Született futballzseni volt – Nyolcvanéves lenne Varga Zoltán

Hogy óriási tehetség, az a Varga család Válról Budapestre költözése után derült ki: a Veres Pálné utcai lakás szomszédságában lévő Károlyi-kertben a focizó srácokat körülállók szájából nem egyszer hangzott el. „Ő a kis Puskás. Úgy játszik, mint Öcsi!” Ott sajátította el a cselt, amelyet már a Herthában csapattársai szájtátva néztek: a guruló labda irányát futtából, villámgyors bokamozdulattal 180 fokkal fordította meg, majd ő is megfordult és utánaeredt. Bicskei Bertalan úgy emlékezett, hogy az ötvenes évek végén a korosztályos Fradi Varga 66 góljával nyert bajnokságot!

Az 1961–1962-es bajnokság első fordulójában 1961. július 30-án 16 évesen bemutatkozott az FTC felnőttcsapatában a Csepel ellen 1:1-re végződött mérkőzésen. Ezt írta a Népsport: „Voltak jó, de gyengébb pillanatai is.” Edzője, a már említett Mészáros József később nem véletlenül mondta, „abban az időben ő volt az egyetlen profi módra élő és készülő magyar éljátékos”. Az Eb dánok ellen 3:1-re megnyert bronzmérkőzésén bemutatkozott a válogatottban. Baróti Lajos betette a csapatba, aztán Lakat Károly vitte magával a tokiói olimpiára. Csupán 19 évesen… Oroszlánrészt vállalt a Vásárvárosok Kupája (VVK) 1964–1965-ös sorozatának megnyerésében, 1965. április 21-én Bilbaóban hatalmas gólt lőtt. A találkozót a helyszínen megnéző Puskás Ferenc a meccs után azt mondta Albertnek. „Te vagy az Albert? Azt hittem, jobb játékos vagy!”, viszont Vargához fordulva meg dicsért. „Öcsi, te jó voltál!”  

Az Ú. Dózsa elleni rangadón (1967. április 16., 3:0) olyan jól ment neki, hogy megihlette az író Esterházy Pétert: „…amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”. Szeptember 10-én a Honvéd ellen két gólt szerzett, „minden megmozdulás veszélyt jelentett a kapura”, a Zaragoza ellen (3:0) „nagyon bátor, harcos volt”. Egy Debrecen–Ferencváros meccsen után az Aranybika étterem cigányprímása, Magyari Gyula üzent Végh Antal íróval: „Te, ha az öltözőbe mégy, mondd meg annak a kis szőke nyolcasnak, hogy ha este bejön a Bikába, ingyen muzsikálok neki!”  

A mexikóvárosi olimpia évében (1968) a Szegednek (6:1) és a Tatabányának (4:1) is négy gólt vágott, az utóbbi után a Népsportban Németh Gyula újságírótól csak 9-es osztályzatot kapott, a szakíró így indokolt: „Csak azért nem kaphat 10-est, mert az első félidőben voltak kihagyásai.” Szeptember 7-én az ő szabadrúgásgóljával verte meg az FTC a Honvédot 1:0-ra, 22 méterről nekifutás nélkül csavarta a labdát Bicskei Bertalan kapujának jobb felső sarkába. Ez volt az utolsó hazai rangadója. Az ötkarikás játékok előtt 12 alkalommal jutott szóhoz a legjobbak között.

De hogy miért ment el? Albert Flóriánnal nem jött ki jól, illetve nem vele volt baja, hanem a jelenséggel, amit az 1967-es aranylabdás képviselt. 1968. május 11-én 3:0-ra elvesztett szovjet–magyar Eb-selejtezőt követően Varga így nyilatkozott a Népsportban. „Egy-két csatár pedig egyenesen a legjobb úton jár ahhoz, hogy koravén primadonnává váljon. Előttük mindenki behódol. A pályán és az életben is nyugodtan követelőzhetnek anélkül, hogy ők adnának valamit, és – sehol sem merik őket kiállítani!” (A későbbi utalás nyilvánvalóan Albertre vonatkozott: „Albert miatt disszidáltam! De nem Albertre haragszom!”)  

A Császár a Labdarúgás hasábjain válaszolt, „…Zoli nem akar másodhegedűs lenni, én meg nem akarok prímás lenni. (…) ilyesmi a pályán dől el (…) mérkőzés közben tudjuk csak meg, hogy ki a főhős. Meg kell harcolni érte. Bennem nincs Varga-ügy. Egyszer meg kellene kérdezni Zolit, benne él-e Albert-ügy.”  

Érdemes idézni N. Pál József Varga-sors – magyar sors? (Kortárs, 2009/3) írásából. „Míg Albert elfogadta a közeget, igazodott hozzá (…), alighanem jól is érezte magát benne, addig Vargának a bőre viszketett tőle (…) míg az aranylabdássá lett játékost a dicsvágy, addig a fiatalabb társát a becsvágy vezérelte inkább. E két felfogás kizárta egymást, noha nem volt politikai vonzatuk…”  

Vargáról korábban ügynökök jelentették, hogy az 1966-os vb-ről nem sérülése miatt, hanem azért kellett hamarabb hazatérnie, mert tartottak tőle, hogy az Inter ügynöke, Solti Dezső behálózza. Egy 1968-ban keltezett besúgás a jobbösszekötőt a szembenállás szimbólumaként jellemezte. A Népsport így kommentálta az ország elhagyását. „Varga Zoltán megszegte olimpiai esküjét, hűtlenné vált hazájához és sportbarátaihoz. Cselekedete méltatlan magyar sportolóhoz és állampolgárhoz. Varga Zoltán magatartása minden becsületesen gondolkodó ember őszinte felháborodását váltja ki.”  

A belga Standard Liege-nél edzett, de a magyar szövetség nyomására az UEFA két évre eltiltotta, 1970. november 7-én mutatkozhatott be a Herthában a Mönchengladbach elleni 4–2-es mérkőzésen, a negyedik berlini gólt Varga szerezte, a nagyrészt miatta összesereglő 85 ezer néző előtt. Amikor Dárdai Pál a nyugat-berlini klubban futballozott, egy öreg szertáros említette neki, nem látott még olyan játékost az Olimpiai Stadionban, aki úgy lőtt volna kapura, mint Varga. Ám Berlin felett nem mindig volt kék az ég: 1971-ben a kiesés ellen harcoló Kickers Offenbach vezetői 10 ezer márkát ajánlottak a Hertha-futballistáknak, hogy verjék meg a szintén bentmaradásért küzdő Arminia Bielefeldet. Ám a bielefeldiek 15 ezret dobtak be, hogy a Hertha ne hajtson ellenük… A berliniek elkövettek egy nagy hibát: az Arminia feltételeit elmondták az ajánlatot tevő Offenbach elnökének, aki magnóra vette a telefonbeszélgetést… Vargát élete végéig eltiltották, végül kompromisszum született: „csak” távoznia kellett Nyugat-Németországból. Az Aberdeen következett, 2003-ban a klub centenáriumára összeállított álomcsapatba is beszavazták, skót vélemények szerint a klubban előtte nem futballozott Vargánál jobb játékos. Meglehet, utána sem…

Az Ajaxban a Barcelonába távozó Johan Cruyff utódjának szemelték ki, ám a holland szövetségi kapitány, Rinus Michels arra kérte az edzőket, lehetőleg a vb-kerettagokat szerepeltessék… Varga a Borussia Dortmundhoz igazolt, a csapat feljutott a Bundesliga I-be, de 1976-ban bizonyos Otto Rehhagel lett az edző, akivel még futballistaként konfliktusa volt. Lassan lecsengett a karrierje, biztosítási ügynökként kereste kenyerét.

Először 1983-ban jött haza, az igazi visszatérést az Albert 50. születésnapjára rendezett gálamérkőzés jelentette 1991 szeptemberében. Flóri hívta, Zoli jött, aztán rádöbbenve, hogy még mindig működnek a régi reflexek, autóba vágta magát és visszament Németországba. Novák Dezső távozása után Furulyás János szakosztályvezető kereste meg, hogy jöjjön haza edzőnek, 1996. szeptember 13-án 14:1 arányban őt választotta meg. Ám hiába kötöttek két évre szerződést, a felek útjai 1997. június 9-én elváltak. Az FTC–Videoton mérkőzés 1997. április 16-án 2–2-re végződött. Elvileg mennie kellett volna, mert előtte ultimátumot kapott, két meccsen hat pontot kell szereznie együttesének, ám az elsőn csak egyet sikerült. Mégis maradhatott, bronzérmes lett a Fradival. Összmérlege: 23 győzelem, 9 döntetlen, 5 vereség. Személye megosztotta a zöld-fehéreket, Telek Andrástól kezdve Bodnár Józsefig mindenkivel volt konfliktusa. Nem véletlenül mondta Szivós István, az FTC akkori ügyvezetője. „Aki tíz emberből kilenccel néhány nap alatt rossz viszonyba kerül, annak azért el kellene addig jutnia, hogy egyszer magába nézzen.”  

Inkább kevesebb, mint több sikerrel edzősködött még, egy baráti futballmérkőzésen 2010. április 9-én hunyt el Zuglóban. Habitusát legjobban a saját szavaival lehet jellemezni a Valahogy mindig félúton című önéletrajzi írásából: „Én úgy éltem, hogy nem voltam tekintettel semmire, mindig csak azt tettem, amit jónak láttam, se számításból, se tapintatból ezen nem változtattam. Ami jót tettem, azt természetesen tettem, így ha volnának is valami érdemeim, azokat nem tartom számon.”