Valamiért Ismerős Arcok 23. rész: Veteránok

A sorozat mostani részében két olyan játékos következik, akik egyértelműen PR fogásként érkeztek Newcastle-be. Tulajdonképpen már nem szerepeltek sokat a Tyne partján, de előéletük miatt felkeltették az érdeklődést a csapat iránt. Mert hogy klasszisok voltak, az nem kérdés.

A mai főszereplők: Stuart Pearce és John Barnes.

Kezdjük a szülinapossal. Stuart Pearce 51 évvel ezelőtt, azaz 1962. április 24-én született a nyugat-londoni Hammersmith vársorészben. Kölyökként elutasította a QPR és a Hull City is, végül az amatőr Wealdstone csapatában kezdett focizni 16 évesen.

Öt évet húzott le a kiscsapatban, amikor 1983-ban a Coventry-hez szerződött. Játékstílusa, és hozzáállása miatt már fiatalon tudta hozni a későbbi karakterét, azaz a megalkuvást nem tűrő kemény, de fair balhátvédet.

Két évvel később szemet vetett rá Brian Clough a legendás Nottingham Forest manager, és 300.000 fontért valamint plusz egy játékosért Pearce Robin Hood városába költözött. Karrierje legfontosabb állomása lett a Forest. 12 évet töltött a klubnál, 522 mérkőzésen 92 gólt szerzett, ami igazán nem rossz egy védőtől. Nyert két Liga Kupát a csapattal, viszont el is bukott ilyen trófeát a döntőben, ahogyan F.A. kupa fináléban is volt a vesztes csapat tagja. Pearce részt vett 1989 április 15-én a Nottingham - Liverpool F.A. kupa elődöntőn is, azaz a pályáról nézte a Hillsborough katasztrófát. 1996 decemberében, vészmegoldásként caretaker managernek nevezték ki, 23 mérkőzésből azonban csak alig több mint 30 százalékos mutatót produkált, ami 7 győzelem mellett 9 döntetlennnek és 7 vereségnek felelt meg.

Pearce tehát belekóstolt a szakvezetői munkába, de még játszani akart. 1997-ben szerződött a Newcastle United-be, ahol Kenny Dalglish rajta kívül két másik veterán, John Barnes és Ian Rush megszerzésével operált. Az biztos, hogy a mezeladásokat megdobta a három öregfiú érkezése, és a sajtó is jobban érdeklődött a csapat iránt, amire szükség is volt akkoriban. Keegan sikerei után érezhető volt a visszaesés, ráadásul abban az időben Alan Shearer is komoly sérüléssel bajlódott. Pearce tehát ekkora már a levezető szakaszában volt, két szezonja során 34 illetve 15, azaz összesen 52 mérkőzést játszott, és egy gólt szerzett.

1999-ben távozott, Ruud Gullit érkezése után már nem számoltak vele komolyan a csapatnál. Pearce hazatért, és a szülőhelyéhez közeli West Ham United játékosa lett. Ekkor már 37 éves volt, mégis két szezont vállalt a Kalapácsosoknál, és igaz, hogy az 1999/2000 évadban, csak nyolcszor lépett pályára, viszont egy évvel később már 42 alkalommal ami előtt mindenképpen kalapot kell emelni.

2001-ben még mindig nem vonult vissza, hanem Kevin Keegan hívására vállalt még egy utolsó szezont a másodosztályban, a Manchester City-nél. 40 évesen ő volt a kapitánya a Premier League-be feljutó bajnok csapatnak, 43 mérkőzést játszott az évad során. 2002 nyarán, 17 év profiskodás után akasztotta szögre a csukát 962 mérkőzéssel a lábában, melyeken 113 gólt szerzett.

Pályafutása végén II. Erzsébet a Brit Birodalom Tagja kitüntetést adományozta neki.

Pearce természetesen a válogatottban is alapembernek számított, 1987 és 1999 között 78 alkalommal húzhatta magára a háromoroszlános mez. Az 1988-as Európa Bajnokságon még nem, utána viszont már ő volt Sir Bobby Robson első számú bal bekkje.

1990-ben Olaszországban egy dráma negatív hőse lett, amikor az elődöntőben kihagyta a maga 11-esét a Németország elleni büntetőpárbajban. Chris Waddle is hibázott, Anglia kiesett, a kisírt szemű angolok (leginkább Pearce és Gascoigne) fotója pedig bejárta a világot.

Az 1992-es gyengén sikerült EB után az 1994-es USA-ban rendezett VB-re ki sem jutott Anglia, így Pearce igazán a hazai rendezésű, 1996-os Európa Bajnokságon tudta kipiszkálni a korábbi tüskét. Az EB-n Anglia a Svájc elleni döntetlen után simán legyőzte az ősi rivális Skóciát, (Pearce a meccs előtt visszautasította a skót játékosok kézfogását) majd igazi közönség szórakoztató játékkal 4:1-re verték Hollandiát, a torna talán legjobb mérkőzésén. A spanyolok elleni negyeddöntőben pedig ismét odaállt 11-est rúgni, és nem hibázott. A teljes elégtétel ugyan még hátra volt, viszont csak pár percig tartott. A németek elleni elődöntőben ugyanis Shearer és Stefan Kuntz góljaival 1:1 lett a végeredmény, és megint 11-es rúgásokra került sor. Pearce megint vállalta, és megint berúgta, ezzel a régi sebek begyógyultak. Az öröme azonban gyorsan elpárolgott, mert pár körrel később Garreth Southgate lövését védte Andreas Köpcke, és mivel Andy Möller kegyetlenül bevarrta David Seaman-nek a büntetőt, az angolok megint kiestek.

Ezt követően Kevin Keegan nem hívta be az 1998-as keretbe, de mégsem vonult még vissza a válogatottságtól, csak 1999 szeptemberében, amikor egy lengyelek elleni EB selejtezőn húzta magára utoljára a háromoroszlános mezt.

Stuart Pearce az aktív pályafutása befejezése óta is a futballban dolgozik. Előbb 6 évig volt a Manchester City szakmai stábjában (4 évig edző, 2 évig manager), majd 2007 óta ő az U21-es angol válogatott szakvezetője. Közben volt négy évig a felnőtt csapat segédedzője, caretaker edzője, valamint a Brit Olimpiai válogatott szövetségi kapitánya is. "Psycho", - ahogy a pályán nevezték társai - tehát ma is meghatározó pont az angol labdarúgásban, és lassan összegyűjti azt az edzői tapasztalatot, hogy komolyabb manageri megbízást kapjon.

A mai bejegyzés második szereplője jamaicai születésű John Charles Byran Barnes (1963. november 7.), aki 1976-ban költözött a családjával Kingston-ból Londonba.

A Sudbury Court nevű csapatban kezdett játszani, de igazából a Watford volt az első komoly csapata. 1981-ben került a Lódarazsaknak becézett klubhoz (akiknek egy szarvas van a címerükben, szóval van egy kis képzavar...), ahol hat évet töltött. Utolsó évében, 1987-ben az FA kupában az elődöntőig meneteltek, és az angol újságok már azt találgatták, hogy melyik nagy csapat fogja elvinni.

Nos, a Liverpool lett a befutó. Barnes 900.000 fontért távozott a Watford-ból, ahol 296 mérkőzésen 85 gólt lőtt.

Érdekesség, hogy Graham Taylor, a Watford managere ajánlotta Barnes-t a Manchester United-nek is, de Ferguson-t nem érdekelte a dolog. Később többször is elmondta, hogy hiba volt elszalasztani a balszélsőt.

A Liverpool-ban Kenny Dalglish kezei alá került Barnes, és olyan játékosokkal játszhatott együtt, mint Peter Beardsley, Ian Rush, John Aldridge, vagy Ray Houghton.

1987 augusztusában játszotta első meccsét a Vörösök mezében, és szinte napra pontosan 10 évvel később, 1997 augusztusában távozott szabadon igazolható játékosként.

A közben lejátszott 407 mérkőzésén 108 gólt szerzett, kétszeres bajnok, kétszeres F.A. kupa, és egyszeres ligakupa győztes, valamint természetesen ő is ott volt (Pearce ellenfeleként) az 1989-es hillsborough-i tragédiánál.

Amikor valaki 10 év után elhagy egy klubot, akkor biztos nehéz váltani. Főleg, ha egy 34 éves labdarúgóról van szó. Gyakran azzal kell szembesülni, hogy bármekkora szár is az ember, már nem kapkodnak két kézzel utána.

Nos, Barnes-nak nem voltak ilyen gondjai. Előbb Harry Redknapp invitálta a West Ham-hez, - és ő hajlott is arra, hogy Londonba költözzön - de aztán amikor korábbi csapattársa, és managere Kenny Dalglish is hívta Newcastle-be, ő inkább a Szarkákhoz írt alá két évre.

Szokatlan szerepkörben kellett játszania, egy az elmúlt évekhez képest gyenge Newcastle-ben, ugyanis Alan Shearer sérülése miatt sokszor előre tolva, már-már csatárként szerepelt, és az első évében 39 meccsen szerzett 7 góljával házi gólkirály lett. Élményszámba menő bomba gólokat szerzett, plédául a West Ham ellen is. Stuart Pearce-el a védelemben az F.A. kupa döntőig azért eljutottak, igaz nem sikerült nyerniük. Dalglish menesztése után a második szezonjában neki is Ruud Gullit lett a "veszte", igaz az ő akkori korában valószínűleg a manager-ek nagy többsége nem tartott volna igényt rá hosszabb távon. Gullit azonban nem volt valami diszkrét, több játékost is szinte azonnal mellőzni kezdett. Barnes végül 1999 februárában távozott, kereken 40 mérkőzés, és 7 gól után Newcastle-ből. A szezon második felét a kieső Charlton-ban töltötte, ahol 12 meccsen szerepelt, de nem tudta megmenteni a csapatot a másodosztálytól. A szezon végén pedig bejelentette visszavonulását.

Pearce-hez hasonlóan természetesen Barnes is meghatározó tagja volt az angol válogatottnak. 1983 és 1995 között 79 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, és 11 gólt szerzett.

Szerepelt már az 1986-os VB-n, igaz Robson először csak az argentinok elleni negyeddöntőben küldte pályára. 1988-ban, 1990-ben, és 1992-ben is kerettag volt a nagy tornákon, sőt az 1994-es blama után, azaz, hogy nem sikerült kijutni a VB-re, Terry Venables pedzegette, hogy Barnes tagja lehetne a hazai rendezésű EB-n is a csaptnak, de ez végül nem jött össze.

Így aztán az utolsó válogatott meccsére 1995 őszén került sor egy Kolumbia elleni 0:0-ás találkozóval, amely Barnes válogatott visszavonulása mellett arról nevezetes, hogy ekkor láthattuk René Higuita-tól azt a bizonyos "Scorpion Kick" mentést.

Visszavonulása után Barnes rövid, és nem túl jelentős szakmai feladatokat látott el edzőként és managerként a Celtic-nél az 1999/2000-es szezonban. Ezután évekig nem dolgozott a labdarúgásban, és csak 2008-ban tűnt fel, mint Jamaica szövetségi kapitánya, akikkel begyűjtött egy Karibi Kupa győzelmet. Ott is csak egy évet dolgozott azonban, és visszatért Angliába a Tranmere Rovers kispadjára. Maradjunk annyiban, hogy nem vált be. Segédedzője ez egykori liverpool-i csapattárs, Jason McAteer volt, és ők ketten Dumb és Dumber gúnynéven futottak a környéken. 12 métkőzés alatt 3 győzelmet, 1 döntetlent és 8 vereséget hoztak össze, ami bőven elég volt ahhoz, hogy megköszönjék a munkáját. Azóta nem vállalt szerepet a fociben, de így is központi figura maradt a szigetországban. Rappel, sorozatokban szerepel, és rengeteg jótékonysági rendezvényen vesz részt.

Mindkét játékos igazi legenda az angol labdarúgásban. Mindketten a pályafutásuk végén érkeztek Newcastle-be, így már csak párszor tudták megmutatni mire is képesek. Ők valójában a Nottingham és a Liverpool hősei, de azért kicsit a Newcastle történelmének is a részévé váltak.

Mark29