Kertész Gézának nyoma veszett

Olaszország hadszíntérre vált 1943-ban a második világháborúban. A szövetséges erők július 10-én partra szálltak Szicíliában, augusztus 17-ére az egész szigetet elfoglalták. Az amerikai-angol csapatok megjelenése belpolitikai válságot eredményezett, július 25-én félreállították Mussolinit, utódjául Badoglio marsallt nevezték ki. Az új kormány hajlott a kapitulációra, ezért szeptember 3-án a feltétel nélküli megadás mellett döntött. Az öt nappal később nyilvánosságra hozott fegyverszüneti megállapodás után Hitler azonnal elrendelte az ország megszállását – a német csapatok szeptember 10-én vonultak be Rómába, amely az olasz–német egyezség értelmében nyílt város lett. A következő napokban, hetekben Mussolinit kiszabadították, megalakult a Salói Köztársaság, és megkezdődött a zsidók deportálása, kivégzése.

Ilyen történelmi események előtt, közepette dönt úgy négy jeles magyar futballedző 1943-ban, hogy elhagyja Olaszországot, és hazatér. Nem egyszerre érkeznek; legelőször Schaffer Alfréd szedi a sátorfáját 1943 januárjában, a Torinót frissiben második bajnoki címéhez segítő Kutik Endre június legvégén, Kertész Géza – aki épp Spécit váltotta a Roma kispadján 1942 decemberében –, valamint a Firenzében tevékenykedő Fogl István egyaránt szeptemberben költözik haza, Fogl „közvetlenül a fegyverszünet kihirdetése előtt ült vonatra, mert – mint mondja – Olaszországban megállt a sport”. (Az olyan már-már őshonosnak tekinthető magyar vendégtrénerek, mint Ging József, Hajós Árpád, Nehadoma I János, Payer Imre, Winkler II Róbert vagy Viola József, mai tudásunk szerint annak ellenére kitartottak Itáliában, hogy ott 1943 és 1945 között csak barátságos meccseket rendeztek, a bajnokság szünetelt.)

Az újpestiek előbb Kutikkal folytattak tárgyalásokat, „de Újpestnek nem áll módjában havi 1400 pengő tréneri fizetést adni, mert a klub jelenlegi büdséjéből ez nem telik” (Népszava), végül Kertésszel állapodtak meg. Kertész Géza a Sporthírlap által 1943. november 6-án idézett székfoglalójában kiemelte: „Sikerült megegyeznem az újpesti vezetőkkel, ők azzal a feladattal bíztak meg, hogy húzzam ki a kátyúból a csapat szekerét. Hát megpróbálom.” Alig telt el két hónap, s úgy festett, Kertész nem tudja folytatni a munkát. Barcsai János MLSZ-ügyvezető a Nemzeti Sport 1944. január 16-i számában: „Ez nem szövetségi ügy, hanem edzőügy, illetve végeredményben rendőrségi ügy. Ma az érvényes belügyminiszteri rendelkezések értelmében csak mestervizsgával rendelkező edző kaphat működési engedélyt – a rendőrségtől. Lásd Szabó Petár ügyét, aki Nagyváradon nem kapott működési engedélyt. Ez a rendőri része az ügynek. Ott van azonban az edzők érvelése is. Kimondott, tételes törvény, hogy akár belföldi, akár külföldi edző akar működni, csak edzői oklevéllel kaphat működési engedélyt.”

Rövid ideig Vincze Jenő vezette az edzéseket, mígnem Kertész ideiglenes működési engedélyt kapott, az Újpest meg két helyet javított az 1942–1943-as szerepléséhez képest – ötödik helyen végzett 1944 tavaszán a bajnokságban. Majd jött az ősz, és a lila-fehérek még jobb eredményeket értek el, mint a tavasszal.

Laszip Gábor sporttörténész, aki elengedhetetlen segítséget nyújtott cikkünk megírásához, így foglalta össze Kertész Géza újpesti edzői tevékenységét: „Abban, hogy az Újpest két év szenvedés után, ezerkilencszáznegyvennégy őszén a bajnoki cím egyik legnagyobb esélyesévé vált, nagy szerepe volt Kertésznek. Sokat fejlődött a csapat a Lutz-érához képest: Kertész helyreállította a megbomlott csapategységet, megszüntette a »fúrást«, és számos fiatal játékost épített be. Szusza Ferencnek például az egyik kedvenc edzője volt. Bár Olaszországban nem nagyon szerették a WM-rendszer erőltetése miatt, Újpesten jól működött a WM-je, amelyet előtte Takács Géza és Lutz Lajos sem tudott bevezetni. Negyvennégy tavaszának végére eléggé összeállt a csapata, a bajnoki címvédő Csepelt például 9:0-ra verte meg az Újpest, amely ősszel aranyvárományos lett, csakhogy félbeszakadt a bajnokság, a tavaszi fordulót már nem tudták megrendezni.”

Hozzátehetjük: a Kertész-éra nevéhez fűződött két remek igazolás is 1944 nyarán, Szűcs Sándoré és Szabó Ferencé. Szűcs Szolnokról érkezett Újpestre, és évekre megoldotta a „kullancskérdést” (1951-ben pedig élete tragikus véget ért), míg Szabót a MÁVAG-tól szerezték meg, de az ifjú center 1944. októberben rejtélyes módon kámforrá vált, csak november végén derült ki, hogy sógorával, „Mikével együtt szolgálatot teljesítenek, és egyelőre nem tudnak visszatérni a fővárosba”. Ám ez még nem a história vége, Szabó ugyanis nemsokára hadifogságba esett, ahonnan csak 1946 augusztusában-szeptemberében tért haza, azonban nem Újpesten folytatta pályafutását, hanem az Üllői úton – ahova az 1944 óta ferencvárosi igazolású Mike István átcsábította.

Visszatérve Kertészhez, a játékoskorában „Lajhár” becenévre hallgató sportember utoljára 1944. december 3-án, a BSzKRT (5:1) elleni hadibajnokin gardírozta övéit, utána a még aktív, de már megfelelő edzői papírok birtokában lévő Bíró Sándor irányításával fejezte be az őszt az Újpest, amely 10-én a Szentlőrinci AC (3:1), 17-én az Elektromos (4:0) ellen gyűjtötte be a bajnoki pontokat (Bíró mindkét meccsen játszott). Kertésznek eközben teljesen nyoma veszett, legalábbis december 6-át követően nem látták már Újpesten, sőt nem is tudták, hol tartózkodik. A Nemzeti Sport még a 8-i lapszámban is idézte Kertész szavait; a tréner utolsó alkalommal eltűnése napján, december 6-án délután vezényelt edzést a játékosoknak („Az edzés rövid futásból és egészen kevés kapura lövöldözésből állott. Utána fürdő és gyúrás következett”).

Kertész Géza egy ideig még beszédtéma a sportlapokban, aztán hideg, karácsony, se futball, se sportlapok – fegyverek feleselnek egymásnak a fővárosban. Kertész Géza története innentől közismert. Ami nemcsak az ő története, hanem a magyarországi német megszállás alatt működő, Dallam fedőnevű ellenállási csoport története is. Azoké az embereké, akiket 1944. december 6-án letartóztattak, és akiket két hónapos kínvallatás, hányattatás után, februárban a belügyminisztérium Országház utcai épületének udvarán kivégeztek.

Közéjük tartozott két futballedző, Tóth-Potya István és Kertész Géza is.