A Hollandiában szárnyra kelt legenda szerint Kees van Wonderen, a Feyenoord akkori csapatkapitánya a kivonulás előtt azt kérdezte gúnyos hangon csapattársaitól a játékoskijáróban, hogy „ez meg ki az ördög?” Aztán a lefújás után ugyanez a mondat hangzott el tőle, a hangsúly akkor már cseppet sem árulkodott lekicsinylésről, sokkal inkább a meghökkenés, az értetlenség hallatszott ki belőle.

2000 decemberét írták, a kérdő mondat nem másra vonatkozott, mint Arjen Robbenre, aki azon a délutánon alaposan meggyötörte Van Wonderen életét. Robben abban a szezonban mutatkozott be az élvonalban, mindössze 16 évesen.

A Groningen melletti Bedumban született szélső másnap fogta magát, és a napi rutinnak megfelelően bebiciklizett az iskolába, vitte magával focis cókmókját is, hogy délután edzésre jelentkezzen. A törékeny támadóról már ekkor nagyon jó vélemény alakult ki az őt, illetve a holland utánpótlást jól ismerők között. A helyi sztár, Martin Drent például kijelentette, hogy Robben jobb, mint ő volt ebben korban – maradjunk annyiban, nem volt nagy meglátás. A Coerver-iskola (lásd keretes írásunkat!) egyik legtehetségesebb játékosa korai sikerei ellenére egyáltalán nem szállt el magától, minden visszaemlékezés megjegyzi, hogy első élvonalbeli szezonjában semmit nem változtatott életmódján, ugyanúgy járt suliba, edzésre és készült napról napra, miközben már első szezonjának végén őt választották a szurkolók az évad legjobbjának.

Még egy idényt maradt a Groningenben, és 2001–2002-es bajnokság végére végképp bebizonyította, hogy edzőjét, Jan van Dijkot a kezdeti híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem a sérülések miatti kétségbeesés vezette, amikor beállította a csapatba. Azzal, hogy sorban álltak érte a csapatok, nemcsak a világhírnévig vezető utat kövezte ki magának, de gyakorlatilag megmentette szülővárosa tönk szélén lévő klubját a csődtől, még úgy is, hogy a vastagabb tárcával közelítő Ajaxot visszautasította, és a PSV ajánlatát fogadta el. A fáma szerint az amszterdamiak akkor kerültek lépéshátrányba az eindhoveniekkel szemben, amikor az Újpest későbbi sportigazgatója, az Ajax akkori vezetőjeként dolgozó Leo Beenhakker „Arjan Robbennek” címkézett papírokkal próbálta meg elcsábítani a fiatal futballistát, látogatását pedig azzal kezdte a családi házban, hogy utasította Robben mamát, ugyan hozzon már nekik egy csésze kávét…

„Nagyon tehetséges, de sajnos csak a bal lábát használja. Sosem jut el a csúcsra, ha nem tanulja meg a jobb lábát is használni” – hangzott el ebben az időszakban Johan Cruyfftól. Nos, ez a megállapítás sem volt tűpontos, a holland legenda ritka tévedéseinek egyike: Robben azóta sem sokat fejlesztett a jobbon, mégis gyorsan sikerült feledtetnie a háromszoros aranylabdás kritikáját. Az elképesztő indulósebesség, a vibráló játék, az életveszélyes bal láb, a bármelyik védővel szemben hatékony cselezési képesség és a határtalan önbizalom bőven elégségesnek bizonyult hozzá, hogy a Groningen neveltje meghatározó figurája legyen a nemzetközi labdarúgás elmúlt bő évtizedének.

Robben első PSV-s szezonjában a „Batman és Robben” páros másik tagjával, Mateja Kezsmannal megosztva megkapta a csapatnál az évad legjobbjának járó elismerést; még nem volt húsz éves, amikor már bemutatkozott a válogatottban; továbbá megkezdte azt a hihetetlen „szokását” – amit azóta egyik klubcsapatánál sem tört meg –, hogy már az első idény végén aranyérmet akasztottak a nyakába a bajnokságban!

A 2004-es Eb-t még a kispadon kezdte, a csehek elleni csoportkörös dupla után azonban már kezdőember volt az elődöntőig jutó oranjében. Addigra már lecsapott rá a Chelsea felpumpálásába belekezdett Roman Abramovics. Mint utóbb kiderült, tárgyalt Alex Fergusonnal is, ám a hétmillió eurós ajánlatra a PSV akkor elnöke, Harry van Raaij úgy reagált: annyiért legfeljebb egy Robben nevével ellátott mezt küldenek Manchesterbe, másra ne is számítsanak. Az elnök abból a szempontból semmiképp sem tévedett, hogy a londoniak 18 millió eurót is kifizettek játékosáért.

A Chelsea-be szerződéssel Robben végképp bekerült az európai topfutball vérkeringésébe, és nem is került ki onnan azóta sem, ami viszont azt is jelenti egyben, hogy ellentmondásos stílusa miatt a legnagyobb sztárokhoz hasonlóan folyamatosan megosztó személyiség, így állandó témát jelent a sportsajtónak.

Első szezonja remekül alakult a londoniaknál. Először is „megúszott” egy hererákot, ami igazából nem is volt. Egy vizsgálat során ismeretlen eredetű növekedést fedeztek fel az egyik heréjében, amiről azonban később kiderült, hogy nem rákos elváltozódás. Robben nyilatkozott a félelmeiről a sajtóban, ami később több helyen úgy terjedt el, hogy túlélte a rákot, voltak, akik a kopaszodásával is összefüggésbe hozták – pedig Robben akkor még, ha nem is samponreklámba illő, de tisztességes, legalábbis negyvenes „hajkoronával” bírt. Labdarúgó lévén utóbbi szempontnál azonban sokkal fontosabb volt, hogy a felkészülés során elszenvedett sérülés és az idény eleji kihagyás ellenére gyorsan remekelni kezdett José Mourinho keze alatt: novemberben már a Premier League legjobbjának választották, az idény végén jelölt volt az Év fiatalja díjra, ám Wayne Rooney megelőzte, de a hollandot bőven kárpótolta a bajnoki cím.

A „berobbenó” idényt visszaesés követte, hősünk sokat küszködött sérülésekkel, formája hullámzóbb lett, kevesebb gólt szerzett, és kritikusai hangja is felerősödött. Utóbbiban szerepet játszott az is, hogy az egyik Liverpool elleni meccsen kiállították róla Pepe Reinát, miután eljátszott a nagyhalált. Reina azt mondta az esetet követően, hogy Robben kiérdemli alakításért az Oscar-díjat, és a színészkedés vádja azóta is időről időre felbukkan a holland kapcsán – gyakran okkal.

Az első Oscar-díjas alakítások egyike

2007 márciusában meg kellett operálni a térdét, először a Liverpool elleni BL-elődöntő visszavágóján játszhatott újra, csereként szállt be, ám a tizenegyesrúgások során hibázott a mészpontról, s mivel ezután a londoniak kiestek, a legkevésbé sem volt édes a visszatérés. A sors fintora, hogy a labdát Reina védte, Robben pedig a folytatásban már csak egyszer lépett pályára a Chelsea-ben, az MU elleni FA-kupa-döntőn, amely azonban ismét nem róla szólt: a szünetben küldte be őt Mourinho, hogy aztán a 90 percet követő hosszabbításban már le is cserélje. Legalább a trófea meglett.

A nyár jelentős változásokat hozott a holland életében, egyrészt júniusban feleségül vette gyermekkori szerelmét, Bernadien Eillertet (lásd a keretest!), másrészt augusztusban klubot váltott. Nagyon szerette volna a Real Madrid, akkor már Mourinho is hajlott az elengedésére, és Robbennek sem volt ellenére a költözés. Mégis váratlanul szerződött a spanyol csapathoz, hiszen már zajlottak a PL küzdelmei, amikor megszületett az egyezség. A szélsőnek elbúcsúzni sem volt ideje, este tízkor írták alá a papírokat a 24 millió eurós váltásról, másnap pedig már Madridban jelentkezett edzésre.

A spanyol fővárosban eltöltött időszak nem volt igazi sikertörténet, ugyan – meglep még bárkit? – a blancóknál is bajnok lett első szezonjában, lassan illeszkedett be, februárig kellett várni első bajnoki góljára, nem is volt feltétlenül alapember. A második idény már jobban alakult számára, ám 2009 nyarán Cristiano Ronaldo és Kaká érkezésével pillanatok alatt létszámfelettivé vált, ezért – bár elmondása szerint maradni szeretett volna – lépnie kellett. Jött München, egy új korszak, és a bajorországi kivirágzás.

Ugyan a realos évek vitán felül a legszürkébbek voltak pályafutásában, a blancóknál töltött időszak mégis meghatározó volt karrierje kiteljesedésében, ugyanis Juande Ramos volt az első, aki rendszeresen a jobb oldalon kezdte el szerepeltetni. A válogatottban már Marco van Basten alatt is játszott már az ellentétes oldalon, klubcsapataiban azonban ekkortól alkalmazták a tükörszélső pozícióban, és a Bayernben – Franck Ribéryvel gyakran oldalt is váltva – minden addiginál lüktetőbb lett a játéka. Ramos ugyanakkor hiába látott benne többet, mint amit mutatott, a Realban egyértelműen kijött, hogy a villámléptű támadó a pályán nehezen kezelhető figura. „Robben varázslatos játékos, egyike a legveszélyesebbeknek a keretben, de nagyon individuális a stílusa – magyarázta Ramos. – A csapat másként játszik, amikor ő is pályán van. Nélküle sokkal egységesebbek vagyunk. Különösen hangozhat, de jobban teljesítünk nélküle.”

Nézzük, mik is azok a problémás területek, amikkel Robben vádolható, és amik annak ellenére táptalajt jelentenek kritikusainak, hogy a Bayernnél a klasszis kategóriából a világklasszisba lépett! Először is a díva-szerep, a felfújt ego, amely többször konfliktust okozott még csapattársaival is és amelynek következtében olykor például képtelen elviselni, hogy más végez el a csapatból egy büntetőt vagy szabadrúgást. Ugye, Herr Müller?

Robben és a jó csapattársi viszony

Másrészt ott van a színészkedésekkel gyakran párosuló nyafogás, duzzogás, amely miatt néha kifejezetten hangulatfüggőnek tűnik a játéka, van, hogy minden veszélyes támadás rajta megy keresztül, van, hogy hosszú percekig nem jut a labda közelébe. És végül ott van a saját szurkolóit is kiakasztó, nemtörődömséget mutató testbeszéde, amely több rossz csel, rosszul sikerült megoldás, kemény ütközés után nemhogy kedvetlenné teszi, de hátrány esetén olyan pozíciót idéz, amelyben csak a fehér zászló hiányzik a kezéből. Nagyrészt ezeknek a jellemzőknek volt betudható például, hogy a 2011–2012-es szezon végén, amikor rásütötték az „örök vesztes” bélyeget, aki nagy meccseken képtelen jól játszani, a saját stadionjában, az Allianz Arénában fütyülték ki a müncheni szurkolók egy Bayern–Hollandia barátságos meccsen.

Kellett persze ehhez az is, hogy a szenzációs müncheni belépőt (az első bayernes idényében 24 bajnokin 16 gólt szerzett és 7 asszisztot adott), az Év futballistája címet követően, a második és különösen a harmadik keserű szájízzel érjen véget a bajoroknál. Robben lába a Chelsea elleni, hazai pályán vívott BL-döntő tizenegyesrúgásai és a Borussia Dortmund elleni „bajnoki döntőn” elvégzett büntetőnél is megremegett, a két vereség után pedig nem volt nehéz az addigi húzóembert bűnbaknak kikiáltani.

A 2010-es világbajnokság döntője – amikor döntőbeli kihagyott helyzetei után a holland szurkolóknál lett „hibás” a vereségért – után újabb lelki mélypont következett karrierjében, ám az az ego, amely sokszor negatív kontextusba sodorta, ugyanaz az ego ezekből a szituációkból ki is segítette. „Arjen mindig ilyen volt. Ilyen volt már ifistaként is – jellemezte őt az első edző, Van Dijk. – Néha csak magának játszik. Egoista, de ez teszi őt olyan kiválóvá.”

És ennek az egónak része az állhatatosság is, aminek következtében Robbent nem küldte hosszú időre padlóra soha egyetlen sérülés, egyetlen rossz meccs, egyetlen csalódás sem. Minden félresikerült fellépésén túltette magát, és a 2013-as BL-finálé, a Dortmund elleni győztes gól sok mindenért kárpótolta. „A jellemem az, ami messzire vitt. Mindig a legjobb, a legokosabb, a leggyorsabb akartam lenni. Mindig jó, ha a lehető legtöbbet követeled magadtól" – adott útmutatót magához a holland a New York Timesnak adott interjúban.

Az elmúlt szezon is pozitív összképpel zárult számára, amit a vb-bronz koronázott meg. Harmincéves elmúlt, de gyorsasága semmit sem kopott – sőt, nemcsak a vb-n volt a leggyorsabb, de egy tanulmány szerint az összes aktív éljátékos közül őt érik utol (utolérik?) a legnehezebb a védők –, továbbra is a Bayern egyik legveszélyesebb fegyvere, amit (bár Louis van Gaal hívta az MU-hoz) alátámaszt a tavasszal 2017-ig meghosszabbított müncheni kontraktus.

„Már senki számára sem meglepetés, hiszen mindenki tudja, hogy mit csinálok. De, úgy tűnik, még mindig működik” – mondta Robben a már említett interjúban válaszul arra a kérdésre, hogy sokan egydimenziósnak tartják a játékát, amely megközelítés legalábbis megmosolyogtató, ha azt vesszük, hogy egy sor edző mondta róla azt, hogy a világ egyik legképzettebb támadója. „Az egy az egy elleni szituációkban ő az egyik legjobb a világon. Hihetetlen, grandiózus, fantasztikus” – jelentette ki Mourinho, amikor már nem volt az ő játékosa, s ebből a megközelítésből valóban egy lapon emlegethető Messivel, Cristiano Ronaldóval, Neymarral.

Az, hogy a 2010-es ezüst után az oranje idén ismét odaért a dobogóra vele a vébén, nagyrészt az ő érdeme is, és ugyan Mexikóban alighanem többé soha nem adnak el Robben-feliratú pólót, csak olyat, amely a „Nem volt tizenegyes!" szöveget viseli, egylábasként, színészkedősként, dívaként szorított magának helyet a kiváló névsort felvonultató holland Pantheonban. Teljes joggal.