Lojalitás és tradíciók: futball-zsoldosseregek

 

RÉGIMÓDI SZERELEM

Klubhűség. Ha egy labdarúgócsapat szurkolóját megkérdezik, kik a kedvencei, az épp aktuális sztárok mellett alighanem mindenki megnevezne egy-két olyan futballistát, akinek „vérében volt a klub". Lehet ez Paolo Maldini a milanosoknak, Giuseppe Bergomi az intereseknek, Ryan Giggs a Manchester United-drukkereknek, a lista szinte végtelen... A szurkoló ugyan (jó esetben) mindig lojális csapatához, és – egy tradicionális, régimódi szerelem megnyilvánulásaként – szereti azt látni, ha van olyan játékos, aki a hűséget hűséggel viszonozza. Még akkor is, ha tisztában van vele: ahogy változnak az idők, egyre kevesebb szerepet kap a klubhűség.

Míg a hűség fontos, de „feláldozható" dolog – egy drukker kénytelen-kelletlen lenyeli a legmeghökkentőbb klubváltásokat is –, a tradíciók semmibe vétele főbenjáró bűn. A kedvencek ne költözzenek máshová, ne változtassanak színeket, ne fuzionáljanak más csapattal, a vezetők pedig ne gyalázzák meg a hagyományokat. Talán itt ütközik ki leginkább a labdarúgás tradicionális mivolta.

És ha a vezetők mégis főbenjáró bűnt követnek el, hátat is fordítanak nekik. A csődbe ment Wimbledon romjain alakult (átnevezett és elköltöztetett) MK Dons visszataszító amerikaias förmedvény lett az angol szurkolók körében – a franchise kifejezést itt szitokszóként használták –, a Salzburg felháborodott drukkerei a Red Bull érkezése után inkább saját klubot alapítottak, és sorra-rendre alakulnak a hasonló szurkolói kezdeményezésből kinőtt csapatok. Ezek olyan heves érzelmek, amelyek alighanem idegenek lennének egy amerikaifutball-csapat szurkolójától – ugyan egy franchise-áthelyezést általában tiltakozás kísér, de a drukkerek tisztában vannak vele: a klubköltöztetés, az átszínezés, az átnevezés, a legjobbak távozása mind-mind benne van a pakliban.

HŰSÉG? CSAK A DRAFT UTÁN!

Az NFL-ben a klubhűség kialakulása jelentősen eltér az európai fociban megszokottól, és ennek okai főleg a kiválasztási rendszerben keresendők. Már középiskolás kortól az egész országra kiterjedő megfigyelő rendszer regisztrálja és követi a tehetségeket, akik a számos egyetemi sportösztöndíj egyikével folytathatják karrierjüket. A kiemelkedő tehetségekért több egyetem is versenyez, a játékosok elsősorban aszerint döntenek, hogy melyik program kínálja számukra a legjobb esélyt az NFL-be kerülésre.

Néhány példa a legjobb „versenyistállókra": az LSU–Alabama egyetemi csúcsrangadó csapatai összesen 64 jelenlegi NFL-játékos alma matereként szerepelnek, de a USC 43, a Florida 33, a Miami 46 mostani játékos képzését végezte. A verseny óriási, csak az első osztályban 120 csapat versenyez, és évente csak mintegy 300 szerencsés jut el a draftra vagy mutathatja meg magát szabadügynökként valamelyik csapat edzőtáborában.

Klubhűségről tehát legkorábban a draft időpontjától beszélhetünk, a ligába kerülő újoncok 22-23 éves korukig semmilyen kapcsolatban nem állnak későbbi csapatukkal. Ráadásul ott sem tudják befolyásolni, hogy melyik gárdához kerülnek, de néhány legendás „hisztit" – John Elway vagy Eli Manning esete – leszámítva a játékosok annál a csapatnál kezdik NFL-karrierjüket, amelyik kiválasztja őket.

Egy játékos pályafutása csak szerencsés esetben tarthat egy évtizednél tovább, így igazán hosszú klubszolgálatról valóban ritkán beszélhetünk, ráadásul csak a teljesítmény számít: ha jön egy tehetségesebb fiatal, akkor hiába a múlt, senki nem tekinti érinthetetlen szent tehénnek a kipróbált veteránokat.

INKÁBB A DOLLÁR, MINT AZ ÉRZELEM

Ezzel természetesen a játékosok is tisztában vannak, így szerződéshosszabbítások esetén a lapra írt dollármilliók jóval nagyobb szerepet játszanak, mint az érzelmi mozgatórugók. Érdemes feleleveníteni Joe Montana karrierjét. A legendás irányító négy Super Bowl-győzelemre vezette a 49ers csapatát, de az 1991-es és az 1992-es szezont sérülés miatt majdnem teljesen ki kellett hagynia. Ezalatt berobbant a fiatal Steve Young, így az 1993-as szezon előtt Montana egy csere keretében a Kansas City csapatához került. Játsszunk el a gondolattal, hogy Peyton Manning a következő szezont is kihagyja, és azt a Colts az újonc Andrew Luck vezetésével Super Bowl győzelemmel zárja. Vajon lenne helye Manningnek a Colts élén 2013-ban, amennyiben folytatni szeretné karrierjét?

KLASSZIKUS MECCS ITT IS VAN

Természetesen a játékosok többségének identitását, fiatalkorát meghatározzák azok a tradíciók, amelyek átszövik az NFL-t. Ezek számos külsőségben is megfigyelhetők – nehéz lenne például a Green Bay szurkolóit a hagyományos fejfedő vagy a Steelers rajongóit a sárga törülköző nélkül elképzelni. A tradíciók egyik legfontosabb eleme a múlt nagyjai iránti tisztelet: majd' minden stadionban díszhelyen kifüggesztve találhatjuk a csapat korábbi legendái által viselt mezeket, amelyeknek számait visszavonulásuk után senki más nem viselheti az adott csapatban – íme, egy kezdeményezés, amelyet a labdarúgásban is átvettek. A tisztelet kifejezésének csúcsa a Hírességek Csarnokába való bekerülés.

Szintén a tradíciók elválaszthatatlan elemei a legendás párharcok, amelyeket a liga lebonyolítási rendszere miatt zömmel a hosszú múlttal bíró csoportrangadók jelentenek. A Chicago és a Green Bay 1921 óta feszül évente kétszer egymásnak, összesen 182 alkalommal csaptak már össze a csapatok – ez azért sok futballpárharccal felveszi a versenyt (hevességben is), igaz, a 400. rangadóhoz közelítő glasgow-i vagy a 300. meccs előtt álló bécsi derbi más kategóriában van.

HA NEM SZERETED, AKKOR SE SZIDD!

Hatrészes sorozatunkban különböző témakörök – szabályok, stratégia, taktika, sérülések, mesterséges kiegyenlítés – segítségével igyekeztünk megvilágítani a sportvilág két igazán nagy futballjának hátterét. A vita, hogy melyik az „igazi", talán sosem merült volna fel, ha a tojáslabdát használók nem csapnak le ugyanúgy a futball kifejezésre – viszont a beérkezett hozzászólásokból és levelekből is látszik, bármilyen legyen a labda formája, a kötődés a szeretett sportághoz ugyanolyan mély lehet. Akár mindkettőhöz. Még akkor is, ha ezt sok futballszurkoló nehezen viselte, a „békés egymás mellett élést" elsősorban a tojáslabdások hirdetik – adjanak hát ők egy tanácsot, valamint a zárszót!

„Az amerikai fociban olyan egyensúly van a játékosok, a taktika, és a nagy pillanatok között, hogy megjósolhatatlanok a meccsek, és nagyon változatosak. Ha rászánsz időt két meccs megnézésére, meg fogod szeretni, ebben biztos vagyok. A játékot, nem a származását" – írta a törzshozzászóló Marci84@.

És hogy melyik futball az igazi? „Mindkét sport nagyon jó! Melyik az igazi? Melyik az igazi atléta? A távolugró, a magasugró, a súlylökő, a gerelyhajító, a rövid- vagy a hosszútávfutó? Nem mindegy? Nézd, amelyiket szereted, de ne szidd azt, amit te esetleg nem szeretsz!" – összegzett bölcsen madda.