A hírös Szabó család – az apa a padon, a fia a pályán írja a kecskeméti futballmesét

– Tisztázzuk az elején: ki a legjobb focista a családban?
Szabó István: Bence.
Banó-Szabó Bence: Én! Legalábbis szeretnék az lenni. Remélem, tíz év múlva valóban elmondhatom, hogy közülünk én voltam a legjobb.

– Ami azt illeti, bő a választék.
István: Igen, az imént rávágtam, hogy Bence, de a testvérei is jól futballoztak vagy éppen futballoznak ám! A legnagyobb fiam, Tamás tagja volt annak a Kecskemétnek, amely történelmet írva 2008-ban feljutott az NB I-be. Tíz éve Németországban él, de még ott is játszik, igaz, mivel nagyon közel laknak a határhoz, egy osztrák csapatban. Dávid fiam tizenhat esztendősen került a Puskás Akadémiára, éveken át futballozott Felcsúton, még az év játékosának is megválasztották. Manapság a Kiskunfélegyháza kötelékébe tartozik, de sajnos áprilisban eltört a bokája. Tízből egy meccsére jutok el, naná, hogy azon voltam ott. Amikor odacsúsztak neki, már láttam, hogy nagy a baj. Beszaladtam hozzá, amíg megérkezett a mentő Kecskemétről, mellette voltam. Erős srác, szerencsére a felépülése jól halad, vissza is tér majd a pályára. Bence féltestvére, Marcell több élvonalbeli mérkőzésen viselte a KTE mezét, de légióskodott Feröeren is, ahol a Streymur színeiben még a Manchester City elleni UEFA-kupa-selejtezőn is játszott. Négy éve pedig gólkirályként járult hozzá a Kecskemét NB III-ba jutásához.

– S akkor itt van még Bence, aki, ugyebár, szeretne a legjobb lenni a testvérei közül...
Bence: Sokat segítenek a bátyáim, érzem, hogy mindannyian támogatnak. Nekem nincs is más dolgom, mint a pályán bizonyítani, hogy jó tanácsokkal látnak el.
István: Dávid a legszigorúbb közülük, Tomi inkább viccesre veszi a figurát, Marci meg hol szigorú, hol vicces. Bence hallgat, figyel, vigyorog – majd megcsinálja, amit mondanak neki.
Bence: Így igaz. Szeretek hallgatni, bólogatni, mert a családban van kitől tanulnom.
István: Szinte már velem beszél a legkevesebbet a fociról...

– Mondhatjuk, hogy otthon vannak Kecskeméten?
István: Igen! Én ezerhatszáz méterre lakom a stadiontól az autópálya felé, Bence a másik irányba hatszáz méterre. A Ferencváros legyőzése után a nevemet skandálták a lelátón, kecskeméti születésűként, a KTE neveléseként, későbbi futballistájaként és jelenlegi edzőjeként felemelő volt átélni.
Bence: Én is azt érzem, hogy itthon vagyok. Azazhogy: hazatértem. Tizenöt éves voltam, amikor Kispestre kerültem, nyolc esztendő múltán, ezen a nyáron jöttem vissza. Szeretem Budapestet, de szeretem Kecskemétet is – pillanatnyilag minden úgy jó, ahogy van.

– Az edzője megengedné, hogy ingázzon a főváros és Kecskemét között?
Bence: Nem akarok ingázni. Azért nem mindegy, hogy egy edzésre nyolcvan kilométert vagy hatszáz métert kell menni... Tényleg megszerettem a pesti életet, de azt sem bánom, hogy most csend és nyugalom van körülöttem.

– Nehezen élték meg, amikor Bence 2014-ben elköltözött otthonról?
Bence: Csak az eleje volt nehéz. Amíg nem igazoltam a Honvédhoz, jó helyen voltam itthon, jó csapatban is játszottam. Ugyanakkor hoztam egy döntést, amit egyáltalán nem bántam meg. Szép éveket töltöttem Kispesten, órákon át beszélhetnék arról, mit jelent nekem a klub. Röviden csak annyit: a Honvédnál kaptam meg az alapot, ott vált belőlem élvonalbeli labdarúgó, ott ünnepelhettem Magyar Kupa-győzelmet. Sokaknak tartozom köszönettel, életre szóló barátságokat kötöttem, ma már csak a szépre emlékezem. Például arra, hogy a beilleszkedés gyorsan ment, U16-ban bajnok, U17-ben Puskás–Suzuki-kupa-győztes, U19-ben megint csak bajnok lettem, miközben játszhattam az ifjúsági Bajnokok Ligájában és méltónak találtak a Puskás Ferenc-díjra. A 2020 márciusában elszenvedett térdszalagszakadásom után már nem minden úgy alakult, ahogyan szerettem volna, mégsincs bennem keserűség. Ha most lennék tizenöt éves, ugyanúgy boldogan mennék Kispestre!
István: Bencét több csapat kereste, de sokáig nem akart elmenni. A Magyar Futball Akadémia edzőjét, Isa Gábort – Isten nyugosztalja – ismertem az A-licences képzésről, ő biztatta a váltásra, mondván, jó helye lesz a Honvédnál. S Bence, aki azelőtt szóba sem állt senkivel, egyszer csak azt mondta, Kispestre szeretne menni. Tisztában voltam a fiam erősségeivel, tudtam, hogy gyorsan gondolkodik és a technikája is kiváló, de azt is tudtam, hogy az állóképességén és a gyorsaságán van mit javítani – az MFA ebből a szempontból is ideális helynek tűnt. Édesapaként és edzőként is megnyugtatott a tudat, hogy jó munka folyik Kispesten. Arról nem szólva, hogy negyvenöt percre van tőlünk a Honvéd-pálya. Én is megszerettem a klubot, büszke voltam arra, hogy Bence tizennyolc évesen már NB I-es játékosnak vallhatta magát, és arra is, hogy összesen hatvannégy első osztályú mérkőzésen viselte a Honvéd mezét.
Bence: Először két-három napig voltam Kispesten, aztán ott ragadtam. Jól éreztem magam. S ott volt előttem a jó példa: Vécsei Bálint még a tizennyolcat sem töltötte be, amikor bemutatkozhatott a felnőttcsapatban. Tetszett a játéka, azt látva döntöttem el, hogy szeretném én is azt az utat bejárni, amit ő.

KECSKEMÉT–PAKS 3–1 (BANÓ-SZABÓ BENCE GÓLJA 1:55-TŐL)

– Mi a helyzet az atyai tanácsokkal? Régebben jutott több belőlük vagy mostanság, hogy nap mint nap találkoznak?
Bence: Amíg nem szerződtem Kecskemétre, addig is gyakran beszéltünk, hol személyesen, hol telefonon. Manapság, ha apának van mondanivalója, könnyen megtalál... Tudom, hogy a legjobbat szeretné nekem, ha kritizál, ha dicsér, a javamat szolgálja. Amit tőle kapok, attól több leszek a pályán és azon kívül is.
István: Érdekes, én azt veszem észre, hogy szülőként már kevesebbet beszélek vele, de ez törvényszerű, hiszen huszonhárom éves, van saját élete. Azóta, hogy elmúlt tizennyolc, egyre több szó esik köztünk a futball utáni életről, igyekszem arra is felkészíteni. A fociról azért sem kell már vele sokat értekezni, mert jó edzői voltak. Olykor persze elkerülhetetlen, hogy a futballról is beszéljünk, mivel olyan játékos, aki tud és szeret is gondolkodni, inkább egy-egy szituációt szoktunk elemezni. Ismerem a természetét, úgy vagyok vele, a szép szó még egy vasajtót is képes kinyitni...

– Könnyen megy a közös munka?
Bence: Sok edzővel dolgoztam már, sokat is kaptam tőlük, de nyugodt szívvel kijelenthetem, apa ért a legjobban a futballhoz. Jóformán minden nap tanulok valamit. Folyamatosan fejleszt, s nem csak engem, az összes társamat.
István: Én sem érzem gondnak, hogy nem csupán az edzője, az édesapja is vagyok. Hosszabb vagy rövidebb ideig, de Dávid, Tomi és Marci is volt a játékosom, megtanultam kezelni a helyzetet.

– Mi jut eszükbe 2019. február huszadikáról?
Bence: Akkor voltunk először ellenfelek! A Magyar Kupában a nyolc közé kerülésért küzdöttünk a Tiszakécskével, amelynek kispadján apa ült. Én persze úgy fogtam fel, hogy nem ellene játszom, hanem a csapata ellen, nekem a továbbjutás volt a fontos. Mi tagadás, alaposan megszenvedtünk, csak kettő egyes összesítéssel mentünk tovább, de ha a visszavágó 88. percében a tiszakécskei lövés után a kapufáról befelé pattan a labda, nem kifelé, nem is tudom, mi lett volna...
István: Az lett volna, hogy mi jutunk tovább... Egyébként nem az volt az első eset, hogy az egyik fiam az ellenfelet erősítette. Hat éve a Tiszakécske–Kiskunfélegyháza mérkőzés döntött arról, ki jut fel az NB III-ba. Dávid a Kécske játékosa volt akkor, amely profi csapatnak számított, míg én annak a Félegyházának voltam az edzője, amely hetente háromszor edzett. Kétezer-ötszáz néző volt kint a meccsen... Nem szaporítom a szót, három egyre nyertünk. Mentségemre szóljon, előre mondtam Dávidnak, hogy legyőzzük őket! Ami pedig a Bence elleni párharcot illeti, az első mérkőzést megelőző napokban kissé tiszteletlen volt, hiába kerestem többször is, nem vette fel a telefont. Biztos azt hitte, a Honvédról akarok megtudni valamit. Azért benne volt, hogy az apja ellen játszik, tudom, hogy szeretett volna ellenem bizonyítani.

– Gyanítom, akkor is így volt, amikor még gyerek volt és egymás ellen játszottak.
Bence: Mindig szeretnék nyerni. Múltkor a Fradival szemben is úgy mentem fel a pályára, hogy győzni akarok, de ha jövő héten a Real Madrid jönne Kecskemétre, akkor sem állnék másképpen a meccshez. S igen, amikor kicsi voltam és apával fociztunk, az is hajtott, hogy legyőzzem őt.
István: Ahogy nőtt, úgy volt egyre nehezebb ellene játszani. Eleinte még engedtem, hogy egyszer-egyszer megverjen, ám idővel már komolyan vettem őt. Néha azért belelépett egy „köténybe”... Amikor már annyit fejlődött, hogy fordult volna a kocka, hogy, hogy nem, már nem értem rá focizni...

– „A pályán az edzőm lesz, otthon az édesapám” – nyilatkozta Bence, amikor eldőlt, hogy visszatér Kecskemétre. Így van ez?
István: Amikor elhatározta, hogy hazajön, volt bennem némi félsz. Tudni kell, két klub van az életében, a KTE és a Honvéd. Afelől szemernyi kétségem sem volt, hogy mindent megtesz majd a csapatért, edzőként örültem is neki, hogy olyan játékossal erősödik a keretünk, mint ő, apaként azonban kissé tartottam ettől a helyzettől. Jóllehet nem sokáig, mert a vezetőséggel az élen mindenki azt hangoztatta, hogy nem lesz gond ebből. S nem is tévedtek! Ha valaki úgy lépne be az öltözőbe, hogy nem ismeri a történetünket, szerintem fel sem vetődne benne, hogy én vagyok az édesapja. A Ferencváros elleni győzelem másnapján is kerestem telefonon, de nem értem utol, holott csak azt szerettem volna tudni, mennyire viselte meg a lábait a nehéz talaj. Azért amit kell, megtudok, mert az édesanyjának mindent elmond...
Bence: Halkan megjegyzem, azért nem vettem fel a telefont, mert lejöttem a pályára regenerációs munkát végezni... Utána visszahívtam.

– No, akkor még egy idézet a nyárról: „Elvárom tőle, hogy velem bánjon a legkeményebben!” Ez is így van?
Bence: Szerintem igen. Az elején volt egy beszélgetésünk, elmondta, mit vár tőlem, mi kell ahhoz, hogy fejlődjek és elérjem, sőt túlszárnyaljam azt a szintet, amelyen a Honvédban voltam, amikor rendszeresen játszottam. Az első három meccsen csak csere voltam, ám ez nem okozott feszültséget köztünk, mert láttam, hogy még nem vagyok olyan jó edzettségi állapotban, mint a társaim. Időre volt szükségem ahhoz, hogy utolérjem őket, amiben a teljes szakmai stáb a segítségemre volt. Éreztem a törődést, amiért roppant hálás vagyok. Az utóbbi hét mérkőzésből haton már kezdő lehettem, ám ez nem jelenti azt, hogy a következőn is az leszek, majd az edző eldönti, helyem van-e a csapatban. Ha a cserepadról kell beszállni, akkor is beleadok apait-anyait, mert a klub az első. Az a legfontosabb, hogy sikeresek legyünk, és a célunkat, a bennmaradást mihamarabb elérjük.
István: Nem vállaltunk kockázatot Bence szerződtetésével, a keretben neki van a legtöbb NB I-es mérkőzése. Mindamellett nálunk van egy kialakult, és az elmúlt másfél évben elért eredményeink alapján hozzátehetem, hogy jól működő rendszer, sok mindent figyelembe veszünk az összeállítás kihirdetése előtt. Amikor Bence megérkezett, volt némi lemaradása a többiekkel szemben, fokozatosan kellett felépíteni. Idővel eljutott odáig, hogy kezdőként számolhatok vele, aminek én elsősorban edzőként örülök.

– Jó együtt dolgozni?
István: Jó, bizony! Ami benne van, a meccseken kihozza magából. Ilyen volt fiatalon is, sohasem idegeskedett a mérkőzések előtt és alatt, tudta és tudja, mit szeretne elérni. Természetesen neki is vannak hibái, ahogyan nekem is, de Kecskeméten az a szokás, hogy ha valaki hibázik, azt együtt, csapatként javítjuk ki.
Bence: Persze, én is szeretek apával dolgozni. Ő ismer legjobban, pontosan tudja, mikor mire van leginkább szükségem. Jobb helyen és jobb kezekben nem is lehetnék.

– Ennyit számít a bizalom?
István: Bence esete sajnos nem egyedi... Kecskeméten igyekszünk megtalálni azokat a játékosokat, akik máshol nem futhatták be azt a karriert, amire a tehetségük alapján képesek lennének. Bence hiába tért vissza a térdszalagszakadásából, már nem kapta meg azt a lehetőséget, ami alighanem járt volna neki. És ezt nem azért mondom, mert a fiam, hanem azért, mert azt látom, hogy másokról is könnyen lemondanak, miközben – legalábbis szerintem – a kluboknak az is a feladatuk lenne, hogy egy-egy súlyosabb sérülés után előbb felépítsék, majd játszassák a futballistát. Vallom, hogy a bizalom mindenkinek jár, ráadásul mindenkinek jót tesz. A kecskeméti labdarúgás múltja is erről árulkodik, hogy mást ne mondjak, Tököli Attila, Lencse László vagy éppen a legutóbbi NB II-es idény gólkirálya, Lukács Dániel is élt vele. De ugyanígy felsorolhatnám a mostani keretből a legtöbb játékost, neveket csak azért nem említek, mert félek, hogy valakit kihagynék. Mi nem egyenként, együtt vagyunk erősek, a titkunk sem rejlik másban, mint a megnyugtató tulajdonosi háttérben, a jó szakmai és stábmunkában, valamint az elvárásnak megfelelni képes játékoskeret kialakításában. No meg abban, hogy úgy tekintünk egymásra, mint a családtagokra. Meggyőződésem, ezért is tartunk most ott, ahol. Már az, hogy felkerültünk a húszcsapatos másodosztályból, irdatlan siker, de ha benn maradunk az NB I-ben, az talán még egy fokkal nagyobb tett lenne.
Bence: Teljes mértékben egyetértek apával. Az elmúlt két évemet kissé üresnek érzem, óriási bizonyítási vágy van bennem. Amit az imént mondtam, csak megerősíthetem: a legjobbkor vagyok a legjobb helyen.

– Hogy ne csak a fociról beszéljünk... Vagy csak arról?
Bence: Az életünket nyilván meghatározza a labdarúgás. Azért megsúgom, egyre jobban szeretek főzni, a Séfek séfe az egyik kedvenc műsorom. A labda persze előkelőbb helyen van, mint a fakanál, a nyáron, amikor Batik Bencéékkel és Májer Milánékkal elutaztunk Dubaiba, a tengerparton is hamar előkerült, a helyi srácokkal neki is álltunk játszani...
István: Nekem is van hobbim a futball mellett, a szaunázás és a futás. Ötször teljesítettem a maratoni távot korábban, manapság tizenhárom-tizennégy kilométert szoktam futni, de értelemszerűen a foci az első. Meglehet, már átestem a ló másik oldalára, a múltkor is kimentem az Újpest–Kisvárda mérkőzésre, rá két napra pedig végignéztem felvételről. Más jó műsor nem volt a tévében, én meg azt mondtam magamban: mi bajom lehet abból, ha még egyszer megnézem? Elismerem, ez már szenvedély, de ha van olyan család, amelyben mindenki tudja, hogy nincs élet foci nélkül, az a miénk!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 8-i lapszámában jelent meg.)