A remény színe

" ...hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki… " ...hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki…

Hogy majd egy reggelen…
Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén a múltba érkezzünk."

(F. Scott Fitzgerald)

Ha hiszünk még a mámorító jövőben, a múltat kell legyőzni hozzá. Alig pár év telt el azóta, hogy futballcsapatra emlékeztetett ez a brigád, mármint úgy értem, hogy valódira. Mert hivatalosan mindig az volt és mindig az is marad, de rég volt olyan amiért tényleg érdemes várni egy meccsnapot. Attól függetlenül, hogy siker vagy kudarc koronázza az erőfeszítéseket. Nem mintha nem szórakoztatna ez a kiszámíthatatlan bohózat, lehet rajta izgulni, sírni, nevetni, kinek tetszés szerint, az abszurd összes árnyalata felbukkan. De szeretnék végre valami komolyat.

48 évvel ezelőtt a Celtic ellen süllyedt el a catenaccio. Nem mintha, ma ez számítana. De a Celtic mumus lett, eddig sosem győztük le őket, '72-ben két 0-0 után, tizenegyesekkel kiejtette a már megkopott Grande Inter Jock Stein csapatát, csak azért, hogy a döntőben a totális futball tort üljön az emlékek felett. Bár Herrerát igazából saját műve győzte le, a Celtic volt az ünnepelt kivégző szerepében. Jogos is volt, az akkor a sport, a futball győzelmét jelentette. Nyilván a catenaccio nem volt maga a gonosz vagy a futball ellensége, eredetileg csak egy lehetőség, amivel a gyengébb kiegyenlítheti az erőviszonyokat. De az évek alatt ez megváltozott, Herrera módszerei és rendszere felfalták a csapatot katartikus bukással kellett végződnie. Valahol az is törvényszerű (és romantikus), hogy egy "kicsi" végezte be a dolgot, az őszinte futballt játszó Celtic, akikről a skótokon kívül senki sem gondolja, hogy valaha is "a világ legjobb csapata" (The Team to Beat) lett volna. Egyszer minden éra véget ér.

Ma csak álmodozhatunk arról is, hogy egy pislákoló nagy csapat haláltusáját figyelhessük, Olaszországon belül sem vagyunk tényezők, nem, hogy Európában. Mancio talán a lelkét is eladná azért, hogy hasonló csapata legyen, de naiv és esendő ehhez. Jó diplomata, aki hiába tud csapatot építeni, amikor fontos lenne nem mer kockázatot vállalni. De mégsem tudok rá haragudni, tudom, hogy sokat köszönhetünk neki és elhiszem, hogy újra meg tudja ismételni, amit már egyszer megtett. Kevesebben fogják imádni, talán kevesebben is emlékezned majd rá, mint Mourinhóra vagy Herrerára, de ő egy olyan alap, amire szükség van.

A szezon egyetlen esélye, ha megcélozzuk az EL győzelmet. Racionálisan tudom, hogy gyakorlatilag semmi esélyünk megnyerni a sorozatot, de akkor is meg kell célozni. Elbukni sem lehet anélkül, hogy megpróbáld. Amagasba vágyunk, vissza oda, ahonnan lepottyantunk. Tökéletes első lépcső a Celtic. Nem azért, mert ők lennének a világ legjobbjai, vagy bármilyen fontos szerepet betöltenének a futballban. De hiszek a jelentőségükben. Valaha ők voltak a végállomás, most ők lehetnének a kezdet. Paradox helyzet, ha azt hisszük, hogy a jövőt üldözzük.

Inter: Carrizo- Campagnaro, Ranocchia, Juan Jesus, Santon- Guarín, Medel, Kovacic, Shaqiri- Icardi, Palacio.

Celtic: Gordon- Matthews, Denayer, van Dijk, Izaguirre- Bitton, Brown, Commons, Johansen, Armstrong- Guidetti.