Dárdai Pál: Rádöbbentem, jobban szeretnek, mint gondoltam

– Nem kellett volna hamarabb bejelenteni, hogy a bajnokság után átadja a helyét másnak?
– Mire gondol? – kérdezett vissza a Hertha élén az utolsó mérkőzésére készülő, a szombati búcsú kapcsán a Nemzeti Sportnak interjút adó Dárdai Pál.

– Amióta kiderült, hogy a következő idényben nem ön irányítja a csapatot, a négy meccsükből kettőt megnyertek, kettőn döntetlenre végeztek.
– Ez igaz! Ha innen nézem, valóban az idény elején kellett volna előállnunk azzal, hogy részemről nem lesz folytatás a nyártól – ha így teszünk, most alighanem a Bajnokok Ligája-indulásért küzdenénk, nem a tizedik helyért… De valójában csak egy hónapja döntöttünk úgy, hogy az évad végén távozom. Azóta viszont megszűnt a piszkálódás a sajtó részéről, a nyomás pedig lekerült a játékosokról. Engem nem érdekelt, hogy kívülről – már bocsánat – csesztettek minket, a futballistákat azonban zavarta. Ma már nyilvánvaló, mindnyájunknak hasznára vált, hogy megtettük a bejelentést.

– A hétköznapokban mi változott?
– Úgy edzünk, mint egy utánpótláscsapat. Stressz nélkül, felszabadultan. Nem is maradt el a jó teljesítmény. Jellemző, hogy már negyvennyolc gólnál tartunk, legutóbb még Lucien Favre irányításával szerzett ennyit a Hertha. Sokat lendített rajtunk az is, hogy az alapemberek nem küszködnek sérüléssel, Vedad Ibisevic eltiltása is lejárt, így ki tudunk állni ugyanazzal a csapattal. Egyben vagyunk, jól nézünk ki, rá is megyünk szombaton a három hármas döntetlenre a Leverkusen ellen. Tizenhárom éve, hogy a Hertha ötvennél több gólt szerzett egy bajnokságban, az olyan rég volt, hogy akkor még én is játszottam…

– Az elmúlt négy és fél esztendőben már edzőként követett el mindent a klubért. Milyen érzésekkel várja a szombati mérkőzést?
– Sohasem voltam olyan nyugodt, mint most. Az érkezésem előtti években kétszer kiesett a csapat, amikor kétezertizenöt februárjában átvettem, még fenyegette ez a veszély, de sikerült kiharcolnunk a bentmaradást. Az azóta eltelt években a tizedik helynél egyszer sem adtuk alább, átlagban a nyolcadik helyen zártunk. Az első berlini sajtótájékoztatómon becsületes munkát és stabil együttest ígértem, a szavamat betartottam. Kétszer a nemzetközi porondon is megmérettünk, miközben a Hertha nimbusza legalább annyit emelkedett, mint a futballisták értéke. Nincs miért szégyenkeznem.

– Amikor eldőlt, hogy feláll a kispadról, lapunknak elárulta, rettenetesen elfáradt, megviselte a szüntelen nyomás. Feltételezem, jót tett, hogy lekerült önről a teher.
– Olyannyira jót, hogy hiába dolgoztam, már kipihentem magam ebben a négy hétben. Móni, a feleségem meg is jegyezte, nem is kell többet lazítanom…

– Akkor ennyit az egy évre tervezett szünetről?
– Azért muszáj lesz feltölteni az akkumulátort, már csak az egészségem miatt is. Amikor már érzem magamban az erőt a folytatásra, eldöntjük, mi legyen.

– Miért fogalmazott többes szám első személyben?
– Mert bárhogy alakuljon a sorsom, az a családunk életét is befolyásolja, ezért a feleségemmel és a fiaimmal beszélem meg. De amíg nem tör rám az érzés, hogy mindenáron dolgozni akarok, felesleges ezen elmélkedni. Az persze benne van a pakliban, hogy szeptemberben, amikor már megy a Bundesliga, elkezd majd viszketni a hátsóm…

– S mi a helyzet az ajánlatokkal? Az élvonalba visszajutó Köln vezetői állítólag boldogan látták volna a kispadon.
– Volt megkeresés mostanság, nem is egy, ám amikor megkérdezték tőlem, érdekel-e, azt feleltem, köszönöm, nem. Szükségem van a kikapcsolódásra. A magyar válogatott szövetségi kapitányaként és a Hertha vezetőedzőjeként az elmúlt öt évben folyamatosan a maximumon kellett pörögnöm. Bekerültem a mókuskerékbe, tapostam, tapostam és csak tapostam – egészen addig, amíg a szervezetem nem jelzett, hogy elég! Sohasem tagadtam, akkor lettem szövetségi kapitány, majd vezetőedző, amikor még nem akartam az lenni. Megkértek, felkértek, én meg igent mondtam, mert szerettem volna segíteni. Berlinben már a télen felajánlottam, hogy a nyártól jöjjön helyettem valaki más, de akkor még abban maradtunk, a következő idényt is végigcsinálom. A helyzet azóta változott, és hogy őszinte legyek, nem is bánom.

– Eddig százhetvenegy tétmérkőzésen vezette a Herthát. A százhetvenkettedik mennyire lesz más, mint a többi?
– Semennyire. Nem az foglalkoztat, hogy ez lesz az utolsó meccsem, hanem az, hogy nyerjünk. Vagy legyen három három a vége…

– A kettő kettővel is meglenne az ötven szerzett gól.
– Egye fene! De akkor már inkább győzzünk kettő egyre. Látja, az tökéletes lenne.

– Egyben szép búcsú.
– Nem kell ezt a búcsúzást túllihegni. Nem arról van szó, hogy elhagyom a Herthát, csupán a felnőttcsapattól köszönök el. Továbbra is a klub kötelékébe tartozom, ha idővel úgy döntök, szeretnék visszatérni oda, ahol elkezdtem edzősködni, vagyis az utánpótlásba, az ajtó nyitva áll előttem. Nyolc éve, amikor az utolsó meccsemet játszottam a Herthában, könnyek nélkül hagytam el az Olimpiai Stadiont. Amíg futballoztam, azt hittem, az aktív pályafutás után nincs élet, bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha egyszer be kell fejeznem. Mégis boldog voltam, amikor elérkezett a napja, mert már elviselhetetlenül fájt a lábam, jóformán csak azt vártam, hogy lezáruljon ez a fejezet. Szép volt, jó volt, de örültem, hogy vége. Így vagyok ezzel most is.

– Azt azért nem titkolta, az Augsburg elleni búcsúmeccsén a legkisebb fia is kellett ahhoz, hogy ne sírja el magát: mivel Bencével a nyakában tette meg a tiszteletkört, arra – is – ügyelt, hogy ne pottyanjon le…
– Tagadhatatlan, a módszer bevált. Ha ezúttal is kell mennem egy kört, Juhász Zsolti barátomat kapom fel. Igaz, száz kiló felett van, de ha megroppan a derekam, az még legalább munkahelyi balesetnek számít…

– Ennyire lazán kezeli a szituációt?
– Miért kellene idegeskednem?! Amit az évek során elértem a Herthával, arra büszke lehetek. Az elmúlt hetekben nyújtott teljesítményünk is azt bizonyítja, jó csapatot adok át az utódomnak. A srácok tisztában voltak azzal, nem velem folytatják, ennek ellenére odatették magukat.

– Feltehetőleg a vezetőedző iránti tiszteletből is.
– Így van. Mindig is jó volt a kapcsolatunk, ők sokat tettek értem, és én is értük. Ez csak így működhetett. Hozzátehetem, a szurkolókkal is így volt. Ráadásul rádöbbentem, jobban kedvelnek, mint gondoltam. Bármerre járok, a fiatal srácok éppúgy megállítanak, mint az idős nénik, ölelgetnek, csókolgatnak, minden jót kívánnak. Jó érzés, hogy ennyire szeretnek.

– Ha már az imént szóba került az utódja, mit szól Ante Covic kinevezéséhez?
– Erre még nem lehet hiteles választ adni. Nekem az volt a szerencsém, hogy rengeteg tapasztalattal felvértezve lettem edző, hiszen a Herthánál és a válogatottnál is remek szakemberektől tanulhattam. Azt nem tudom, Anténak milyen edzői voltak, ám azt igen, hogy a klubot ő is jól ismeri, hiszen játszott itt, majd az utánpótlásban dolgozott. Hogy a felnőttcsapatnál mire lesz képes, még nem lehet megmondani, jó néhány fordulónak el kell telnie ahhoz, hogy reális képet kapjunk. No, de mondhatok bármit, úgyis az eredmények minősítik a munkáját. Mindenesetre örülök, hogy ő veszi át a helyemet, szurkolok neki.

– S mi lesz önnel a jövő héttől?
– Én leszek a hétköznapi Pali. Reggel bevásárolok, elmegyek futni vagy konditerembe, mert kicsit össze kell kapnom magam, az ebédet követően pedig rendezem a kertet, mivel ott is nagy a lemaradásom. Ha befejeztem, megnézem a fiúk edzését, utána hazaviszem őket, és este együtt megvacsorázunk.

– Ez jól hangzik.
– Szerintem is. S akkor még nem szóltam arról, hogy ha végeztünk a vacsorával, megtervezzük a nyári menetrendet. Csak már nem a felkészülését, hanem a családi vakációét.

BUNDESLIGA
34. FORDULÓ
15.30:Bayern München–Eintracht Frankfurt (Tv:Sport1)– élőben az NSO-n!
15.30:Schalke 04–VfB Stuttgart
15.30:Borussia Mönchengladbach–Borussia Dortmund (Tv:Sport2)– élőben az NSO-n!
15.30:Hertha BSC–Bayer Leverkusen
15.30:Werder Bremen–RB Leipzig
15.30:Freiburg–Nürnberg
15.30:Mainz 05–Hoffenheim
15.30:Wolfsburg–Augsburg
15.30:Fortuna Düsseldorf–Hannover 96