Dárdai: Sok mindent eltűrök, de a nyavalygást nem

– Ismerve a berlini öltözőben uralkodó légkört, Davie Selke aligha ússza meg olcsón, hogy a Köln elleni győztes gólja egyben a Hertha ezredik hazai találata volt a Bundesligában.
– Most megfogott, mert egyelőre nem tudom, mivel jár a jubileumi gól – ismerte el lapunk érdeklődésére Dárdai Pál, a kék-fehérek vezetőedzője. – A játékosok hétfőre szabadnapot kaptak, legalább gondolkodhattak azon, mit kérjenek Davie-től azért, hogy hőst faragtak belőle. Valami azt súgja, sokan jóllaknak majd abból a gólból.

– Tudja, hogy az ezer berlini gólból hány fűződik az ön nevéhez?
– Megint megfogott. Olyan régen volt, amikor még futballoztam, hogy már nem is emlékszem rá.

– Ezért vannak a statisztikák: a tizenhét élvonalbeli góljából tizenhármat szerzett az Olimpiai Stadionban.
– Ebből is látszik, hogy szerencsém volt. Na meg szerettem ott játszani.

– Az oldalvonal mellől dirigálni már nehezebb?
– Az mindig az eredménytől függ. Ha nyerünk, jó a padon ülni, ha nem, kevésbé. A Köln ellen is vezettünk kettő egyre, volt lehetőségünk arra, hogy növeljük az előnyünket és ezzel lerendezzük a meccset. De mivel nem tettük meg, a végén aggódhattunk, nehogy egyenlítsen az ellenfél. Némi mázlink is volt, ám a lényeg, hogy jó időben, sok néző előtt végül miénk lett a három pont.

– Apropó, régen voltak ilyen sokan a lelátón, csaknem ötvenezren szurkoltak a Herthának.
– Szerintem csak negyvenhatezren, mert négyezren Kölnből érkeztek. Arra egyébként már rájöttünk, Berlinben nem a jó focitól vagy a tabellán elfoglalt helyezéstől függ a nézőszám, hanem attól, hogy mikor játszunk. Ha szombat délután, általában sokan jönnek ki, ha máskor, kevesebben. A fél négy a klasszikus kezdési időpont Németországban, azt szokták meg a drukkerek. Én is azt szeretem, mert előtte és utána is jut idő sok mindenre.

– Most például lehetett ünnepelni a bennmaradást a lefújást követően.
– Azért matematikailag még nem maradtunk bent. Folyton azt szajkózom, a Bundesligában negyven pont kell ahhoz, hogy valaki biztosan elkerülje a kiesést. Nekünk egyelőre harminckilenc van. Felsorolni is nehéz lenne, mi mindennek kellene összejönnie ahhoz, hogy kiessünk, mi több, magam is hajlok arra, hogy emiatt már nem kell aggódnunk. De azért az ünnepléssel megvárom azt a pillanatot, amikor tényleg meghúzzák a vonalat alattunk.

– Százhuszonkét nap telt el a legutóbbi, valamint az azt megelőző hazai győzelmük között. Vajon miért?
– Mert minél tovább húzódott a nyeretlenségi sorozatunk, annál nagyobb nyomás volt a játékosokon. Hihetetlen, milyen szerepe van már a pszichének a sportban. A kölniek sereghajtóként látogattak hozzánk, különösebb teher nem volt rajtuk. Csakhogy miután vezetéshez jutottak, a második félidőre már úgy jöttek ki, hogy lerítt róluk: a lehetőségtől kissé berezeltek. Ezt kihasználva gyorsan megfordítottuk az állást, ám a folytatásban elszalasztott gólszerzési lehetőségek után a mi gatyánk kezdett megtelni, emiatt kellett izgulnunk az utolsó percekben. Akartak a fiúk, emiatt egy rossz szavam sem lehet, de nem véletlenül mondogatják ezer éve, hogy a nagy akarásnak nyögés a vége.

– Az edzőn is van nyomás?
– Rajtam nincs. Én elemzek, dicsérek, kritizálok, örülök, mérgelődöm, ám nem izgulok. Amíg a meccsek többségén működik, amit eltervezünk, amíg az edzéseken minden flottul megy, amíg hajtanak a srácok, addig nincs okom idegeskedni. Majd ha nem azt csinálják, amit kérek, ha nem teszik oda magukat rendesen, ha a riválisok feltörlik velünk a padlót, akkor bosszús leszek. Ettől azonban messze vagyunk. A kétségkívül sokáig elhúzódó nyeretlenségi sorozat is inkább a labdarúgókat zavarta, mégiscsak ők vannak reflektorfényben, a szurkolók miattuk váltanak jegyet, őket ajnározzák vagy szidják. Engem csupán az zavart, hogy nem voltak meg azok a bizonyos utolsó passzok, emiatt alig adódott előttünk gólszerzési lehetőség. Ha lett volna mérkőzésenként öt-hat ziccerünk, ám egytől egyig elpuskázzuk, az nem dühített volna annyira, mint az, hogy helyzetbe sem kerülünk. Ha az edző megfelelően felkészíti a futballistáit, elvezetheti őket az ellenfél kapujától harminc méterig, de onnan már rajtuk a sor, a mattot nekik kell behúzniuk. Az elmúlt időszakban orrba-szájba gyakoroltuk a támadásvezetést, ennek a legutóbbi két meccsen már érződött a hatása: a Mönchengladbach otthonában kettő egyes vereséget szenvedtünk, de simán győzhettünk volna, a Köln ellen pedig már volt öt százszázalékos helyzetünk.

– A játékosok utóbb kiemelték: noha a szünetben hátrányban voltak az utolsó helyezett ellen, az edzőjük nem eresztette ki a hangját az öltözőben. Miért nem?
– Higgye el, ha nem látom, hogy mindent megtesznek a győzelemért, annak hangot adtam volna. Nyugodt voltam, bíztam bennük, nem is nagyon változtattam a csapaton, csak Mitchell Weisert cseréltem le. Nem ment neki a játék, elbaltázott egy-két dolgot, mentálisan nem volt ott, a közönség ki is fütyülte. Sok mindent megengedek a futballistáknak, azt azonban nem, hogy valamelyikük hátrányba hozza a csapatot. Nem érdekel, hogy Mitch az egyik legnagyobb tehetség, nála – és mindenki másnál – fontosabb a Hertha.

– Nem vette zokon a játékosa, hogy egy félidő után lekapta?
– Tisztában van vele, hogy aki nálam megsértődik, rosszul jár. Az edzéseken és a meccseken bárki bizonyíthatja, hogy helye van a csapatban. Sok mindent eltűrök, de a nyavalygást nem.

– A hátralevő négy mérkőzésüknek mi a tétje?
– Mindegyikre úgy tekintünk, mint egy döntőre, valamennyit meg akarjuk nyerni.

– Hogy elérjék az Európa-liga-szereplést érő hatodik helyet?
– Erről felesleges beszélni, mert hét pontra, más szóval távol vagyunk a nemzetközi kupaindulástól. Két éve hetedikek lettünk, tavaly hatodikak, ha az idény végére megőriznénk a jelenleg elfoglalt kilencedik helyünket, óriási tett lenne. Három drukker és három újságíró persze emiatt is morogna, de ez leperegne rólunk. Nincs is más bajom, csak az, hogy legalább tíz pontot elajándékoztunk a szezonban. Ha lenne időm, megmutatnám azokat a jeleneteket, amelyek alighanem az európai kupaindulásunkba kerültek. Ez azzal is magyarázható, hogy a fiataljaink ügyesek, ám még rutintalanok és naivak. Sebaj, a következő idényben már nem lesznek azok.

– Vagyis jövőre nagy durranás várható a Herthától?
– Ez attól függ, hogy a legjobbjaink velünk maradnak-e, továbbá attól, hogy telik-e erősítésre. Ha valakit esetleg eladunk, tudunk-e igazolni. Így volt ez tavaly is, a Wolfsburgba távozó John Brooksért kapott összeg egy részéből futotta Valentino Lazaróra és Davie Selkére. Most állítólag a Dortmund csábítja Weisert, meglátjuk, mi lesz a történet vége. Ha jó pénzt kapunk érte, megint körbenézhetünk a piacon. Ha nem, akkor sincs gond, mert felhozunk egy-két eltökélt fiatalt, ők legalább megráncigálják az idősebbek bajszát. Azt mindenesetre elismerésnek vesszük, hogy sok játékosunk iránt van érdeklődés, úgy tűnik, mások is észrevették, hogy jó állapotban vannak és sokat fejlődtek.

– Hírlik, önnek is akad ajánlata.
– Az mindig akad, de még csak el sem töprengek rajtuk. Amit korábban is hangoztattam, ma is igaz: edzőként még sok a tanulnivalóm. Palkó és Marci fiamat már nem nagyon kell óvni, Bence viszont még kicsi, egy ideig szeretnék mellette maradni. Most még nem érzem úgy, hogy mennem kellene. Kétezer méterre lakom a pályától, ha fitt vagyok, átgyalogolok, ha fáradt, biciklivel megyek. Lehet, hogy nem én vagyok a legjobban kereső edző az élvonalban, de hogy az egyik legboldogabb, az tuti.