Hertha: A következő idényben is a klubnál dolgozom – Dárdai Pál

– Kiérdemelte a szivart?
– Úgy vélem, igen – indította a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját a Hertha BSC kispadjára januárban visszaülő, csapatával a bennmaradást már egy fordulóval a Bundesliga zárása előtt kiharcoló Dárdai Pál. – Miután eldőlt, hogy a Köln elleni döntetlennel meghosszabbítjuk az élvonalbeli tagságunkat, a sajtófőnökünk megajándékozott egy doboz kubai szivarral, szombat este el is szívtam egyet.

– A játékosok is meglepték valamivel?
– Egy hatalmas üveg borral, ha nem tévedek, háromliteres – volt... Azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy nem egyedül ittam meg.

– Ezek szerint nagy ünneplés volt?
– Úgy ám! Hatalmas kő esett le a szívünkről. Az előírásokat követve nem mehettünk haza a meccs után, visszatértünk abba a szállodába, amelybe április végén beköltöztünk, ott eresztettük ki a gőzt. Úgy hallottam, a kemény mag reggel hatig bírta, én hajnali kettőkor nyugovóra tértem. Legutóbb kétezertizenkettőben szilveszterkor voltam fenn ilyen sokáig.

– Volt mire koccintani: amit a január végi kinevezésekor ígért, teljesítette.
– Amit elvállalok, megcsinálom! Megjegyzem, nem volt könnyű. Nagyon nem. Amikor először bementem az öltözőbe, nem egy csapatot láttam, hanem sok játékost. Az első, egyben legfontosabb feladat az volt, hogy csapattá gyúrjam őket. Azt követően, hogy sikerült, elindultunk felfelé. Mostanra eljutottunk odáig, hogy nyolc meccse veretlenek vagyunk, ha az utolsó fordulóban nem kapunk ki a Hoffeinheim otthonában, csodás sorozattal zárhatjuk az idényt. Erre legalább annyira büszkék lehetnénk, mint a bennmaradás kiharcolására.

– Edzői karrierje legkeményebb hónapjain van túl?
– Igen. Számos nehézséggel kellett megküzdeni, amikor úgy tűnt, hogy kezdünk kiegyenesedni, utolért minket a vírus. Éppen három veretlen mérkőzés volt mögöttünk, amikor beütött a krach. Otthon voltunk két hetet, fogalmunk sem volt arról, hogy ha letelik a karantén, mi lesz velünk. Annyit tudtunk, hogy hat meccset kell lejátszanunk három hét alatt – ez mindennek ígérkezett, csak sétagaloppnak nem. Végül megoldottuk ezt is. A történethez hozzátartozik, hogy amikor átvettem a csapatot, tudtam, kizárólag veszítenivalóm van. Amit az elmúlt huszonnégy évben felépítettem Berlinben, sérült volna, ha kiesünk. Mondhatom, nem csupán a csapatot, a saját hátsómat is megmentettem azzal, hogy elkerültük a kiesést.

– Volt olyan nap, amikor úgy érezte, hogy nem jár sikerrel?
– Ha szerdán kikapunk a Schalkétól, nagy veszélybe sodortuk volna magunkat... Rengeteget számított, hogy nyertünk Gelsenkirchenben, a Köln ellen abban a tudatban léphettünk pályára, hogy nem kell mindenáron győznünk, adott esetben elég lehet a döntetlen is. Így is történt. Sok minden fejben dőlt el. Amikor visszatértem az első csapathoz, rossz volt ránézni a sorsolásra: az első öt ellenfelünkből négy az élboly tagja volt. Papíron egy együttes ellen volt reális esélyünk a jó eredményre, el is hoztunk egy pontot Stuttgartból. A Bayern Münchentől, az RB Leipzigtől, az Eintracht Frankfurttól és a Wolfsburgtól viszont vereséget szenvedtünk, nehéz helyzetbe is kerültünk. Abban a szituációban nemcsak edzőnek, pszichológusnak is kellett lennem, szerencsére kihúztuk magunkat a gödörből. Az igazsághoz tartozik, hogy Arne Friedrich személyében jelentős támaszom volt: a sportigazgatónk folyamatosan mellettem, mellettünk volt, mindenben számíthattam rá. Őszinte kapcsolat van köztünk, olykor vitáztunk is, de ez is kellett ahhoz, hogy előrelépjünk. Egy szivar neki is járt!

– Mikor érezte azt, hogy fordul a kocka, és elindulnak felfelé?
– Amikor megvertük a Leverkusent három nullára. Az nagy győzelem volt. Igaz, volt előjele, mert a mérkőzés előtti napokban remekül edzett a brigád. Más kérdés, hogy a következő körben játszottunk egy iszonyúan rossz meccset az Union Berlinnel. Egy pontot így is szereztünk, de bennem az volt: hú, most mi lesz?! Jönnek a nyerhető találkozók, mi meg borzasztóak vagyunk... Ahhoz képest rá egy hétre kettő kettőre végeztünk a Mönchengladbach ellen, ami megint csak reménykedésre adott okot.

– Majd jött a vírus...
– Akkor sokan leírtak minket, elkönyvelték, hogy a Hertha kiesett. Na, persze mi másként gondoltuk. Tisztában voltunk vele, hogy ha visszatérhetünk a pályára, pokoli menet vár ránk, de kitaláltam valamit. Forgattam a csapatot, amennyire lehetett, úgy vigyáztunk a játékosokra, mint a hímes tojásokra. A stáb dicsérete, hogy izomsérülés nem sújtott bennünket, ha valaki kidőlt, annak eltiltás vagy lábtörés volt az oka. Jóllehet a végére teljesen kifogytunk a támadókból, a Köln elleni mérkőzés előtt azt kérdezgettem magamtól: ki lő majd gólt?! Nem is lőttünk, de a sors úgy akarta, hogy gól nélkül is elérjük a célunkat.

– A Hoffenheim elleni mérkőzésnek már nincs is tétje?
– Hogyne lenne! Ha már nyolc meccse nem kaptunk ki, a kilencediken sem akarunk. Arról nem szólva, hogy tizenkettedikek is lehetünk, ha nyerünk. A hétfő még a pihenésé, valahogy elütjük az időt a hotelben, ám keddtől már azon dolgozunk, hogy szépen zárjuk az idényt. A helyzetünket nehezíti, hogy a végére nem sokan maradtunk, ugyanakkor könnyíti, hogy nem kell aggódnunk a sorsunk miatt. S ami mindnyájunkat motiválhat: szombat este végre hazamehetünk, ilyenkor minden megszépül. Én is előbb hazamegyek, aztán hazajövök – alig várom, hogy a Balatonon legyek.

– Mi lesz középső fiával, Mártonnal?
– Ha összefutok vele a folyosón, megveregetem a vállát, mert szombaton is jól játszott. A legfontosabb feladat azonban még előtte áll: nemsokára érettségizik. Ha azon is túl lesz, rendben vagyunk. Nemrég hosszabbított szerződést, jó úton jár. Tisztelettudó, rendes gyerek, a társai is szeretik. Szerintem szép jövő vár rá. A válogatottságról azonban korai beszélni. Azért, mert van tíz Bundesliga-meccse, még nem kell őt címeres mezben látni. Majd ha lesz nyolcvan, esetleg akkor. Tizenkilenc éves, a tanulás mellett arra kell figyelnie, hogy helyén kezelje a dolgokat. Nem mintha ezzel gond lenne nála.

– No, és mi lesz az édesapjával?
– Van szerződésem, amely a Herthához köt, az biztos, hogy a következő idényben is a klubnál dolgozom, de hogy az első csapatnál vagy az utánpótlásban, majd a vezetők eldöntik.

– Csak van beleszólása.
– Amit mondanak, azt teszem. Játsszuk le az utolsó mérkőzést, aztán meglátjuk, mi lesz. Tényleg bármi lehet.

– Akkor úgy kérdezem: ön mit szeretne?
– A Balatonon megenni egy lángost Zsuzsi néninél.