Csapás csapás hátán – de micsoda különbség!

Magyarország területének 67, Ausztria (a monarchiával együtt) 75 százalékát veszítette el az első világháború után, a kitaszítottságból lassan éledezett az évszázadokon át egybeforrt két nemzet, de száz éve már kezdett életjeleket mutatni. 1920-ban még mindkettőt távoltartotta a nagypolitika az antwerpeni olimpiától, 1924-ben azonban az első téli játékokon, Chamonix-ban az osztrákok négy sportolóval szereztek műkorcsolyában két aranyat és egy ezüstöt, a mieink pedig ugyanannak az évnek a nyarán Párizsból jöttek haza kilenc éremmel, közte két arannyal, és az osztrákoknak is jutott három ezüst és egy bronz.

Az olimpiai futballtornán (vb-t először 1930-ban rendeztek, a FIFA akkor még az ötkarikás játékokra összpontosított) a Hugo Meisl által ekkor már öt éve gardírozott Ausztria részt sem vett, a Duna-menti iskola másik eminense, Magyarország pedig az „egyiptomi csapás” (a lengyelek 5:0-s legázolása után a negyeddöntőben 3:0-s meglepő vereség a sehol sem jegyzett ellenféltől) által szerzett mély, nehezen gyógyuló sebeket. Még Franciaországban (Le Havre-ban a kudarckapitány, Kiss Gyula helyén már Holits Ödön ült a padon) persze gyorsan megverték Orthék a hazaiakat, majd augusztus végén már Máriássy Lajos irányításával itthon 4:0-ra a lengyeleket, azaz tényleg úgy festett, hogy az egyiptomiak elleni tragédia nem rendszertünet, csupán kisiklás volt.

Ősszel persze találkozott a két örök rivális, méghozzá szeptember 14-én, vasárnap a bécsi Hohe Warte patinás lelátói előtt. „Az összeállítás meglehetősen gyorsan ment, a csapat fél óra alatt készült el, és majdnem teljesen egyhangúlag a szövetségi kapitány előterjesztése ment keresztül. A bizottságban uralkodó összhangot legjobban az jellemzi, hogy mindössze egy poszton tértek el a szövetségi kapitány javaslatától. Zsákra nagy általános képességei és rutinja miatt esett a választás. A mostani jó formában levő kapusaink közül a legmegbízhatóbb is. A Fogl-gátat nem kell dicsérni, ha odaadással játszanak, sokat tudnak pótolni formájukból is. A halfsorban Nyúlra jó bécsi játéka irányította rá a figyelmet, itthon pedig vagy sérültek, vagy teljesen formán kívül vannak halfjaink. Rokken a magyar futballsport egyik nagy ígérete, mellette szólt az is, hogy szükség esetén cserélhet Nyúllal. Blum még mindig konkurens nélkül áll. A csatársor a szövetségi tréningen már meglehetősen kialakult, csak a két MTK-szélső helye volt kétes, minthogy azonban a második napon már Braun is jobb játékot produkált Bécsbe, Jeny pedig a kék-fehér csatársor legjobb embere volt a Vienna ellen, megőrizték helyüket a teamben. A belső trió az összbizalom letéteményese. A szövetségi kapitány felkéri az egyesületi intézőiket, hogy azoknak a kijelölt válogatottaknak, akiknek még nincsen útlevele, két fényképét vigyék be szerda estig az MLSz-be. Természetesen az útlevelek is beviendők.”

A mérkőzés játékvezetője, „a joviális külsejű, józsefvárosi, derűs arcú házmesterre emlékeztető” belga Charles Barette előzetesen azt fontolgatta, hogy inkább maradna otthon, végül azonban mégis úgy döntött, hogy hajlandó levezetni az 55. osztrák–magyart. Amelyen minden pályára lépő magyarnak volt már emléke az osztrákokról (az egymás elleni csaták sűrűsége miatt ez nem akkora szenzáció), kivéve az újonc Rokken Imrét. Aki hivatalosan a Ferencváros játékosaként készült Bécsbe, majd a németek ellen, miközben egyetlen meccset sem játszott zöld-fehérben, olasz klubokkal is tárgyalt, és valóban, az elegáns, egyszerű játékával gyorsan népszerűvé váló futballista végül az AC Legnano együtteséhez szerződött – 1925 februárjában ott diftériában megbetegedett, és 22 évesen elhunyt…

„Ötvenötödször” – ezzel a tényszerű, száraz, mégis sokat mondó főcímmel hangolt a meccs napján a Nemzeti Sport az osztrák–magyarra, és a vezércikk azt is megállapította, hogy „Győzni kell, nyerni kell, fokozottabb mértékben kell megmutatni, minden másnál erősebben, hogy igenis tudunk, s azt a hegemóniánkat, melyre egykor büszkék voltunk, még nem eresztettük ki teljesen a kezünkből…” Hogy az olimpiai összeomlás mennyire átírta az addig amolyan kontinentális tanítómesterként futballozgató, de magát bizonyosan annak hirdető magyar válogatottal kapcsolatos előzetes esélylatolgatásokat, arra a cikk következő mondata világít rá: „Páris óta nincs okunk örömmel, optimizmussal kísérni válogatottjaink útját. A nagy árnyat, ami a világ fővárosában borult a magyar futballra, csak nehezen homályosítják el az elkövetkező események, melyek elé most mindig kétséggel, remegő félelemmel nézünk.”

Vereség is lett a vége Bécsben, de ezen – ellentétben az egyiptomiak ellenivel – nem volt különösebb szégyellnivaló. Egyrészt a formálódó osztrák Wundermannschaft mégiscsak Európa elitjét jelentette, másrészt Ferdinand Wessely szabadrúgásból elért győztes (inkább vesztes, persze…) találata a 87. percben esett. Hugo Meisl osztrák kapitány előzetesen 1:1-et tippelt, amitől nem is járt messze, Máriássy Lajos pedig merészen 3:2-es magyar sikert jósolt. A Hohe Warte máskor gyönyörűen ápolt, irigyelt gyepe kissé leharcolt állapotban várta a csapatokat, miután az előző héten két Aida-operaelőadásnak is helyt adott, de ezen semmi sem múlott.

A szünet előtt öt perccel szerezték meg az osztrákok a vezetést. „Az osztrák balszárny leviszi a labdát, amely 10 méterrel a kapu előtt Nyúl elé esik. Nyúl nagy erővel rúg a labdába, hogy tisztázza a helyzetet, de a kis Horvath beletalpal, mégpedig olyan szerencsésen, hogy lábáról a labda félmagasan, védhetetlenül süvít a kapuba.” 1:0. Még az első játékrészben jött a gyors egyenlítés is. „Brandstetter faultolja Orthot, a szabadrúgást Orth Takácsnak adja, ez néhány lépést fut a labdával, visszapasszol és Orth kapásból élesen lő. A vetődő Ostricek eléri a labdát, de kiejti, s a pergő labda beugrik a hálóba.” 1:1. És a döntő találat, amely a kitűnő, mindkét oldalon helyzetek, lehetőségek sorát hozó második félidő utolsó perceiben esett: „A kitörő Hössének Fogl II elkapja a kezét, mert másképp már nem tudta szerelni. Az osztrákok 11-est reklamálnak, a közönség pfujol, a bíró a 16-os-ról ítél szabadrúgást. A 6-os vonalon feláll a szokásos kordon, Wessely élesen ívelt szabadrúgása azonban rést talál abba a sarokba, melyet Zsák társaira bízott. A győztes gól!” 2:1.

A Nemzeti Sport ezzel együtt sem volt harcias kedvében, kifejezetten dicsérte a csapatot, amely a tudósítás szerint az ikszet mindenképpen megérdemelte volna. A vereség elsődleges okát a kilencven százalékban az osztrákoknak kedvező belga játékvezetőben látta: „Kényelmes, lusta úriember, aki úgy sétált fel s alá a pályán, mintha a brüsszeli korzón járna…” Máriássy kapitány pedig tudta, mit kell ilyenkor mondani, szerinte ugyanis a játék alapján még a döntetlen is kedvezőtlen eredmény lett volna számunkra.

EMLÉKEZTETŐ
Ausztria–Magyarország 2:1 (1:1)
1924. szeptember 14., Bécs
Hohe Warte, 45 ezer néző. vezette: Barette (belga)
Ausztria: Ostricek – Rainer, J. Blum – Kurz, Brandstetter I, Nitsch – Morocutti, Gschweidl, Höss, Horvath, Wesely. Szövetségi kapitány: Hugo Meisl
Magyarország: Zsák – Fogl II, Fogl III – Rokken, Nyúl II, Blum Z. – Braun, Takács II, Orth, Pataki, Jeny. Szövetségi kapitány: Máriássy Lajos
Gólok: Horvath (40.), Wesely (87.), illetve Orth (42.)