Netzer akkoriban izomszakadás miatt pont nem játszhatott néhány hétig, ezért kérdezte meg a cimborája, hogy van. Amikor Netzer azt válaszolta, hogy még egy hétig nem edzhet, gyorsan jött a válasz.
„Remek! Pakold össze a legalapvetőbb holmikat, legyen nálad fogkefe és öltöny. Holnap találkozunk Londonban, utána pedig Los Angelesbe repülünk, majd ellátogatunk Tina esküvőjére Las Vegasba.”
Netzer viccelődve próbált kibújni, mondván, nincs megfelelő öltözéke a bulira. Pfleghar habozás nélkül válaszolt:
„Akkor csak egy fogkefét hozz magaddal, a többit megvesszük Londonban”.
Amikor Netzer megérezte, hogy barátja nem tréfál, ezt kérdezte:
„Hogyan gondolod, hogy elutazhatok anélkül, hogy bárkinek is szólnék? Még az országból sem fogok kijutni.”
A Real Madrid szigorúan vett minden ilyesmit. A játékosoknak minden hosszabb utazást be kellett jelenteniük. A klub begyűjtötte az útleveleket, részben azért, hogy ha a csapat utazik, a játékosok ne felejtsék otthon, másrészt azért is, hogy elejét vegyék a kicsapongásoknak.
„Beszéltem a nagykövetséggel, vár téged egy másik útlevél” – felelte Pfleghar. Netzer másnap nemcsak útlevelet kapott a követségen, de egy kiváló minőségű öltönyt és egy széles karimájú kalapot is.
(...)
Netzer semmilyen tekintély előtt nem volt hajlandó meghajolni, mönchengladbachi edzője, Weisweiler viszont csak a tekintélyben hitt, és cseppet sem bízott meg a szertelen játékosokban. Kicsivel később azzal sokkolta a közvéleményt, hogy lecserélte Johan Cruyffot a Barcelonában. Netzer esetében is azon dolgozott, hogy a középpályás zseni értésére adja, ki a főnök. Éppen ezért a csapatkapitány a kispadról nézte végig utolsó mérkőzését a ’Gladbachban, méghozzá a kupadöntőt.
Amikor Netzer a meccs napján értesült a döntésről, annyira ideges lett, hogy összecsomagolt a szállodában, és készen állt, hogy otthagyja az együttest. Később középpályás társa, Herbert Wimmer idézte fel, hogyan vitatkozott vele hosszú ideig Berti Vogts és Jupp Heynckes, míg végül sikerült maradásra bírni.
A félidőben 1–1 volt az eredmény, és Weisweiler jelezte Netzernek, hogy beáll. Ő szinte fel sem nézett, úgy mormogta: biztosan nem. Weisweiler is tudta, hogy ez most nem a megfelelő idő és alkalom a végső nagy összecsapásra, ezért szó nélkül elballagott. Az a két ember, akik a legtöbbet tették azért, hogy a ’Gladbach jellegtelen másodosztálybeli csapatból Európa egyik legizgalmasabb klubja legyen, a pad két széléről, egymástól a lehető legnagyobb távolságból nézték végig a második félidőt.
Amikor a mérkőzést lefújták, az eredmény még mindig 1–1 volt. A hosszabbítás előtti szünetben Netzer átvágott a pályán, miközben a közönség a nevét skandálta. Odament a gyepen fekvő Kulikhoz, és megkérdezte, bírja-e még. Az jelezte, hogy alig kap levegőt. Netzer bólintott, és kérte Kulikot, hogy menjen le. Kulik biztos volt benne, hogy a parancs Weisweilertől jött, ezért nem is gondolkodott, így tett. Netzer visszabaktatott a kispadhoz. Jöttében odavetette Weisweilernek: „Most már játszom”.
Elkezdte levenni a melegítőjét. Amikor ezt észrevették a csapat szurkolói, embertelen ujjongásba kezdtek. Több volt ez nekik egyszerű kupadöntőnél. Nemcsak azért, mert a két szomszédos város rivális gárdái feszültek össze, hanem mert bejött a kedvencük, akit a lelátó rigmusai már a világ legjobb játékosának neveztek. Senki sem tudta, mi az igazság. Nem sejtették, hogy saját magát hozta be.
Az ikonikus Günter Netzer életét és pályafutását bemutató cikk teljes terjedelmében elolvasható a FourFourTwo.hu-n, IDE KATTINTVA!