte a bőrét, hogy világosabb legyen) nem egy alkalommal hajhálóban lépett pályára!

Az oldalra fésült hajak egyik érdekes variánsát figyelhetjük meg a zseniális magyar futballista, Schlosser Imre arcképén (balra). A frizura jellegzetessége, hogy egészen mélyről indul, mint egy Ronald Koeman indította támadás.

A sok futballcsászár egyike, Turay „Suttyó" József érdekes, tornyos hajjal hódított fiatalon, míg a korabeli csikófrizurára (mindenhol legépelve, elöl egy kis rész meghagyva) még ma is sok példát láthatunk az utcákon, sajnos, ennek kései verziójával áll majd elő Ronaldo 2002-ben, a fél világ őszinte rémületére.

Az első világbajnokság mondhatni médiarobbanást indukált, nemcsak a sport varázsa, de a nacionalista érzelmek miatt is. Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy a legnagyobb játékosok a médiának köszönhetően egyéniségükkel és öltözködésükkel is divatdiktátorrá váltak. Megfigyelhető, hogy olyan színes bőrű játékosok, mint az uruguayi Andrade vagy a brazil Leonidas pár centis hajukat kiegyenesítették, az europid sztárok hajviselete pedig a jólfésült korabeli filmsztárokéra hajazott (hogy stílszerűek legyünk). Az 1938-as nagy tornán furcsa módon a győztes olaszok fifikás kapitánya, Vittorio Pozzo rendelkezett a legegyedibb frizurával.

1954-ben a magyarok nem csupán a futballjukkal varázsoltak: Puskás Ferenc jellegzetes hajviselete ekkor hódította meg végleg a világot, ám az igazi különc ebben a tekintetben Kocsis Sándor volt, oldalt lefelé, fent oldalra, elöl hátrafelé fésült remekével. Minden bizonnyal ezt volt a legpraktikusabb forma a legendás „Kocka” számára zseniális fejesei kivitelezéséhez. Az Aranycsapat legvonzóbb férfija egyébként több korabeli női forrás szerint Grosics Gyula volt, utolérhetetlen eleganciájának és kifinomult öltözködésének köszönhetően is.

Négy év múlva a brazilok voltak a sztárok, minden értelemben: az oldalt háromszög alakban „felgépelt” hajú Djalma Santos és a hollywoodi külsejű, szimpatikus nevű Didi.

Utóbbi hajviseletének egy kissé módosított (felül hosszabb) verziójával bukkant fel akkoriban egy csodatini, bizonyos Pelé.

Négy év múlva a legnagyobb feltűnést a chileiek okozták, akiknek a haja úgy csillogott-villogott, mint annak a bizonyos épületnek a kilincse. Érdekes módon az olaszok ekkoriban tértek át a természetesebb viseletre, lásd a cselkirály Luciano Chiarugi vagy Sandro Mazzola göndör fürtjeit és pajeszeit (ide nyúlt vissza később Gianluca Vialli és Roberto Baggio).

A hatvanas években a kopaszodni kezdő futballisták nem kaptak rögvest borotva után, hanem vagy szépen oldalra-hátra fésülték a maradékot, mint Alfredo Di Stéfano, vagy szörnyűséges módon megpróbálták a megnövesztett hajat ráfésülni a kopasz fejtetőre, mint Bobby Charlton.

Hamar kiderült, ez utóbbi metódus sportolás közben nem éppen ideális, mert úgy néz ki tőle az ember, mint Gollam rosszabb napjaiban.

Később a hetvenes éveknek is megvolt a maga csakis oldalt bozontos zsenije a lengyel Grzegorz Lato személyében, ennek egy elöl tincses változatával hódított később a felejthetetlen bolgár, Jordan „Márisszomszéd” Lecskov. Utóbbira méltó válasz volt Ronaldo rettenetes 2002-es vb-frizurája.

No de térjünk vissza a 60-as évekhez, amikor hódított a Beatles-frizura, de csak a pályán kívül, belül inkább a barkó lett a menő, főleg a vasfüggönyön innen, ahol sokan engedték fantáziátlanul a homlokukba a hajukat (mindezek ötvözését lásd a Varázsceruza c. rajzfilmben).

A hetvenes évek már jóval izgalmasabb volt, a szabad szerelem mellett köszönhetően a hosszabbra engedett hajaknak is (lásd még: Hair). A prímet az NSZK és Hollandia válogatottja vitte, gondoljunk csak rájuk: Franz Beckenbauer, Berti Vogts, Wolfgang Overath, Gerd Müller, illetve Johan Neeskens, Arie Haan, Johan Cruyff, Ruud Krol és Johnny Rep. 1974-re már a chileiek is elfelejtették a csillogó rövid hajat, míg az NDK-sokhoz ekkor érhetett el Ringo Starr fényképe.

A brazilok, a haitiek és a zaireiek furán néztek ki gyapjas hajjal, az uruguayi Denis Milar pedig egy egészen elképesztő frizurával rukkolt ki a vb tiszteletére.

A magyarok réme, a svéd Ralf Edström és a szövetségi német Paul Breitner egyedi arcszőrzettel emelte az esemény fényét.

Az argentinok félhosszúra növesztett haját már akkor is sokan megcsodálták, négy év múlva nyertek is, rövidebbre nyírva, de stílszerűen egy paraszthajszállal a hollandok előtt.

A lengyelek egészen speciális barkókkal jelentkeztek, lásd Kazimierz Deynát, ám minden bizonnyal nem csak ezért élte akkoriban a futballjuk a fénykorát.

A magyarok közül az idő tájt Zámbó Sándor bírt az egyik legjellegzetesebb frizurával, míg világviszonylatban a hullámos hajú brazil Roberto Rivelino.

1978-ban Törőcsik András és Nyilasi Tibor homlokon oldalra fésült frizurájára sokan felkapták a fejüket (sajnos más tetteikre is), akárcsak a franciák (például Dominique Rocheteau vagy Michel Platini) göndör boglyas viseletére, amely hamarosan a gall „kakasok″ jellegzetessége lett, rövidke nadrágjukkal egyetemben.

 

 

A legtöbb bajusszal ekkoriban az olasz keret bírt, legalább hattal, a legtöbb szakállal az irániak; a legterjedelmesebb hajzattal pedig a mexikói Leonardo Cuéllar, aki alól már csak egy csőnadrág, felőle egy diszkógömb hiányzott a teljes diszkóérzés átéléséhez.

Az olaszok a spanyolországi vb-re csak egyetlen bajszossal, Roberto Pruzzóval utaztak, haza viszont arannyal tértek, miközben Antonio Cabrini lezser hajával hódított. A fináléban vesztes nyugatnémetek közül Karl-Heinz Rummenigge vékony szálú göndör fürtjeivel tűnt ki, Toni Schumacher és Pierre Littbarski pedig a Bundesliga-frizura előzetesét prezentálták. Az argentinoknak ezúttal sem jött be a hosszú haj (Diego Maradonának még jól sem állt), igaz, nekünk rövidebbel sem ment. Az angoloknál Kevin Keegan diktálta a divatot, de megjelent a hátul vállig érő, egyenes haj is, lásd Paul Marinert; míg a jugoszlávok többsége ragaszkodott a homlokba fésült egyszerűséghez.

Minden idők egyik legkiválóbb gárdája, az 1982-es brazil válogatott fedezte fel akkoriban, amit később Marcelo (több) és Rio Ferdinand (kevesebb) sikerrel idézett meg: öt-hat centiméteres göndör üstök, oldalt is megnövesztve.

Külön kategória volt a csapatban Zico, akinek akkori frizuráját vidéki menzás néniken ma is felfedezhetjük. Gömb buxus hatású lett a hondurasi csapat egy része, és felbukkant az első nullásgéppel rendbe rakott fehér bőrű futballista is, az északír Noel Brotherston személyében.

Ő később kopaszodni kezdett, de csupán középen, erre válaszul kétoldalt hosszú göndör hajat eresztett, éppen úgy, mint a bohócok. A látvány a Simpson család készítőit is megihlette.

Az angolok közül a magának felül tüsi, hátul hosszú hajat növesztő Chris Waddle, az afrofonatokat a feje tetején összecsomózó Jason Lee csak kisinasok voltak a példának okáért mohikán és szinte kopasz korszakokat is megélő David Beckham mellett, aki szó szerint milliók ízlését formálta. Rá nem térnénk ki most különösebben, hiszen a Spice Boy egyértelműen megnyerte cikkünket, mint minden idők legnagyobb hatású labdarúgója.

A számunkra gyászos emlékezetű MEXICO '86-on az argentinok bebizonyították maguknak és a braziloknak, hogy lehet aranyat nyerni az átlagosnál hosszabbra hagyott hajjal, gondolom, az akkori Maradonára mindenki emlékszik. Felbukkantak a dél-koreaiak is ázsiai egyenfrizurájukkal, amelytől olyan egyívásúak, hogy az északi testvérek alteregóit a fél világ kereste 2010 nyarán, amikor felvetődött a dél-afrikai vb alatt, hogy lecseréltek néhány megszökött tagot Csollimáék.

Az irakiaknál megfigyelhettük azt a göndör haj, kis bajusz kombinációt, amely akkoriban nálunk minden TSZ melléküzemági dolgozó kötelező eleme volt, de a Mezey-gárdában is találunk rá szép (?) példákat.

A nyolcvanas évek a hátul hosszabbra meghagyott, középen két oldalra és hátrafelé fésült viselet fénykora volt, lásd Nagy Antalt vagy a belga válogatottat. A korszellemet jelezte az is, hogy a franciák jelentősen rövidítettek a „tollazatukon”, míg a szovjetek éppen akkoriban kaptak rá a loboncra. Négy brazil is bajuszt növesztett, de ez a lépés nem jött be, bár jobban jártak, mint a Disztl Péter-szakáll.

A „legdzsesszesebb" az északír Steve Penney volt Mexikóban, a legöregnénikésebb a dán Morten Olsen, de a legnagyobb hatást az NSZK-sok tették a Bundesliga-frizura (hátul hosszabbra meghagyva, oldalt a fejhez lapítva, elöl többnyire igen rövidre vágva) végleges elterjesztésével. Érdekes módon az angolok ennek egy frufrus változatát viselték szívesen akkoriban, szerencsére erről leszoktak mára.

 

1990 a Bundesliga-haj és viselői éve volt (királyuk mindmáig Rudi Völler), de a divat világát a fénylő hajú olaszok uralták, Roberto Baggióval és Gianluca Viallival az élen. Apropó, Baggio: egy időben „Copfocskának” is becézgették a talján zsenit, amit a tengerészgyalogos-frizurához növesztett kis fonattal érdemelt ki.

Ekkoriban élték fénykorukat az úgynevezett amerikai hajbandák, és a rockzenei külsőségek visszaköszöntek a futballpályán is: Alexi Lalasnál a legerősebben, Barry Venisonnál a leglágyabban. 2014-ben az amerikai Kyle Beckerman is villantott egy szép kemény zenés, nem éppen túlápolt rasztát.

Meglepő módon 1990-ben az osztrákok nyerték meg ezt a különversenyt, a göndörítés nélküli kategória elsője pedig az argentin Claudio Caniggia lett.

Az amerikai csapat úgy nézett ki, mint megannyi Waddle-klón, az exszovjetek vadul növesztették hátul is, Cyrille Makanaky rasztát villantott, a jól fésült selecao elbukott és megjelent a svéd stílus is, lásd még Europe és Modern Talking. A legnagyobb feltűnést a kolumbiai René Higuita és Carlos Valderrama keltette, minden szempontból, szép csendben jelentkezett viszont az egyik korai kefefrizurával a belga Patrick Vervoort, lásd még: Terminátor.

A hollandusok közül Ruud Gullit fonatait csodálhattuk meg leginkább, a göndör üstökű Frank Rijkaard is mély hatást tett a jó népre (bár Völler köpött rá, és viszont), a fapapucsosok többsége viszont a hagyományosan, középen elválasztott hajzat mellett tette le a garast. Így Erwin Koeman is, akinek bombalábú testvére, Ronald oldalt hátrazselézte a haját.

A kilencvenes évek eleji újabb médiarobbanást követően még szabadabban szemezgethettünk a divatárnyalatok között.

A vitorla- és ecsetfrizura előtt a legutolsó séró, amelynek elszaporodása egy adott korhoz volt köthető, az ekkor hódító, felül előrefésült, hosszú, de gondozott pajesszel megbolondított rövid frizura, amely emlékeink szerint Gheorghe Haginak és Pep Guardiolának állt legjobban, míg a szőkítésben a legjobbak a románok voltak, akiknél 1998-ban a vb-n a komplett csapat kiszőkült. Ez sem segített, nem nyertek tornát.

A Ronald Koeman-i örökséget röpke ideig Luis Enrique vitte tovább, de az idol Fernando Hierro szélbiztos, örökké nedves haja volt.

A fekete bőrű játékosoknál egyenviselet lett a minimális hajzat, kivéve olyan formabontó ászokat, mint a korai Clarence Seedorf és a bolondos Edgar Davids.

A hosszú hajúak közül utoljára a svájci Alain Sutter játszott középkort, Fernando Redondo vagy Gabriel Batistuta sokkal jobban ügyelt a simaságra, hosszabb-rövidebb időre még a címeres meznél is előbbre helyezve ékességüket.

Talán a Nirvana hatására egy időben a hosszú hajat divat volt oldalt „alágépelni”, ennek legszebb példája a marokkói Musztafa Hadzsi, a legfrissebb meg a horvát Domagoj Vida

Még Rijkaard is alányíratott a rasztájának, új értelmezést adva a gombafej terminus technicusnak.

Érdekes rákeresni az ördöngös Hadzsi válogatottbeli társa, Szmahi Triki korabeli fizimiskájára is, akinek bizonyára megtetszett gyerekkorában Gullit haja, de túl szemcsés volt a tévé képe abban az afrikai faluban, ahol felnőtt.

A Bundesliga-frizurát a Balkánon a bolgár Trifon Ivanov képviselte, de megemlékezhetünk az akkori sztárok közül az olasz Andrea Silenziről is, aki nehezen gyógyuló sebet ejtett az olasz férfiakról alkotott általános képen, ráadásul pechjére játszott többször is Roberto Mancinivel párban; de a gimnáziumban anno annál többen „vették le” Dino Baggio nagyon egyszerű és nagyon zselés frizuráját.

Zárjuk ezt az érát egy tipikus egyenhajjal: az ír John Aldridge megannyi alteregójával találkozhattunk akkortájt.

Punkot nem sikerült felkutatnunk tarajosabbat Clint Mathisnál, mellette talán Christian Ziege és Djibril Cissé élte át legjobban a punkérzést.

A beckhami mohikánfrizurát és ennek utóéleteit azért ide számíthatjuk, oldalágként.

 

 

A 2000-es évek tájékától nem igazán lehet korstílusról beszélni, lásd még napjaink egyéniségkultuszát. A zselézett, feltúrt, előrefésült, ó- és új hullámos viselet időről időre visszatér. A Bundesliga-frizurának megjelent egy erősen alányírt verziója, no és a szabolcsi pályákon láthattunk már emósat is.

Akad, aki hajának részleges, sőt, fokozódó (Zinédine Zidane, Attilio Lombardo, Esteban Cambiasso, Arjen Robben, Jaap Stam) vagy teljes hiánya (a kakukktojás Pierluigi Collina, továbbá Thomas Gravesen, Roberto Carlos, Fabien Barthez) miatt is lett közismert.

Akad, aki friss világbajnokként egymilliárd ember előtt nyiratkozott (Mauro Camoranesi), és olyan is (Carles Puyol), akiről „bolondok napi tréfaként” elterjesztették egy hispán netes lapban, hogy megszabadult legendás sörényétől, és a cikk megdöntötte a spanyol kattintási rekordot.

Edzőként sem kell lemondani az ilyen irányú figyelemkeltésről, lásd a 2002-es vb-n a szenegáliak francia szövetségi kapitányának, Bruno Metsunak szaxofonért kiáltó hajviseletét, vagy 2018 szép szőke (nagypapa)hercegét, Hervé Renard-t. Metsu utóda idén a Predator-hajat viselő Aliou Cissé volt.

Az afrikai játékosok fantáziája is (f)elszabadult, ennek jegyében használtak fel idegen forrást (lásd az angolai Locó loknijait), fonatokat és színeket (Taribo West, Rigobert Song).

A hajfesték mértéktelen és indokolatlan élvezetében ma már senki sem körözheti le az ázsiaiakat, akik napjainkban talán a legextrémebb frizurákkal ékeskednek (ha már festés: mint említettük, a France 98-on a románok kompletten – vajon kompletten? – aranyszínűre festették a hajukat, edzőjük pedig kopasz lett az angolok legyőzése utáni örömmámorban).

A hosszú haj lassan kimegy a divatból, bár Ronaldinho a befutása után növesztette meg, de Lionel Messiről szép lassan lekopott a csurka, míg a belga Marouane Fellaini nimbusza együtt növekszik a hajával. Említsük meg a 2014-es döntő egyik nagy vesztesét, a ziccert rontó argentin Rodrigo Palaciót, aki megpróbálkozott a R. Baggio-kultusz (némiképpen krisnás metálosba oltott) felélesztésével.

Minden idők legegyénibb hazai futballistafrizurája talán Illés Béláé, és zárjuk cikkünket a legjellegtelenebb hajviselet különdíjával, amelyet Peter Beardsley-nek szavazunk meg.

A LEGNAGYOBB HATÁSÚ: MONELLI

NA JÓ...

NÉHA A LEGNAGYOBBAK IS TÉVEDNEK, DE RONALDÓNAK, WEAH-NAK ÉS BIERHOFFNAK BEJÖTT A VÁLTÁS...

MENŐSÉGI KÜLÖNDÍJ: JAIRZINHO, BRAZÍLIA

ÉS PERSZE MINDEN EGYBEN