Váratlan halálesetek a címvédés árnyékában

„Vitéz Kemenesy Sándor Bódis Jánossal, a csepeliek vezetőjével találkozik.
– Fogadja jókívánságaimat abból az alkalomból, hogy a Csepel lett a bajnok – mondja a ferencvárosi vezető a csepelinek.
– Én meg köszönöm, hogy a sokszoros magyar bajnokcsapat, a világhíres Ferencváros vezetőjétől hallom ezeket az üdvözlő szavakat – mondja Bódis.”

E rövid párbeszéd a Sporthírlap hasábjain látott napvilágot 1942. június 24-én, miután a Csepel (hivatalosan Csepel Weiss Manfréd FC, WMFC) története során először bajnoki címet nyert a labdarúgó első osztályban. A ferencvárosi főtitkár aligha puszta udvariasságból köszöntötte sporttársát, a csepeli kirakatklub addigra nagy tiszteletet vívott ki magának futballkörökben – nem utolsósorban Bódis évek óta tartó áldozatos munkájának köszönhetően. Rajta kívül több jeles vezető osztozott még az aranyéremben, az egyik közülük Gállos Sándor, aki Bódishoz hasonlóan évtizedek óta kötődött a településhez, a csepeli gyárhoz és a csepeli labdarúgáshoz is; 1942-ben alelnöke volt a WMFC-nek.

A WM-gyár 1937 őszén vette át a legnagyobb csepeli sportegyesület irányítását, hamarosan a futballistákat is a nevére íratta, és gyönyörű, minden igényt kielégítő sporttelepet épített nekik. A csapat ezt élvonalba jutással hálálta meg 1940-ben.

 „Az NB I újoncai közül a WMFC egyike azoknak, amelyek a legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot. Budapest közvetlen közelében, mintegy elővárosában, szinte észrevétlenül nőtt fel a WMFC és a WMTK hatalmas vállalati egyletté. Nemrégen még lebecsülésként hangzott, ha valamelyik egylet a »vállalati« jelzőt kapta. A WMFC azok közé az egyletek közé tartozik, amelyek büszkén viselik ezt a jelzőt. A vállalat vezetőiből, tisztviselőiből és munkásaiból nőtt naggyá az egylet, és ez a közös felnövés egybekovácsolta az egylet valamennyi tagját. A WMFC vezetői érdekes emberek. Irtóznak a nyilvánosságtól. Amennyire szeretnek dolgozni az egyletért, annyira félnek a nyilvános szerepléstől. Pedig hát ez már velejár a sportegyleti vezetéssel és az NB I rangjával. (…) Érdemes munkatársaik közül különösen Gállos Sándort és Bódis Jánost kell kiemelnünk. Mind a kettő háború előtti kiváló futballista, mind a kettő érdemes főtisztviselője a vállalatnak. Bizonyítékául a régi elvnek, hogy a jó sportember kitűnően megállja a helyét a polgári életben is” – írta a Nemzeti Sport 1940. augusztus 13-i számában.

Gállos Sándor 1891. február 13-án született Budapesten. A korabeli lapok tanúsága szerint 1907 áprilisában lett a BAK igazolt labdarúgója, később atlétája is volt a klubnak sprinterként. Tulajdonképpen több mint tíz évig kitartott a BAK (egy időben Budapesti-Csepeli Atlétikai Klub) mellett, noha 1913 tavaszán átigazolás alatt állt az MTK-hoz, és egy nemzetközi mérkőzésen pályára is lépett kék-fehér színekben. A BAK ez idő tájt élte virágkorát: 1911–1912-ben bajnoki bronzérmet szerzett, egy évre rá pedig döntős volt a Magyar Kupában, és ott 2:1-re kikapott a Ferencvárostól. Épp a IX. kerületi klubban folytatta pályafutását 1918 őszén Gállos, de csupán négy mérkőzés jutott neki az első csapatban (igaz, ezeken három gólt ért el), így 1919. november végén visszatért a BAK-ba, amelyben 1921 közepéig játszott.

Számos alkalommal írták Gálosként a nevét – tévesen. Például a Pesti Naplóban 1912 májusában, amikor egy jó erőkből álló kombinált csapat tagjaként az Üllői úton vendégeskedő Tottenham Hotspur ellen készülődött. Vagy egy év múlva szintén a Pesti Naplóban, a Hungária úti Sunderland–Magyar kombinált (3:2) mérkőzés után, amikor a Sebestyén, Bodnár, Lane, Schlosser, Gállos csatárötösben játszott balszélsőt. Vagy amikor a válogató bizottság Borbás Gáspár tartalékjának jelölte ki az 1913. május 18-i magyar–svéd (2:0) válogatott mérkőzés előtt. Öt hónappal később, a Magyarország–Ausztria (4:3) mérkőzésen pedig már Tóth-Potya István szorította ki a csapatból „Gálost”…

Aki még párszor megütötte a reprezentatív szintet ezt követően is, de sohasem volt szerencséje: vagy csak tartalékként vették számításba, vagy nem hivatalos meccsen képviselhette a nemzeti színeket (mint 1914. július 12-én a Magyar Corinthiánok csapatában, mint 1916. május 25-én a válogatott Fehérek–Kékek kísérleti edzőmérkőzésén, vagy mint 1917. október elején a jótékonykodó MLSZ-alakulatban).

Ha nem tűnt volna fel: Gállos Sándor átfutballozta az első világháborút.

Amikor kitört a háború, klubtársai, Károly Jenő, György Ferenc és Fehéry Ákos társaságában negyvennapi felmentést kapott a bevonulásra „azon a címen, hogy a csepeli tölténygyárban tisztviselők”      (Sporthírlap, 1914. szeptember 7.). Később sem került ki a frontra, mert az 1. honvéd gyalogezred hadapródjaként hadimunkát végzett a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben, ezért a fegyveres szolgálat alól felmentették. Aki hadimunkát végzett Csepelen, mind megúszta a frontszolgálatot – sok BAK-ista tartozott közéjük. De nem csak a BAK–Csepel összeolvadás folytán akkor épp BCSAK-nak hívott egyesület labdarúgói tartoztak a „csókosok” közé: osztrák WAC-kapus éppúgy alkalmazásba került a csepeli iparbárónál, mint Kertész III Adolf, az MTK játékosa. (Jóllehet utóbbi csak pár hónapig élvezhette a hadimunka előnyeit, ugyanis még 1914 őszén a harcmezőre vezényelték.)

A háború ezzel együtt megtépázta a BAK-ot, amely 1921-ben kiesett az első osztályból, 1928-ban a megszűnés szélére sodródott, majd a harmincas években vissza is lépett a bajnokságtól. Weiss Manfréd gyára ugyanakkor – amely a nagy háború idején a monarchia második legnagyobb hadiüzemének számított – átvészelte az államosítást (1919), sőt az alapító halálát (1922), majd a gazdasági világválságot is. Gállos Sándor 32 éven át dolgozott a Weiss Manfréd Művekben, és egészen a cégvezetői posztig emelkedett. 1943. március 30-án bekövetkezett halála teljesen váratlanul érte környezetét, epilepsziás rohamot kapott, ennek következtében pedig szívinfarktust, amibe belehalt.

Jó barátja, Bódis János 1887. május 28-án született Körmenden, 1904-ben már klubszinten futballozott, a háború kitörésekor oszlopos tagja volt a BAK-nak. Jobbszélső, de a csatársor mind az öt posztján tudott játszani. A monarchia közös hadseregébe vonult be, ám inkább operettkatona volt, mint valódi, 1915 nyarán például pályára lépett „az első hadseregi mérkőzésen”, vagyis a Honvédek–Közösek (4:1) találkozón, amelyet 5000 néző látott az Üllői úton. 1916 tavaszán, majd az év őszén is jól ment neki, győztes gólok sorát szerezte a hadibajnoki mérkőzéseken, amivel felkeltette a meggyengült FTC érdeklődését. A szintén BAK-os Okos Bélával együtt 1917 nyarán a Ferencvárosba igazolt; 41 díjmérkőzésen 9 gól fűződött a nevéhez. A Magyar Labdarúgók Szövetsége hivatalos közlönyének 1921/12. száma szerint 1921. október 29-én visszaigazolt a BAK-ba.

A jelzett évben már biztosan Csepelen lakott és dolgozott Bódis, aki hamarosan bekapcsolódott a helyi sportéletbe. Sportvezetői karrierje a negyvenes években érte el tetőpontját, a dekád elején szaktanácsadója és szakosztályvezetője lett a WMFC-nek, sőt 1942 márciusában elvállalta a hálátlan intézői feladatkört is, elévülhetetlen érdemeket szerezve a profi gárda első NB I-es bajnoki címében. Ki gondolta volna, hogy egy év múlva a WMFC kétszeres bajnoknak mondhatja magát, de ő már nem ünnepelhet a játékosokkal?!

Szívszaggató, drámai sorok az 1943. június 22-i Nemzeti Sportból:

„Vajon ki nem ismeri Bódis Jánost, a csepeliek igazán udvarias és a csapatáért mindenre képes vezetőjét? A csepeli vezető nagyon súlyos betegen fekszik. (Vérmérgezést kapott.) A családja, a csepeli vezetők és játékosok aggódva figyelik a sportember harcát a kórral. A játékosok Salgótarjánban folyton az iránt érdeklődtek, hogy:
– János bácsi jobban van?
Bódis János a betegágyából is üzent a fiúknak, az ő fiainak:
– Úgy küzdjetek a bajnokságért, mint ahogyan én küzdök a halállal az életemért!
A fiúk méltók voltak a vezérükhöz! Most már Bódis Jánoson a sor. Szívből kívánjuk, hogy ő kerüljön ki győztesen a küzdelemből.”

Bódis János sportvezető, acélgyári tisztviselő 1943. június 25-én hunyt el Csepelen. A halotti anyakönyvi kivonatában – ugyanúgy, mint három hónappal korábban Gállos Sándor esetében – a Weiss Manfréd Gyártelepet tüntették fel halála helyszíneként.