Dárdaivá válni – Deák Zsigmond jegyzete

Amikor 2015-ben Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke Berlinben járt, hogy meggyőzze Dárdai Pált szövetségi kapitánysága folytatásáról, nem sikerült a missziója. Honfitársunkat már szinte minden a német fővároshoz kötötte, játékosmúltja, edzői munkája, családja, gyermekei. Az MLSZ egyszerűen nem versenyezhetett a frissen jött fix Bundesliga-kispad adta anyagi és szakmai lehetőséggel, megspékelve az említett racionális és érzelmi okokkal. Azon kívül, hogy mi, itthoniak nagyon szerettük volna, ha maradna a válogatottnál, hiszen bizonyította rátermettségét a későbbi Európa-bajnoki csapat alapjainak letételével, nem akadt több jelentős érv.

Azóta eltelt négy év, Dárdai Pált és klubját légvonalban alig hétszáz, autóúton több mint kilencszáz kilométer távolságból figyeltük, szurkoltunk neki, sőt, a német utánpótlás-válogatottakban szereplő fiainak is, hogy apjuk-nagyapjuk nyomdokaiba lépjenek. Ment is minden és mindenki a maga útján, a családfő jól dolgozott, a Hertha a maga szintjén – ami nem mérhető a sztárklubokéhoz – eredményeket ért el például a nemzetközi porondra kerüléssel. Aztán most eljött az edzősors várható, de sosem várt stációja, a kényszerű távozás ideje: még öt német bajnoki, s másképp hívják majd a gárda trénerét.

Úgy vélem, most újra itt a ráció, hogy ne mondjam, az önzés ideje, Dárdai kapcsán megint előtérbe kell kerülnie a magyar futball érdekeinek. Hivatalosan két út áll a 2020-ig berlini szerződéssel bíró edző előtt: a nyártól a kék-fehérek utánpótlásában folytatja, mint korábban tette, vagy rápihen a számára immár egyértelműen elvállalható, hozzá illő nagyobb feladatokra. S már idejében résen kell lennünk, hogy ez ne egy tehetős német, olasz vagy orosz együttes irányítása legyen (hiszen kapott ajánlatot innen-onnan), hanem mondjuk az MLSZ szakmai igazgatói posztja. Noha jelenleg is a nevezett bizottság tagja néhány hozzá hasonlóan határainkon túl is bizonyító fiatal magyar szakemberrel együtt, közös tevékenységüknek érthetően ad hoc jelleget kölcsönzött mindegyikük napi külföldi munkája.

Ha Dárdait meggyőzzük (vagy meggyőzi maga Csányi úr), hogy a berlini kapocs lazulásával, egy hosszabb szusszanás, feltöltődés után érdemes itthon felelős pozícióban dolgoznia, „csatolt részként” a fiai rendszeresen felemlegetett (egyelőre korosztályos) válogatottbeli sorsa is megoldódhat, méghozzá a javunkra. Persze ehhez nemcsak őt, őket kell meggyőznünk, hanem magunknak is kissé Dárdaivá kell válnunk, a hazai közeget legalább annyira vonzóvá, inspirálóvá tennünk, hogy belevágjanak a nagy kalandba. Azt ugyanis leszögezhetjük, számukra az esetleges részleges vagy teljes hazatérés mindenképpen fejesugrás a sötétbe. Ám ha pislákol a fény, talán érdemes.