Pelé és Messi szorításában – vajon Maradona minden idők legnagyobb futballistája?

„Maradona D. u. 60-ban halt meg. Vagyis Diego után 60-ban. Ezt vallják a Rosarióban 1998-ban két argentin újságíró által alapított hivatalos Maradona-vallás, az Iglesia Maradoniana hívei. Ők Maradona születésétől számítják az időt, ezért a karácsonyt október 30-án ünneplik, a húsvétot pedig június 22-én, azon a napon, amikor az argentin csillag két gólt szerzett az 1986-os vb-negyeddöntőben az angolok ellen, egyet »Isten keze« segítségével, a másikat pedig minden idők legnagyszerűbb szólójának végén.”

Így kezdődik az olasz La Gazzetta dello Sport cikke, amelyben a szerző, Luigi Garlando azt sürgeti: végre döntsük már el, ki volt a valaha volt legjobb labdarúgó.

Az Iglesia Maradonianának a világ hatvan országában megközelítőleg 800 ezer „híve” van. Ők vélhetően mind vállalnák a vértanúságot is, ragaszkodván hittételükhöz, miszerint Maradonánál zseniálisabb futballistát nem hordott a hátán a föld. Ám vannak, akik Pelét istenítik, mások Johan Cruyffot, Eusébiót, Franz Beckenbauert vagy éppen Ronaldinhót. A kérdés örök és a futballrajongók rendre visszatérő remek szórakozása a válaszkeresés.

Az elmúlt évtizedet leszámítva, ha bármilyen szavazás volt erről, Pelé vagy Maradona nyert, és a másikuk lett a második, ennyi volt a minimális konszenzusa az emberiségnek a témában. Az utóbbi időben azonban egyre többen helyet szorítanának a dobogó valamelyik fokán Lionel Messinek és/vagy Cristiano Ronaldónak. A sokáig a világ első számú szaklapjának tekinthető World Soccer 1999 decemberében publikált nagyszabású szavazásán Pelét választották az évszázad labdarúgójának, 5499 voksot gyűjtött be a brazil, míg Maradona csak 3949-et. Ugyanebben az évben a World Soccer által felkért összes addigi aranylabdás hasonlóan nyilvánított véleményt: 122 ponttal Pelé lett az első, Maradona 65-tel a második. Egy évvel később, 2000-ben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) internetes szavazásán azonban toronymagasan győzött Maradona, a szavazatok 53.6 százalékát söpörte be, s Pelé csak 18.53 százalékot kapott. Ugyanakkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az ezredfordulón Pelét választotta meg a XX. század legjobb sportolójának – úgy, hogy egyetlen olimpián sem szerepelt. Az utóbbi évek legnagyobb presztízsű voksolását pedig az amerikai Sports Illustrated magazin szervezte, és mivel Pelé futballozott az Egyesült Államokban, Maradona viszont ott bukott meg az 1994-es vb-n doppinggal, a brazil győzelmét jósolták, mégis nagy fölénnyel Maradona lett az első.

Rendkívül szórakoztató az ilyen szavazások után olvasni a reakciókat. A felek igyekeznek az illemnek megfelelően, a legnagyobb nyájassággal nyilatkozni, de olykor kibukik belőlük, hogy nekik is óriási presztízskérdés ez. Miután a FIFA-nál Maradona győzött, Pelé így kommentálta a végeredményt: „Ha Diego el is hiszi, hogy ő a század legjobbja, akkor bizony baj van.”

Lássuk, milyen érveket lehet felsorakoztatni a „Király” és az „Isteni” között ebben a vitában!

Pelé mellett elsősorban az szól, hogy ő az egyetlen háromszoros világbajnok, Maradona meg csak egyszeres. Erre a Maradona-tábor azt mondja: ez könnyen fordítva is lehetett volna. Elvégre a brazilok 1962-es vb-győzelmekor Pelé a sérülése miatt csak az első két csoportmeccsen játszott, 1970-ben pedig olyan erős volt a selacao, hogy nélküle is világbajnok lett volna, így csak az 1958-as sikerben vannak elévülhetetlen érdemei. Miközben Maradona is háromszoros világbajnok lehetett volna, ha 1978-ban az utolsó keretszűkítésnél nem hagyja ki César Luis Menotti szövetségi kapitány a 17 éves tehetséget a hazai pályán révbe érő csapatból, és ha 1990-ben a római döntő utolsó perceiben nem kapnak erősen vitatható tizenegyest a nyugatnémetek.

A fent idézett La Gazzetta dello Sport-cikkben Luigi Garlando úgy érvel: Maradona csak egy vb-t nyert ugyan, de azt olyan társakkal, mint José Luis Cuciuffo, Oscar Ruggeri, Héctor Enrique vagy Jorge Burruchaga.  „Kenyeret tört az öltözőben, testét és vérét adta nekik, majd magához emelte a nyomorult bűnösöket – fogalmaz a szerző. – Pelé viszont isten volt az istenek között, együtt ült az Olümposzon Djalma és Nílton Santosszal, Garrinchával, Jairzinhóval, Tostaóval, Carlos Albertóval, Rivelinóval és a többiekkel.” Emlékeztet továbbá arra, hogy az olasz középcsapat Napoli története során sohasem nyert bajnokságot, de Maradonával kétszer is (1987, 1990) – éppen abban az időszakban, amikor a Serie A kétségkívül Európa egyeduralkodója volt –, és egyetlen nemzetközi trófeáját, az UEFA-kupát is Maradonával hódította el (1989).

És máris itt vagyunk egy újabb aspektusnál: az európai szereplésnél. Pelét mindig gyengíti az összevetésben, hogy nem játszott európai klubban. Abból, ahogy 1958-ban bolondot csinált a svéd Bengt Gustavssonból vagy 1970-ben az olasz Tarcisio Burgnichból, illetve két Világkupa-döntőben hét gólt szerzett az AC Milan és a Benfica ellen, feltételezhetjük, hogy a „Fekete Gyöngyszemnek” nem okoztak volna gondot az európai védők sem, ám a régi meccsfelvételeken látható, hogy a brazil bajnokságban Pelének bőven volt ideje megállítania a labdát, körbenéznie, átgondolnia, mit csinál, innia egy kávét, elolvasnia az újságot, majd ráért utána passzolni, míg a nyolcvanas évek európai futballjában Maradonát minden meccsen tucatszor kínálták meg olyan rúgással, amilyennel a „bilbaói mészáros”, Andoni Goikoetxea eltörte a bokáját 1983. szeptember 24-én.

Sokak szerint a vita eldöntéséhez elég az is, ha megnézzük Maradona káprázatos bemelegítését az 1989-es, Bayern München elleni UEFA-kupa-mérkőzés előtt: az osztrák popzenekar, az Opus Live Is Life című slágere szól a stadion hangszóróiból, a kikötött cipőfűzőjű Maradona pedig a zene ütemére szinte egybeolvad a labdával, mintha csak a testrésze lenne. A legenda szerint, amikor Diego megszületett, az orvos ezekkel a szavakkal adta az édesanyja, Dona Tota kezébe: „Ennek a gyereknek csak feje és feneke van.”   Való igaz, olyan alacsonyan volt a súlypontja, hogy szinte gurult a pályán, és a bemelegítés láttán az az ember érzése, hogy minden porcikája úgy áll össze, mintha futballista-prototípusnak teremtették volna.

Míg Pelé, a legnagyobb rivális a szomszédos Brazília játékosa volt, korunk csillagával, az immár hatszoros aranylabdás Lionel Messivel azért is pikáns összevetni Maradonát, mert ők honfitársak voltak – Messi gyerekként bálványozta őt, a képe a szobája falán virított, a játékosa is volt a válogatottban, mégis, mintha címeres mezben agyonnyomná őt ennek az örökségnek a terhe. Filippo Maria Ricci, a La Gazzetta dello Sport szakírója a témáról úgy fogalmaz, hazájában Maradona mítosza sohasem motiválta Messit, inkább megbénította. „»Messi nem vezéralkat«, »Messi nem énekli a Himnuszt«, »Messi csak a Barcelonában játszik jól«, »Messi nem Maradona« – folyton ezt kell hallgatnia.”  Általánosan elfogadott vélekedés Argentínában, de talán világszerte is, hogy még egy lehetősége van Messinek arra, hogy megteremtse a Maradonához való viszonyítás alapját: a katari világbajnokság 2022-ben. Harmincöt éves lesz már akkor, de ha nem nyer vb-t, felesleges is taglalni a témát. Jelképes, hogy Diego 1994-ben játszott utoljára a válogatottban, Argentína pedig az 1993-as Copa América óta vár az újabb trófeára. Immár 28 éve. Azóta Messivel Argentína elbukott egy vb-döntőt és két Copa América-finálét.

Kettejük kapcsolata meglehetősen ambivalens volt: miközben Maradona tiszta szívből szurkolt Argentínának, Messitől kissé féltette a trónját. Talán ezért mondta egyszer róla azt, hogy   „nem lehet csapatkapitány az, aki egy fontos meccs előtt hússzor megy ki a mellékhelyiségbe”.   Később próbálta szépíteni, gyakran dicsérte, de azért rendre oda-oda szúrt neki.

A világ kíváncsian várja, most, hogy Messi már nem érzi a tarkóján Diego kritikus tekintetét, Katarban ki tud-e bontakozni – és akkor kezdhetjük elölről megvitatni ezt a témát.

(A következő részben: Argentína csillaga)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 23-i lapszámában jelent meg.)