Népsport: szívvel-lélekkel – Bozsik József a kapitány

Mind a mai napig Bozsik József és Bozsik Péter az egyetlen apa-fia duó a magyar futballban, amelyik betöltötte a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi posztját. Az edzői pályán kétségtelenül a fiú volt a sikeresebb – igaz, nem feltétlenül a válogatottnál elért eredményei, sokkal inkább a Vasas, majd főleg a ZTE élén jegyzett sikerei miatt.

Édesapja, a Király Gábor és Dzsudzsák Balázs mögött ma is a harmadik legtöbbszörös válogatott labdarúgónk, az Aranycsapat zseniális jobbfedezete, csak nagy ritkán vállalt edzői munkát. A Bp. Honvédnál 1966-ban tett egy kósza kísérletet (1967 szeptemberéig 47 meccsen dirigálta a kispestieket), 1974 júniusában, a nyugat-németországi világbajnokság középdöntője alatt pedig a tavasz óta Kutas István vezette MLSZ-nek sikerült rávennie őt arra, hogy a váratlanul lemondó Illovszky Rudolf helyett vállalja el a válogatott irányítását.

„Ismeretesek a labdarúgásra vonatkozó határozatok, ezek szellemében kell dolgozni – hangzott Bozsik kapitányi szűzbeszéde – Nem titok, hogy a szív nélküli játék nagy ellensége vagyok. Nálunk annak idején, az Aranycsapatban is alapelv volt: rosszul lehet játszani, de szív nélkül sohasem. Ehhez az elvhez örökre hű maradok. Különleges feladat vár ilyen tekintetben azokra, akik nemcsak klubjukat, hanem az ország labdarúgását is képviselhetik a nemzetközi porondon. Évtizedek óta becsül, tisztel minket a világ nagyszerű labdarúgó múltunkért. Akárhol jártam, mindenütt elismeréssel beszélnek a magyar labdarúgásról. A maiak kötelessége, hogy a sportágnak ilyen nemzetközi tekintélyt szerzett elődeik útján járjanak, s a sikerért a pályán és a magánéletben mindent megtegyenek.”

Végül egyetlen mérkőzés jutott neki a válogatott élén. Akkor már tudtuk, hogy az 1976-os Európa-bajnokság selejtezőjében ugyanúgy az osztrákokkal is meg kell küzdenünk, mint ahogyan az 1974-es vb előtt is kifogtuk a „sógorokat”. De csak 1975 áprilisára esett az első egymás elleni mérkőzés, így (ha mai szemmel kissé meglepő módon is, de) semmi akadálya nem volt annak, hogy az NSZK-ban rendezett tornáról egyaránt lecsúszó két csapat – a csoportunkból Svédország kvalifikált – összecsapjon szeptember utolsó szombatján a híres Praterben.

A Bozsik-keretben több fiatal is helyet kapott, újoncból végül csak kettő, miután a jobbhátvéd posztjára tervezett újpesti Kolár Endre az elutazás előtti napon megsérült, és helyére a fehérvári Nagy III Jánost ugrasztotta a kapitány, míg az MTK-s Becsei több kerettagság után jutott el oda, hogy a kezdő tagja lehessen.

„Már az is meglepett, hogy a huszonöt közé kerültem. Hát még, hogy utazom is. Igaz, kétszer már voltam válogatott kerettag, Svájcban már a kispadon is ültem. Igaz, jobban játszottam, mint mostanság, de a kerettagság akkor mégis korán jött. Elkapatott a siker. Fejembe szállta dicsőség. Sok zűr volt velem, de azóta sokat változtam.

– És a játékfelfogása? 

– Az kevésbé. Szeretek cselezgetni, sokszor bizony öncélúan. Ez rendszerint olyankor van, amikor rugdosnak a védők. Ilyenkor meg akarom mutatni, hogy jobban tudok focizni, mint ők” – mondta Becsei a Népsportban Németh Gyulának.

De Bozsik amúgy is hihetetlenül megfiatalította a válogatottat, az újpesti Fazekas Lászlón (a Dózsa legendája akkor 35 fellépésnél tartott, 92-vel, éppen akkori kapitánya mögött zárt) és a honvédos Kozma Mihályon (a bécsi volt a 14. válogatottsága, már 1972-ben olimpiai ezüstérmes volt) kívül mindenki egy számjegyű válogatottságnál tartott.

A kapuban a vasasos Mészáros csak hét évvel később vált első számú emberré, a védelem közepéből 1975 őszén közös disszidálással távozott az Újpesti Dózsa Horváth József, Harsányi László duója, az akkor még győri, később kispesti, majd ismét győri Póczik József egészen a Verebes-korszakig nem volt képes kiegyensúlyozottan magas teljesítményre, mint ahogyan az Ezüstcipőig jutó dózsás Fekete László is csak töredékét játszotta ki kétségtelen tehetségének. (Ide tartozik, hogy Baróti Lajosnak majd hálásabb feladata lesz utolsó kapitányi időszakában, hiszen Dalnoki Jenő keze alatt már formálódik a Nyilasi-, Ebedli-, Rab-, Magyar-féle ifjú generáció, Újpesten pedig bontogatja szárnyait az utánozhatatlan Törőcsik András…)

Ezen az 1974. szeptemberi bécsi napon hiába játszott időnként tetszetősen ifjú tizenegyünk, az ugyancsak erősen megfiatalított Ausztriával szemben nem volt ellenszere. „A magyar csapat – a taktikai tervnek megfelelően – vagy legalábbis akkor még azt hittük, hogy ezért – egy kicsit visszafogottan, óvatosan kezdett. A középpályások nemigen hagyták el »működési területüket«, keveset vállalkoztak, inkább a védekezésre, az osztrák akciók széttördelésére törekedtek. Ennek ellenére aránylag könnyen jutott el a hazai támadósor a 16-osunk tájékára, mert Fazekast, Póczikot és Karsait könnyen elválasztották a hazaiak a labdától, és nyomban előretörve, létszámfölényt teremtettek hátvédeink vonalában. A gól is egy ilyen támadás eredményeként született” – írta tudósításában a Népsport.

„A 16. percben Hattenberger, a jobb oldali középpályás a baloldalon hozta fel a labdát, Hasilhez játszott, aki jó ütemben kiugratta, Hattenberger az alapvonalig vezette a labdát – Nagy III nem tudott közbelépni – beadott és a berobbanó Krankl 5 m-ről zavartalanul a bal alsó sarokba fejelt. 1:0.” Így esett a győztes találat.

Bozsik József hagyta magában leülepedni a Praterben történteket, majd kritikusan értékelt: „Az osztrákok meglepően harcosan küzdöttek. Nem számítottunk arra, hogy lendületük erőszakossággal, sőt gyakori szabálytalanságokkal is párosul. Arra persze igen, hogy az első percekben hevesen támadnak Ennek megfelelően fel is hívtam a figyelmet az emberfogásra, a csatárok védőfeladataira és arra is, miképpen ragadjuk magunkhoz a kezdeményezést. Sajnos, az első félidőben nem tudtuk tartani a labdát, nem volt folyamatos összjátékunk, védekezésben helyezkedési hibákat, fegyelmezetlenségeket követtünk el, valósággal felkínáltuk az osztrákoknak a támadási lehetőséget, akik éltek is ezzel. Úgy láttam, hogy elsősorban középpályán buktunk el.”

Akkor még nem tudta, hogy ez lesz az egyetlen mérkőzése kapitányként… A szíve már korábban is rakoncátlankodott, ekkorra azonban olyannyira súlyosodott a baj, hogy októberben ideiglenesen Moór Edét bízta meg az MLSZ a válogatott irányításával (segítője Várhidi Pál maradt).

A fiú, Bozsik Péter így emlékezett édesapja rövid kapitányi időszakára egy 2017-es Nemzeti Sport-interjúban:

„Benne megvolt az alázat, ami másokban nem, a terhek összeadódtak, és egyetlen kapitányi meccse, az osztrákok elleni vereség után jött az első infarktusa.

– Hány volt neki?

Három. Vagy öt, nem is tudom. Otthonról háromszor vitték el, de a kórházban is átesett egy-kettőn. Mindig megkönnyezem, most is meg fogom, annyira megszoktam, hogy néha elviszi a mentő, hogy amikor ’78-ban biciklizni indultam a haverokkal, és apu lesétált a lépcsőn, odaintett, én is ráköszöntem, hogy »Szia, apu«, és akkor láttam utoljára…”

A Bozsik-utód Moór Edének hat mérkőzés jutott, vele csúsztunk le az 1976-os Eb-ről, később a Tatabánya edzője lett, majd 1976 decemberében öngyilkos lett.

EMLÉKEZTETŐ

Ausztria–Magyarország 1–0 (1–0)

1974. szeptember 28., Bécs

Prater-stadion, 36 ezer néző, vezette: Hungerbühler (svájci)

Ausztria: Maurer – Kircher, Hof, Pajenk, Kriess – Hattenberger, Hasil, Starek – Sterint, Krankl, Köglberger

Szövetségi kapitány: Leopold Stastny

Magyarország: Mészáros – Nagy III, Harsányi, Horváth J., Kántor – Fazekas, Karsai, Póczik (Török, 46.) – Fekete, Kozma, Becsei

Szövetségi kapitány: Bozsik József

Gól: Krankl (16.)