Népsport: Egyenruhában a taxisofőrök is

Öt évvel a megnyitó előtt jelentették be, hogy 1936-ban Berlin lesz a XI. játékok házigazdája. Az 1931. áprilisi barcelonai kongresszuson kevesen jelentek meg, ezért levélben szavaztatták meg a NOB-tagokat a helyszínről. Berlin mellett Barcelona is pályázott, nagy reményekkel, hiszen 1929-ben a rendezés reményében húzták fel a montjuici olimpiai stadiont. Nem mellesleg Róma és Budapest visszalépett, főként politikai megfontolásokból. Ami minket illet,  a magyar–német kapcsolatok fokozatosan erősödtek, így a magyar diplomácia számára Berlin támogatása kedvező gesztusnak tűnhetett. Ugyanakkor nem volt valós esélyünk a rendezésre, hiszen jelentős infrastruktúra és nemzetközi támogatás kellett hozzá, ami nekünk nem volt. A NOB archívuma szerint is Budapest és Róma úgy vonta vissza pályázatát, hogy cserébe azt remélte, hogy a jövőben kedvezőbb elbírálásban részesülhet a kandidálásnál.

Egy évvel később Willy Meisl (az osztrák futballtudor, Hugo Meisl öccse) írt cikket a Nemzeti Sportba. Berlinben élve közelről látva az előkészületeket, megállapította: „Normális viszonyokat feltételezve, biztos, hogy Németország kitűnően fogja megrendezni a XI. olimpiát. A németek tudnak szervezni, iskolázottak a sportban és tapasztaltak.” Arthur Liebrecht főtanácsos elmondta, hogy a grünewaldi stadion átépítése a legfontosabb feladat. Százezer nézőnek jut majd többnyire számozott hely, ez akkoriban még nem volt divat. A pálya villanyfényes lesz, a közönség két alagúton érkezik, illetve távozik, a környező utcákat kiszélesítik. Amerikai példára bevezették az olimpiai pótlékot, a sportesemények belépődíja ezzel két százalékkal emelkedett.

Fordulatot hozott, amikor 1933 január 30-án Paul von Hindenburg köztársasági elnök kinevezte kancellárrá Adolf Hitlert. Ettől kezdve birodalmi érdek lett a sikeres rendezés, kirakatnak szánták a játékokat. Hitler főszerepet vállalt a propagandában, a válogatott csapatok fellépésük előtt hazafias, biztató táviratot kaptak tőle, megjelent az olimpiai előkészítő tanfolyamokon, ahol bemutatták neki a legjobb német sportolókat, a stadion átépítési terveit is átnézte, ragaszkodott a stadion százezres befogadóképességéhez.

Az olimpiai falut 1934-ben kezdték el építeni, 14 kilométerre a stadiontól, a döberitzi (Dallgow-Döberitz) katonai tábor tőszomszédságában kapott helyet. A telektulajdonos fegyveres erők (Reichswehr) a falu felépítését magára vállalta. Bejelentették, hogy kőházakból fog állni éppen úgy, mint Los Angelesben (1932), itt is minden nemzetnek meglesz a maga külön tanyája, konyhája, étkezője. Az olimpiai falu mellé gyakorló pályát építenek. A falu csak férfiaknak szolgál majd – mondták, a hölgyeknek szállodában kell lakniuk. Így is volt, sőt a kevés férőhely miatt a kisérők közül csak kevesen lakhattak ott. A falu csodaszép lett, jellemző, amit elkészültekor a NOB elnöke, belga Henri de Baillet-Latour gróf mondott: „Hogyan kergetjük majd innen ki a versenyzőket?”

A NOB közben eldöntötte, hogy aktuálisan ki az amatőr, oslói kongresszusán nem találta fel a meleg vizet: „Amatőr, aki a sportot kizárólag kedvtelésből és életkedve fokozása céljából űzi.” Ugyanakkor leszögezték, hogy ha valamely nemzet csapatában olyan versenyző szerepel, aki fentieknek nem felel meg, nemcsak a versenyzőt (csapatot), hanem ország valamennyi olimpikonját is diszkvalifikálják.

Hogy ki amatőr, s ki nem, kérdés volt, például akkor, amikor a német állam parancsba adta, hogy a játékokon részt vevő sportolók nem lehetnek munkanélküliek, ha pedig valaki nem tud elhelyezkedni, jelentsék, és az állam gondoskodik róla. Hans von Tschammer-Osten sportführer egyúttal figyelmeztette az olimpiai jelölteket, hogy a központi áldozatkészséget fokozottan lelkes edzéssel hálálják meg. „Állítsunk Hitlernek 1936-ban olimpiai győzteseket!” – hirdette, a cél: „A kellő időben a legnagyobb eredményt préselni ki magunkból!”

Magyarországon is napi téma lett az olimpia. Másfél évvel a játékok előtt meghirdették a Nemzeti Sport-IBUSZ különvonatot, azaz a társasutazást Berlinbe. „Az érdeklődő közönség választhat háromfajta társasutazásunk között. Az az érzésünk, hogy a magyar sportközönség – ha már rászánja magát erre a szép berlini utazásra – bizonyára az »A« csoportban óhajtja megtenni az utat, mert ez az a csoport, amely a teljes 16 napos olimpiát végignézheti. A »B« csoport tudvalévően az olimpia első, a »C« csoport pedig azolimpia második hetének részese.” Így lesz „magyar sziget a berlini olimpia nézőtengerében”.

A németek semmit nem bíztak a véletlenre, így lehetett, hogy miközben a magyar–német vízipólómérkőzés az olimpia előtti hetekben Drezdába lett megbeszélve, a német úszóhivatal értesítette a magyar szövetséget, hogy Tschammer-Osten birodalmi sportbiztos az olimpia előtt semmiféle nagyobb nemzetközi összecsapást nem engedélyez. A MUSZ olimpiai előkészületeinek fontos láncszeme volt ez a mérkőzés, a szövetség mindent megpróbált. Sikerrel, így budapesti helyszínnel, de kétszer is megmérkőztek a csapatok, 3:2-re, illetve 5:1-re nyertünk.

Közben a berlini postaigazgatóság szenzációs bejelentést tett, e szerint az olimpia nagyobb eseményeit nemcsak rádión, hanem televíziós úton is közvetíteni fogják. „A város minden részén felállított »távolbanéző-helyiségekben« ezrek élvezhetik a stadion közönségével egy időben az izgalmas versenyeket. Ez lesz az első eset, hogy programszerűleg közvetítenek televíziós úton szabadtéren lejátszódó eseményeket.”

Közben a rendezők vándorkiállításon mutatták be Európában az előkészületeket. Budapesten, a Testnevelési Főiskolán teadélutánon került sor a bemutatóra, a megjelentek Carl Diem, az olimpia főrendezője kommentálásában élvezhették a prezentációt. A létesítményekről a Nemzeti Sport kiemeli a fantasztikus arányokat: „És mindez csak keret. Keret, amely azonban minden eddigit felülmúló mértékben méltó az olimpiai eszme gondolatához”. A tanulság pedig: „Az olimpiai láz, amely már egész Németországot elárasztotta, s amely egyre nagyobb gyűrűket vetve fogja körül az egész művelt emberiséget – Magyarországot is ellenállhatatlan erővel hatalmába ejtette.”

Berlinnel persze nem vetélkedhettünk. A tiergarteni vendéglőkben például a pincérek szokatlan gyorsasággal intézik a rendeléseket „és még akkor sem csodálkoznak, ha valaki nem sört rendel”. Ezen viszont a tudósító csodálkozik el, de a pincér ráébreszti a rejtély nyitjára: „Itt már olimpiai kiszolgálás folyik”. Közben hatalmas plakátok szólítják fel Berlin lakóit, hogy díszítsék virággal az olimpia idejére ablakaikat és erkélyeiket. Az pedig külön szenzáció, hogy a berlini taxisofőrök elegáns egyenruhát kapnak az olimpiára. 

A Nemzeti Sport is megtette a magáét. Bejelentette, hogy külön szerkesztőséget állít fel Berlinben, a budapesti munkatársak csak átveszik annak anyagait. A nyugodt munkakörülmények biztosítására Berlin Olympiaparkhoz közeli negyedében villát béreltek, ahol a lap nyolc munkatársa lakik. A berlini szerkesztőség vezetője Vadas Gyula főszerkesztő, a munkatársak pedig: Boldogfalvy Gergely, Feleki László, Kalmár István, Mamusich Mihály, Pálfai János, Pluhár István és a berlini tudósító, Nyáry József. 

„A Nemzeti Sport felrázza a villanegyedet!” – ez a jelszó, elkészült a zománctábla („Nemzeti Sport Budapest – olimpiai szerkesztőség”), s kiderül, hogy „az olimpia alatt a Nemzeti Sport első kiadása 3/4 9 órakor már a főváros legtávolabbi pontjain is kapható lesz. Reggeli kiadásunkat – amely tehát teljesen különálló lap lesz – a hajnali órákban jelentetjük meg.”

Aztán a megnyitó reggelén: „Kevés lenne azt mondani, hogy Berlin olimpiai lázban ég. Az a hallatlan szívós és felülről irányított propaganda, amely már több, mint egy éve veri minden berlini lakos fülébe azt az egy szót, hogy »Olimpia«, most szinte alább hagyott. Nincs szükség rá. Megy minden magától.”

Így történt, mi sem álltunk meg 16 éremig (10 arany, 1 ezüst, 5 bronz).