Nem volt párja a jobb szélen – 75 éves Fazekas László, a népszerű „Kapa”

– Sohasem vette rossz néven, hogy csapattársától, Solymosi II Gyulától a Kapa becenevet kapta?
– Nem, különben is, mit tehettem volna? Volt egy sorozat a televízióban Mi újság a Futrinka utcában? címmel. Gyerekeknek szólt, volt benne egy vékony, hajlott hátú figura, Kapanyél. Solymosi rámutatott és azt mondta: „Ott a Fazekas!” Tetszett, nem tetszett, rajtam ragadt a Kapa név, de nem csináltam belőle problémát. Sőt, a szövetségi kapitány, Sós Károly úgy becézett: Kapácska.

– Gyerekkorában meghatározó élménye volt a magyar futball, az Aranycsapat? Mennyire voltak a köztudatban Puskás Ferencék?
– Igencsak benne voltak! Apám nagy futballrajongó volt, vele jártam a Népstadionba. Kint voltunk például a 7:1-es magyar–angolon. Még manapság is beleborzongok, mekkora élmény volt! Általában az ötös vagy hatos szektorban ültünk a játékoskijáró mellett, de ezen a mérkőzésen már csak a kakasülőn jutott hely, de megérte. Kocsis Sándor ollózásos góljára is emlékszem egy bajnoki találkozóról és a Vasas–Real Madrid meccsre, amelyet a piros-kékek 2:0-ra megnyertek, de Puskás még nem játszott hivatalosan a Realban, 1956 után nem is utazhatott Magyarországra, Alfredo di Stéfano és Francisco Gento viszont igen. Jó, a Vasas Madridban négy góllal kikapott, továbbjutásról nem lehetett szó.

– Igaz, hogy Albert Flórián volt a példaképe, s az Üllői útra ment toborzóra?
– Ez így nem fedi a valóságot. Rengeteg jó futballistát láttam gyerekként, ifiként. Tichy Lajost, Machos Ferencet, Göröcs Jánost, Farkas Jánost és természetesen Albert Flórit is. De leginkább Szusza Ferencért rajongtam, elsősorban a lövőtechnikájáért, megkaptam Csanádi Árpád Labdarúgás könyvének mind a három kötetét, bújtam az ábrákat, fényképeket, Szuszáét is. És igen, 11 évesen az FTC-pályán voltam, de egy ősz hajú, ősz bajszú bácsi azt mondta „Fiacskám, betelt a létszám, gyere jövőre!” Nemhogy egy esztendőt nem vártam, de szinte egy napot sem: egy osztálytársam hívott a Dózsa-ifibe, aztán a Megyeri úton ragadtam.

– A felnőttek között 1965-ben mutatkozott be a Dorog elleni 2:2-es mérkőzésen…
– …góllal!

– Igen, de még nem állt össze a Fazekas, Göröcs, Bene Ferenc, Dunai Antal, Zámbó Sándor csatársor. És nem is lehetett mérget venni arra, hogy összeáll. Viszont a Dózsában katonáskodni – a Honvédhoz hasonlóan – jelentett némi előnyt. Ezért maradt a Megyeri úton?
– Miért mentem volna el onnan, ahol tizenkét éves korom óta futballoztam? Persze, be kellett vonulni, Egerbe, a sportszázadba kerültem Noskó Ernővel és Zámbó Sándorral. Azóta is barátok maradtunk.

1981 – GYŐZTES GÓL ROMÁNIA ELLEN

MÁIG BOSSZANTJA A HIÁNYZÓ TIZEDIK ARANY

– Mikortól számított biztos csapattagnak?
– Baróti Lajos edzősége alatt.

– Korábban Balogh Sándor volt a tréner, többször összeállt a legendás csatársor. Mi több, Balogh még 1966 márciusában, a VVK harmadik fordulójában a Leedsszel játszott Megyeri úti 1:1 és a kiesés után azt mondta: „A mérkőzés számunkra talán legörvendetesebb eseménye a kis Fazekas biztató játéka, aki nagy ígéret…”
– Erre nem emlékszem, de arra igen, hogy Balogh­nál 1966 végén már a jobb szélen kaptam lehetőséget. Egyébként játszottam korábban jobbösszekötőt is, Zámbó Sanyi az ifiben kilences mezben középcsatár volt, aztán én követtem, ugyancsak centerben.

– Kuharszki Béla helyét vette át a jobb szélen.
– Baróti úgy ítélte meg, Göröcs, Bene, Dunai mellé egy jól passzoló, indító labdarúgó jobban illik, mint az inkább az egyéni játékot előtérbe helyező Kuharszki.

– Sós Károlynál 1968 májusában mutatkozott be a nagyválogatottban, és ősszel aranyérmet nyert a mexikóvárosi olimpián, valamennyi találkozón játszott…
– …de tudja, mi az érdekes? Arról az évről nem az jut először eszembe, hogy pályára léptem az A-válogatottban, vagy hogy olimpiai bajnok lettem, hanem hogy nem sikerült megnyerni a bajnokságot 102 rúgott góllal.

– Bundázott a bajnok Ferencváros a végül harmadik Vasassal?
– Hát persze! Egy egynél Varga Laci luftot rúgott, szegény Branikovits Laci meg berúgta... Tudja, miért bánt? Ha miénk az aranyérem, tízszeres bajnoknak mondhatnám magam. De azért önkritikus vagyok: az 1968 májusi magyar–szovjet Eb-negyeddöntő első meccsén a Népstadionban kettő nullára nyertünk, ám én nagyon keveset tettem hozzá a győzelemhez.

– A korabeli tudósítás alapján nem feltétlenül volt így.
– Többet vártam magamtól, általában jobban futballoztam, mint akkor. Talán megfogott a dögmeleg.

– Egy évvel később pedig maga Sós Károly...
– Ne is mondja! Még manapság is sírhatnékom lesz, ha eszembe jut a csehszlovákok elleni prágai vb-selejtező. Kezdődött azzal, hogy a félidőben kettő egyre vezettünk, de a szövetségi kapitány a félidőben le akarta cserélni Mészöly Kálmánt. A szünet vége előtt Göröcs Titi sírta vissza a pályára – már a zuhanyozóból... A második játékrészben ott folytattuk, ahol abbahagytuk: rúgtam egy gólt, három egyre vezettünk, mire Sós lecserélt. Noha nem illik megkérdőjelezni egy szakvezető döntését, de óriási hiba volt. Nem azért, mert jól ment a játék, hanem azért, mert megzavarodott a csapat, főleg úgy, hogy Mészölyt azért csak lecserélte... A marseille-i négy egyes vereségről meg ne is beszéljünk, mert olyannyira késésben voltunk, hogy már a stadionba szállító autóbuszon masszírozott a gyúró! Szóval profizmusról nem beszélhetünk.

TISZTELTE BOZSIKOT, INKÁBB NEM LETT „SZÁZADOS”

– Törvényszerű volt, hogy nem jutottunk ki az 1970-es vb-re?
– Egyáltalán nem! Noha leszálló ágba került a magyar futball, de hogy nem jutottunk ki Mexikóba, az a szakvezetőség lelkén szárad. Ha nyerünk Prágában, nincs harmadik mérkőzés. Sokszor elmondtam, Sós az NDK-ból érkezett, még azt sem nagyon tudta, kit hogyan hívnak. Solymosi Ernőt Somlaira keresztelte, Fatér Károly kapust meg Faterre. Apám levitt a tatai edzőtáborba, kiszálltam a kocsiból, aztán ő hazament. Sós kérdezte: „Hol a Fater?” Elment haza, válaszoltam. Erre kikerekedett a szeme: „Hogyhogy? Ki véd akkor?” És számos hasonló történet járja vele kapcsolatban...

– Ha már a fater: az édesapja kisiparos lehetett, ami nagy szó volt abban az időben, ön egy 850-es Fiat Coupéval járt, az egész város arról beszélt...
– A sárga színűről, amivel aztán volt egy balesetem, el is törtem a karom, de az első egy fehér volt.

– Nem vitték ki az 1972-es Eb-re, pedig a jobb szélen nem volt párja…
– Játszottam a románok elleni egy egyen a Népstadionban az Eb-negyeddöntő első meccsén, aztán Szőke István átvette a helyemet, kihagyhatatlan lett, Illovszky Rudolf – akire egy rossz szavam sincs – nem vitt ki a belgiumi négyes döntőre. A posztomon olyan vetélytársaim voltak, mint Pusztai László vagy Szőke Pista. De ha már így kérdezte: volt párom, ebben az esztendőben nősültem meg, a nászutamon néztem az Eb-t.

– Így is 92-szeres válogatott. Igaz a legenda, hogy Szepesi György, az MLSZ elnöke kapacitálta, érje el a századik válogatottságot, hogy befogja Bozsik Józsefet? Ön viszont azzal hárította el, „Cucut” akkora futballistának tartja, hogy méltatlannak érzi, ha annyiszor felhúzhatná a válogatott mezt, mint ő.
– Ez így igaz, szégyelltem volna magam. Köszöntem szépen, de nem.

– Sokáig Bozsik mögött önnek volt a legtöbb válogatottsága. Mit szól ahhoz, hogy egyre többen ön elé kerülnek?
– Diplomatikusan úgy fogalmazok, manapság sokkal több a válogatott mérkőzés – ugyanakkor a válogatottságszámnak rangot ad, a futballista hány világ- vagy Európa-bajnokságon viseli a nemzeti mezt.

– Ebben a tekintetben önnek félig üres vagy teli a pohár? Ismerve, hogy az 1978-as argentínai vb előtt a feleségét Londonban előállították, négy évvel később, Spanyolországban pedig az önnel együtt a belga bajnokságban szereplő Jean-Marie Pfaff letarolta.
– Ami az előbbit illeti, a bulvársajtó erősen felfújta az ügyet. A Törőcsik András és Nyilasi Tibor kiállításával tarkított, kettő egyre elveszített argentin–magyar után nem tudtunk talpra állni. Spanyolországban Salvador tíz egyes legyőzését követően...

– …ne feledjük, két gólt szerzett!
– Igen, de arra kevesen emlékeznek, hogy az 1968-as mexikóvárosi olimpia első meccsén Salvador ellen ugyancsak betaláltam, s végül aranyérmesek lettünk. Visszatérve a spanyolországi vébéhez, az argentin–magyaron pihentetett Mészöly Kálmán szövetségi kapitány, a magyar–belga előtt segítettem a taktika kidolgozásában – akkor már az Antwerp futballistája voltam. Mivel az ellenfél előrehúzódva nemigen figyelt hátul, javasoltam, hogy a szélső folyosókon felfutásokkal törjünk be, Varga „Kacsa” ezt kihasználta, vezetést szerzett. Engem Pfaff a második játékrészben leterített, aztán antwerpeni klubtársam, Alexandre Czerniatynski egyenlített egy balszerencsés góllal, utazhattunk haza. Pfaff nem messze lakik tőlünk Antwerpenben, sokszor mondogatta, azért ütött el, mert nem akarta eltörni a lábam. Persze ki kellett volna állítani. Talán furcsa, amit mondok, de a belgák profibbak voltak, mint mi. Visszatérve még Argentínához: a Kutas István-féle szakvezetőség merev fegyelmet tartott, ez sem tett jót a hangulatnak.

– Az egykori újpestiek gyakran sajnálkoznak, amiért nem sikerült a Dózsával valamelyik nemzetközi kupában a csúcsra jutni. Miért?
– Ezzel én is így vagyok. A különböző sorozatokban kiejtettük a Benficát, a Celticet, a Malmőt és még sorolhatnám, de elbuktuk a Newcastle United elleni VVK-döntőt, a Juventus elleni BEK-negyeddöntőt, mindkettő a Megyeri úti visszavágón úszott el. Továbbá az itthoni egy egy után a Bayern Münchent az Olimpiai Stadionban nem tudtuk megállítani a BEK elődöntőjében, három gólt kaptunk. Mindhárom esetben támadó felfogásban mentünk neki az ellenfélnek, túlságosan kinyílt a védelmünk, lekontráztak minket.

A 8–3-TÓL MÉG MA IS JÓ KEDVRE DERÜL

– Nyolc három?
– Nem látja, rögtön derűsebb lett az arcom! Életem egyik legjobb meccse. Öt gól, tízes osztályzat, mi kell még? Illetve, egyvalami hiányzik. A mérkőzés felvétele, az ugyanis eltűnt, semmilyen videómegosztón nem találom.

– A korszak feltételeinek megfelelve, túl a harmincon, meghatározott válogatottsággal a háta mögött igazolt a belga Royal Antwerphez. Miért éppen oda?
– Tegyük hozzá, elmúltam 32 éves, igaz, abban az évben ezüstcipős voltam. Éppen egy belga válogatotté, Erwin Vandenberghé lett az Aranycipő 39 góllal, én 36-ot szereztem. Volt ajánlatom az FC Nantes-tól, Hollandiából, sőt az Egyesült Államokból is. Belgiumban viszont több magyar menedzser is tevékenykedett, Pintér László, Balla György, Bognár György. Az is számított, hogy a Vasasból Müller Sanyi is odaigazolt, együtt könnyebb volt beilleszkedni, bár Mülcsi egy idény után továbbállt Spanyolországba. Én összesen négy idényt húztam le, a szurkolók kedvence voltam, egész Belgiumban tiszteltek. Minden idők legjobb három antwerpeni játékosa között tartanak számon. A belgák 1980-ban lettek Eb-ezüstérmesek, megőrültek a futballért. Jobb helyre nem is igazolhattam volna. A magazinokból az Eb-hősök néztek vissza, én meg köztük futballoztam. Eric Gerets, Walter Meeuws, René Vandereycken, Wilfried Van Moer, Jan Ceulemans – folytassam még?

– A légiósokat – legalábbis az első fecskéket – azzal az útravalóval engedte ki a szakvezetőség, hogy hazatérve hasznosítják tapasztalataikat a magyar labdarúgásban. Ez finoman fogalmazva sem jött be. Bálint László csupán rövid ideig vállalt szerepet a honi futballban, ön pedig Mészöly Kálmán mellett volt a válogatottnál pályaedző, aztán slussz.
– Erre a felvetésre nem nekem kellene válaszolnom. A legmagasabb edzői képesítéssel dolgoztam évekig Belgiumban, aztán hívott Kálmán, de miután lemondott, senki sem keresett a magyar szövetségtől, hát visszamentem Antwerpenbe. Lehet, hogy az volt a terv, a légiósok karrierjük befejezését követően a magyar labdarúgásban dolgozzanak, de ez nem valósult meg. Az én esetemben nem miattam, ugyanis azt az elvet vallom, ha nem hívnak, nem jövök... Ugyanígy vagyok az Újpesttel.

– Miután visszament volt csapatához, 1996-ban bejutott a Belga Kupa elődöntőjébe, ám a Cercle Bruges-től elszenvedett három nullás vereség után lemondott.
– Mit kellett volna tennem? Ez ilyen szakma, ha súlyos vereséget szenvedtél, vond le a tanulságot!

– Mi a véleménye a jelenlegi Újpestről?
– Dunai Anti mindenről informál. Azt szoktam mondani, a tabella nem hazudik. Egy Újpest–Fradi meccsen mit mond a hagyományról az edző? Illetve kinek, mert tizenegyből kilencen légiósok.

– Ez a világ bármely pontján így van.
– Ez igaz, de nem tucatlégiósok játszanak, s talán hallomásból ismerik a klublegendák nevét. De ön szerint Szusza Ferenc vagy Bene Ferenc neve mond a külföldieknek valamit? A Megyeri úti légiósokról még annyit, hogy a szurkolók levetetik velük a mezt. Ez mindent elmond a hozzáállásukról.

– Mit szól a magyar és a belga válogatott Eb-selejtezőcsoportjához?
– Mindkét együttesnek tovább kell jutnia, aztán találkozzanak Németországban!

– Belgiumban és Marbellában él, mikor látjuk Magyarországon?
– Családilag már nincs kötődésem, ha meghívnak, akkor látogatok haza az újpesti barátokhoz.

– Milyen az egészségi állapota?
– Egy éve nem tudok lépcsőzni és sétálni sem tudok egy ideje, izomsorvadás okozza a betegséget. Kerekesszékkel közlekedem, a feleségem segítsége nélkül nem tudok talpra állni. Heti kétszer kapok kezelést, s reménykedem, hogy életem hátralévő részét nem székben kell leélnem – jó lenne megszabadulni ettől a „járműtől”.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 15-i lapszámában jelent meg)

A Sportrádióban szombaton 17 órától lesz hallható interjú Fazekas Lászlóval.