Letészem a lantot. Nyugodjék II.

Mai klasszissiratónkat kezdjük egy olyan játékossal, akit többen is követeltek az eltűnt tehetségekről szóló írásba, mi tagadás, nem jogalap nélkül. Az 1974-ben született, fénykorában villámgyors és gólerős támadó ugyanis stabil válogatottként, nyolcszoros bajnokként, ötszörös kupagyőztesként, kétszeres Év játékosaként, hazája bajnokságának gólrekordereként és a Bajnokok Ligája aktuális gólkirályaként igazolt 2000 nyarán 18 millió euróért a Tottenhamhez, hogy ott három idény alatt teljesen leépítse renoméját. Gondolom, sokan kitalálták, hogy az ukrán Szerhij Rebrovról van szó, aki Andrij Sevcsenkóval mágikus csatárduót alkotott Kijevben. Londonban nagyon nem ment neki: első idényében még meg-megvillant, a másodikban már csak egy gólt ért el a bajnokikon.

Másfél szezonra kölcsön is adták a Fenerbahcének, majd szerződése lejártával Rebrov 2004-ben a West Hamhez írt alá, ahol továbbra sem találta egykori önmagát. Nem úgy otthon, a Dinamónál, amelynek berkeiben középpályásként ukrán ezüstcipővel és aranylabdával nyitott. A válogatottba is visszatért, szerepelt a 2006-os világbajnokságon, egy gólt is vágott. A 2007–08-as idényben viszont már sokszor kritizálták. Bánatában 700 ezer euró ellenében a Rubin Kazanyhoz igazolt, innen vonult vissza 2009 nyarán. A nemzeti tizenegyben 77-szer vetették be, ezt számtalan gólpassz mellett 15 találattal hálálta meg. Varga Sándor menedzser egykori pártfogoltja nem futotta be azt a karriert, amit az ezredforduló körül jósoltak számára, de így sem lehet elégedetlen: több mint 30 „komolyabb" aranyérmet, egyéni elismerést söpörhetett be, tétmérkőzéseinek több mint egyharmadán gólt szerzett. Jelenleg a Dinamo Kijev tartalékjainak egyik segédedzője.

 

Marc Overmars

A villámléptű holland szélsőről tavalyi visszavonulós cikkünkben is megemlékeztünk, mint formabontóról, hiszen az 1973-as születésű klasszis, miután meglepően fiatalon, 2004-ben visszavonult a Barcelonától, 2008 nyarán aktiválta magát, és a Go Ahead Eagles színeiben folytatta. Egészen tavaly tavaszig: a 86-szoros válogatott játékos, aki fénykorában a katalán gigász mellett az Ajaxban és az Arsenalban kergette őrületbe a szélsőhátvédeket, újfent búcsúzott.

Az Ajaxszal feljutott a futballvilág csúcsaira, nyert bajnokságokat, BL-t és Világkupát, az érte 7.5 millió eurót áldozó Arsenallal duplázott, mégis garantáltan a Barca exvezetői felejtik el legkésőbb, hiszen 40 millió eurót fizettek 99 bajnoki mérkőzésén elért 15 találatáért és néhány gólpasszáért. Ettől és üvegtérdétől eltekintve „Gyalogkakukk" korának meghatározó szélsője volt. A válogatottal (ahol senki sem érte el olyan fiatalon 50. szereplését, mint ő) két-két világ- illetve Európa-bajnokságon szerepelt. Utolsó bajnoki mérkőzésén méltóképpen búcsúztatták a szélsőt: az ellenfél egyik védője eltörte Overmars lábát...

Hasan Sas

Szintén markáns játékosa volt a közelmúltnak az 1976-ban született török szélső, Hasan Gökhan Sas, aki 40-szer szerepelt a válogatottban, és két gólt szerzett ott. Szerencséjére mindkettőt a 2002-es világbajnokságon: először a későbbi győztes braziloknak, majd a kínaiaknak köszönt be. A jobb és a bal lábát is kiválóan használó, könnyű felépítésű, ám erőszakos futballista kiválóan teljesített azon a tornán, de a klubsikerek sem kerülték el: a Galatasarayjal ötszörös bajnok, háromszoros Török Kupa-győztes volt, diadalmaskodott 2000-ben az UEFA-kupában és az európai Szuperkupában is.

Az Ankaragücüt 1998-ban ötmillió euróért elhagyó Sas sokszor volt sérült, egy alkalommal doppingolás miatt is eltiltották, jellemző módon karrierje során mindössze egy szezonban lépett pályára 30-nál több bajnokin. Az ázsiai vb után a Nantes, a Milan, a Lazio és az Arsenal is érdeklődött utána, mindhiába. Mivel rendkívül agresszív volt, és a játékvezetőkkel is örök harcban állt, jó néhányan megkönnyebbültek, amikor 2009 nyarán visszavonult.

 

Albert Celades

Sasnál jóval mozgalmasabb karriert futott be az 1998-as világbajnokságon is szerepelt Celades, aki egy évvel korábban robbant be a spanyol futballba a Barcelona színeiben. A szűrőként és söprögetőként is használható kölyökképű játékos kétszer pályára lépett a France 98-on, viszont mély nyomot csak a gyepen hagyott. Kikopott a Barcából is, így a Celtához igazolt. A vigói csapat színeiben betalált a Real Madrid, következő kenyéradója ellen is. A királyi gárdát 2000 és 2005 között szolgálta, a Bordeaux-ban letudott kölcsönidény kivételével. Ahhoz képest, hogy korszakos szűrő-egyéniségekkel – Josep Guardiola, Flávio Conceicao, Claude Makélélé, Thomas Gravesen (hmm...) – kellett felvennie a harcot, nem is vetették be szégyellnivalóan kevés alkalommal a két gigásznál.

Celades Madridban néha egyéni módszerekkel kezelte a kispadozás miatti feszültséget: 2000-ben egy tüzes spanyol éjszakán kocsijával nekiment csapattársa, Alberto Rivera autójának. Egyikőjük sem volt józan.... A válogatottban abban az évben még szerepelt egy vb-selejtezőn, búcsúzóul. Három idényt lehúzott a Real Zaragozában, mielőtt némi munka- és klubnélküliség után alá nem írt 2009 márciusában az amerikai New York Red Bullshoz, ahonnan októberben vonult vissza, a bajnokság végén. Pár héttel 34. születésnapja után.

Sérgio Conceicao

Ha lenne olyan verseny, hogy „Ki a legismeretlenebb az Európa-bajnokságon a címvédőnek mesterhármast szerző játékosok közül?", azt alighanem az 1974-ben született Sérgio Paulo Marceneiro da Conceicao nyerné meg. A puska- és gyorslábú jobbszélső 56-szor húzhatta magára a portugál válogatott mezét, és 12-szer volt eredményes a nemzeti csapatban. Kisebb klubok után 1996-ban került a Portóhoz, ahol beszáguldott a nemzetközi futballba, ezért is fizetett érte 1998-ban a Lazio 11.2 millió mai eurót. Innentől kezdve évente exponenciálisan emelkedett elméleti ára: a Parma 17, az Inter 22.5 millióért számolta be Hernán Crespo, illetve Sébastien Frey transzferébe, mint ellenértéket. Első két olaszországi idénye kiválóan sikerült, a többi már kevésbé, így egy laziós (de nem gratuLaziós) kitérőt követően 2004 januárjában visszatért a Portóhoz.

A 2000-es Eb-n lőtte a nevezetes mesterhármast a luzitán „B-csapat" (tulajdonképpen a komplett cseresor lépett pályára a portugálok számára már tét nélküli meccsen) tagjaként a németeknek. Láthattuk őt a 2002-es világbajnokságon is, de a nemzeti csapatban utoljára 28 éves korában. Sokan leírták már, amikor a belga Standard Liege-hez került, ám ott jól és gólerősen futballozott, egy alkalommal a bajnokság legjobbjának is megválasztották. 2007-ben a kuvaiti al-Kadiszijához távozott, előre megfontoltan, multimilliomossá válás céljából, majd megrettenve az ottani körülményektől, fél év múltán Görögországba, a PAOK-hoz írt alá. A klubszinten mesésen dekorált szélső itt 2009 novemberében akasztotta szögre azt, amit ilyenkor szokás, nem gyógyuló térde miatt. Az egykori közönségkedvenc és csapatkapitány jelenleg a PAOK sportigazgatója.

 

Vladimír Smicer

Az 1973 márciusában született cseh 2009 novemberében vonult vissza a Slavia Prahából, ahová a Lens, Liverpool, Bordeaux túra után tért meg 2007-ben. Smicer révén az 1996-os Európa-bajnokság egyik utolsó „bölényét" búcsúztatták el a futballpályák. A középen és a széleken is bevethető támadó középpályás még a torna előtt aláírt a Lenshoz 2.5 millió mai euróért, mint a Slavia UEFA-kupa-menetelésének egyik hőse. Három évvel később 6.8 millióért került Steve McManaman-utódnak a Liverpoolhoz, ahol „Vladi" ha éppen nem volt sérült, nem játszott rosszul, bár a 2004–05-ös idényre kiszorult a csapatból.

Mégis ekkor írta be magát a „vörösök" klubtörténelmébe, hiszen a Milannal vívott BL-döntőben az 56. percben – alig két perccel Steven Gerrard szépítő gólja után – betalált Dida hálójába, majd a tizenegyespárbajban is értékesítette a maga labdáját (két lépésről nekifutva, lévén úgy görcsölt a lába, hogy alig bírt lépni). Mindezt úgy, hogy jól tudta, ez az utolsó meccse a Liverpool színeiben, hiszen egy héttel azelőtt Rafa Benítez menedzser közölte vele: a nyáron mehet, ahová akar. A Konföderációs-kupák első mesterhármasát jegyző Smicer végül a Girondins Bordeaux-t választotta, ahová súlyos sérüléseit is magával vitte, így három Eb után (mindhármon gólt tudott lőni) lemaradt a 2006-os világbajnokságról. 2007 nyarán szerződése lejártával hazatért, de utolsó két idényében már csak játszogatott. A válogatottban 81/27-es mérleggel zárt, jelenleg a nemzeti csapat menedzsere.

Henrik Larsson

Nem is volt rendes év a közelmúltban az az esztendő, amelyben a svéd támadófenomén, Henke Larsson nem vonult vissza a válogatottságtól, vagy nem könyörögték oda vissza őt közkívánatra a mindenkori kapitányok. 2009 októberében bezárt minden kaput: feladta játékos-karrierjét is. A szélsőként, középcsatárként, pályafutása végén középpályásként is bevetett Larsson 1971-ben született, profiként a Högaborgot, a Helsingborgot, a Feyenoordot, a Celticet, a Barcelonát és a Manchester Unitedet szolgálta. Az akkor még rastafrizurás Larsson a Feyenoordban vált klasszis szélsővé, majd a Celticben középcsatárként ötszörös skót gólkirály lett, jó néhány gólrekordot megdöntve. 2004-ben, öregecskén, szerződése lejártával a Barcelonához igazolt, ahol egyáltalán nem vallott szégyent, sőt, utolsó mérkőzésén, a BL-döntőben csereként beállva két gólpasszt adott! A nyári vb után hazatért a Helsingborghoz, és bár 2007 elején rövid ideig kölcsönben a Manchester Unitedet erősítette, a svéd klubból vonult vissza.

A nemzeti csapattól viszont több alkalommal is, de rendre sikeresen jártak nála Canossát. A nemzeti csapattal már az 1994-es vb-n is részt vett (kíváncsi vagyok, olvasóink ismernek-e még olyan ott szereplő játékost, aki profiskodott 2009-ben is). Három-három világ- és Európa-bajnokságon szolgálta a svéd nemzeti tizenegyet, összesen 106/37-es mutatóval. Jelenleg a svéd másodosztályú Landskrona edzője, de nagyot csalódnánk, ha nem térne vissza a közeljövőben.

 

Edmundo

2008 legvégén jelentette be egy kihagyott büntető kapcsán Edmundo, hogy visszavonul a játéktól, ám ez csak januárra vált hivatalossá és véglegessé, így az előző évi visszavonultak-sorozatunkból kimaradt. Edmundo Alves de Souza Neto, vagy ahogyan hívei emlegették, „az Állat", volt akkora karakter, hogy megér a szerző számára néhány „Pedig már decemberben kijelentette..." típusú

rosszalló fórumbejegyzést pályafutásának felidézése. A verekedésre, ivászatra és még ennél is rosszabb dolgokra mindig készen álló méregzsák ugyanis kora egyik leggólerősebb csatára volt örök ellenségével, Romarióval egyetemben, többek között a Vasco da Gama, a Palmeiras, a Flamengo, a Corinthians, a Santos, a Cruzeiro és a Fluminense híveit boldogítva, olykor vérlázítva. Japánban (Tokyo Verdy, Urawa Red Diamonds) és Olaszországban (Fiorentina, Napoli) légióskodott, de számára a brazil futball nappala és a brazil városok éjszakája nélkülözhetetlennek bizonyult.

A válogatottban 39-szer szerepelt, tízszer volt eredményes, de csakis rovott múltjának és magaviseletének köszönhető (verekedés, szövegelés még hagyján, de egy alkalommal ittasan okozott közlekedési tragédiát), hogy nem lett nagyobb e két mutató. Az 1998-as világbajnokságon viszont Romário távollétében megmutathatta volna, de nem tudta. 2000-ben rövid időre a Vascóban összeállt az Edmundo, Romário álompáros, de hamar felbomlott a „két torony szövetsége", és történelmi érdekesség, hogy éppen Bebeto érkezett a távozó Edmundo helyére. Ha már historizálunk: az 1994-es Palmerias (Marcos – Cláudio, Zago, Cléber, Roberto Carlos – César Sampaio, Mazinho (Flávio Conceicao), Rivaldo, Zinho (Rincón) – Edmundo (Amaral), Evair (Alex Alves)) sem volt éppen kutyaütő csapat. De térjünk vissza hősünkre: harmincas évei elején alámerítkezett a brazil másodosztályba, majd a Palmeirasban és a Vascóban rázta meg magát még egyszer, amúgy istenesen, mielőtt 37 évesen vissza nem vonult volna.

René Higuita

Akár csak Edmundo, az 1966-ban született kolumbiai Higuita sem állítható erkölcsi példaképként a serdületlen ifjúság elé, gondoljunk csak például emberrablásban való közreműködésére. A háló előtt viszont unikum volt, és nem csak azért, mert olyan színösszeállítású mezekben parádézott, hogy percekig káprázott tőle az ember szeme, vagy mert többször is a legcsúnyább futballistának választották meg a gonosz újságírók, hanem mert kiváló kapus volt (és szintén úgy fért be sorozatunkba, mint a brazil). Imádott a figyelem középpontjában lenni, ezért is cselezgetett, tört előre gólt szerezni (a válogatottban háromszor is eredményes volt), vagy éppen a gólvonalon hökkentette meg a nagyvilágot, lásd az angolok ellen bemutatott híres skorpiórúgását.

Az 1990-es világbajnokságon, Kamerun ellen a jó öreg Milla apót is fel szerette volna fűzni, de ebbe már beletört a tűje. Európai karrierje viszont méltánytalanul rövidre sikeredett: a Real Valladolidban töltött el egy évet. Odahaza Dél-Amerikában megfordult többek között a Millionarios, az Atlético Nacional, az Independiente Medellín és az Atlético Junior együtteseiben. Az „Őrült" 2004-ben visszavonult, majd három év múlva leakasztotta a szögről a cipőt, a paradicsommadár-mezt és a kesztyűt. Utolsó klubja a Deportivo Pereira volt, egészen 2009 januárjáig.

 

Juan Pablo Sorín

A fenti két labdarúgóhoz képest valóságos angyal volt az argentin Sorín, aki búcsúmérkőzésén 90 tonna élelmiszert gyűjtött az arra rászorulóknak. Az 1976-ban született bal oldali mindenes sorozatos sérülései hatására döntött a búcsú mellett, pedig egy-két jó idénye még hátra lehetett volna. A 76-szoros válogatott Sorín Európát nem tudta meghódoltatni, pedig a Juventusban, a Lazióban és a Barcelonában is megfordult. A PSG-ben, a Villarrealban és a Hamburgban már alapember volt, itt viszont sérülései akadályozták a kiteljesedésben. 2008 nyarán került a Cruzeiróba, immáron ötödször karrierje során, ám ez alkalommal utoljára: egy év múlva lejátszotta utolsó tétmérkőzését. Az U20-as világbajnok Sorín két-két vb-n és Copa Américán is részt vett az Albicelestével.

Abel Xavier

Egy igazi „paradicsommadár" veszett el a futballból az 1972-es születésű portugál hátvéd, Abel Luís da Silva Costa Xavier visszavonulásával. A bekk néha ugyanis olyan frizurákban pompázva lépett a gyepre, hogy az egyszeri ember ezt látván hirtelen elkezdte a TV-képernyőt huhókolni, közben morogni a gyerkőcökre, hogy újfent összetejbegrízezték a készüléket. Mindemellett Xavier a portugál „aranygeneráció" alaptagja volt, 1991-ben U20-as világbajnok. Az Estrela Amadorában bukkant fel, ahol José Mourinho volt a pályaedző, majd 1993-ban a Benficához igazolt, és a felnőtt válogatottban is bemutatkozott.

Láthattuk őt a 2000-es Eb-n (élete formájában játszott, de csúnya cirkuszt vágott le, miután a franciák ellen büntetőt érően kezezett), de a 2002-es vb-n csak csereként lépett pályára, egyszer. A nagy világvándor megfordult még a Bariban, a Real Oviedóban, a PSV-ben, az Evertonban, a Liverpoolban, a Galatasarayban, a Hannoverben, a Romában, a Middlesbroughban, a Los Angeles Galaxyben és a Rasz al-Kajmahban, mielőtt át nem tért nemrégiben a muszlim hitre, és be nem jelentette visszavonulását az aktív játéktól. Új nevén Fajszált (Hajszál...) még Xavierként az emlékezetes hiszti miatt az UEFA kilenc hónapra eltiltotta, később doppingolás miatt is kapott egy év „helybenjárást".