Népsport: Csapó Géza és a kérészek tánca

Ha nem csúszik meg bordatörést és zúzódásokat szenvedve egy lócitromon motorozás közben, sohasem tudjuk meg, mennyire kimagasló kajakos Csapó Géza. Már csak azért sem, mert a motorozás kedvéért még az iskolát is mellőzte néha.

A baleset nyomán kezdett el kajakozni, szolnokiként az MTE-t választotta, ahol nem igazán vették komolyan. Jobbkezesként egy balos lapátot adtak neki, ami csak arra volt jó, hogy aláírassa a nagymenőkkel, köztük 1968 olimpiai bajnokával, Hesz Mihállyal, akivel aztán váltóban világbajnokságot nyert 1973-ban Belgrádban.

Gyorsan fejlődött, 1969-ben már Európa-bajnokságon indult, 1970-ben pedig világbajnokságon volt dobogós. A müncheni olimpián (1972) a Szovjetuniót képviselő ukrán Alekszandr Saparenko és a svéd Olof Peterson mögött bronzérmet szerzett. Nem volt esélyes, ám már nyeretlen kétéves sem, így előrébb is végezhetett volna. Csak hát edzője, Kemecsey Imre disszidens rokonai miatt nem utazhatott Münchenbe, arról nem beszélve, hogy a szövetség Hesz kiküldetését erőltette, hiába kapott ki rendre Csapótól. Tíz versenyen kellett bizonyítania, hogy olimpikon lehessen. „Idő kellett volna a feltöltődéshez, de nem volt, szinte apatikus állapotban álltam rajthoz. Úgy fogalmaznék, nekem nem csupán a vízen voltak ellenfeleim, hanem a parton is” – nyilatkozta később.

A Népsport bronzérmesként így ismerte: „Huszonkét évvel ezelőtt ugyan a Géza keresztnevet kapta, de többnyire mindenki »Csárli«-nak hívja, ami a Gézánál lényegesen többet árul el viselője egyéniségéből. A »Csárlik« ugyanis általában vidám, könnyed, már-már könnyelmű, amolyan Fülig Jimmy-szerű bohókás fickók.” A minősítés messze áll az igazságtól, legalábbis Csapó esetében, nála szó sem lehetett arról, hogy „már-már könnyelmű” legyen, annál komolyabban állt az élethez.

A sportág nem volt éppen a béke szigete akkoriban. „Nagyon erős generáció tagja voltam, a világ legjobb emberanyaga akkoriban Magyarországon volt egy évtizeden át, mégsem nyert egyikünk sem olimpiát, a gonoszság, az irigység, és a rosszindulat miatt” – mesélte. Szolnokon például az MTE és Vízügy állt tartós haragban, az MTE kajakosai rá sem nézhettek a Vízügy tanmedencéjére, ami a téli felkészülésnek határt szabott. 

Ez is közrejátszott abban, hogy Szolnokról Szegedre tette át a székhelyét. „Folyót nem akartam váltani, mindig azt mondtam, azért maradok a Tisza mellett, mert hiányozna a kérészek tánca” – magyarázta. Ezzel együtt a sportvezetőség visszatérően éreztette, hogy sokkal több segítséget kapna, ha Budapestre igazol. „Ennek ellenére, amikor lehetőséget kaptam, mindent kihoztam magamból. Ehhez kellett az edzőm, Kemecsey Imre is, akit aztán elüldöztek Szegedről is” – emlékezett. 

Az olimpia utáni esztendő, 1973 a legjobb éve volt, a tamperei világbajnokságon három aranyérmet szerzett. A döntők első napján, a klasszikus 1000 méteren. Csapó mellett Saparenko és a lengyel Grzegorz Sledziewski volt az esélyes, ám fél táv után Csapó mindenkit állva hagyott, simán verte meg az olimpiai bajnokot. „Mindig azt lestem, hogy mikor fog a haver, mármint Saparenko elrobbantani mellőlem. Nem robbantott!” Azért sem, mert Csapó az előfutamban sokáig vezetett, ám aztán taktikusan hagyta, hogy az ukrán megelőzze. Mert: „Csak így versenyezhettem. Hadd gondolja, hogy elfáradtam a végére.”

A másnapi döntők is Csapó sikerével kezdődtek, a rövidebb távon (500 m) is leiskolázta a mezőnyt. A rajt előtt Kemecsey így indította útnak: „Nem is hiszed, milyen jól mutattál tegnap a dobogó közepén, érdemes lenne ismét megpróbálnod. Meg aztán megint te nyitod meg a sort, az első győzelem feldobná a többieket.” Jó tanács volt, de főleg eredményes, mert Csapó 500-on is nyert, enyhén szólva is meggyőző fölénnyel lett kajakkirály. Utána pedig szerzett még egy aranyat a kettesek 10 000 m-es távján, Bakó Zoltán társaságában.

Ezek után 1973-ban a férfiaknál ő lett az Év sportolója, ami jó alkalmat kínált a Népsportnak, hogy az újságíró otthonában keresse fel. Ahol értő kollégánk, Naményi József meglepődött azon, hogy az előszobafogas két méter magasra van felszerelve. „Ez Kemecsey miatt van így, direkt. Hogy ha jön hozzám látogatóba, mindig én akaszthassam fel a kabátját” – mondta. Tudni kell, hogy az edző 170 centiméter magas volt, így aztán nem tiltakozhatott, amikor tiszteletteljes tanítványa lesegítette a felöltőjét. Ezek után azon már meg sem lepődött Naményi, hogy Csapó kulcskarikájára fel volt fűzve egy tízcentis, fém cipőkanál is. „Untam már – indokolt Csapó –, hogy minden cipőmnek tönkremegy a sarokrésze. Naponta több edzés, több öltözés olyan helyeken, ahol még véletlenül sincs kéznél ilyesmi. Hát a kulcscsomóm mindig kéznél van.”

Mert az idő nagy úr. Ezért sem ment Budapestre, ahol egész nap utazhatna, míg Szegeden minden tízpercnyire van egymástól. Az uszodától a tanmedence, a futópálya meg a Tisza töltésén, így szűken számolva is órákat spórol meg naponta.

Örömmel közli még, hogy főiskolára jár, s mindenképp be akarja fejezni. „Jó, hogy most huszonhárom éves vagyok, de leszek öttel több is. Normális embernek kell arra gondolnia, hogy aztán mi lesz… Felnőtt embernek nincs joga másra hárítani a felelősséget, ha elcsúszik az életben” – tett fogadalmat.

Hiába a tamperei három arany, ahelyett, hogy hagyták volna edzeni, behívták katonának, más kérdés, hogy Hódmezővásárhelyen nem jó bakát akartak faragni belőle, hanem hagyták, hogy készüljön. 
Alapvetően a montreali olimpiára, ahol az 1000 m-es döntőben 64 századmásodperccel kapott ki az NDK-s Rüdiger Helmtől. Hogy mi hiányzott? Megint az, hogy ott legyen mellette Kemecsey Imre. „Mielőtt megkérdezné, hogy miért, mondok valamit: a szövetségi kapitánynál, Péhl Józsefnél és a sportág nemzetközi szövetségének alelnökénél, Bonn Ottónál a nemzet érdekeit felülírta az egyéni érdek – hogy finoman fogalmazzak. De már egyikük sem él, nem akarom őket bántani. Amúgy, ha Helmmel egymás mellett lapátolunk, jobban kijöhetett volna a lépés. Átellenes pályán kajakoztunk, képtelenség volt érzékelni az egymáshoz viszonyított helyzetünket” – mondta 70 évesen a Nemzeti Sportnak adott interjújában.

Kemecsey 1986-ban elhagyta országot, Kanadában dolgozott tovább, nem éppen eredménytelenül, hiszen tanítványai közül Renn Crichlow világbajnok lett, ahogy Caroline Brunet többször is.
A moszkvai olimpia idején még nem volt 30 éves, ám nem utazott, mert Parti János szövetségi kapitány nem válogatta be. „Tartaléknak meg nem mentem a szocialista országok háztömb körüli versenyére. Mert a moszkvai olimpiát én csak így hívtam” – indokolt, majd így összegezte pályafutását: „Szívós voltam, és jó volt a kondim is, mert anyám szakácsként dolgozott, bejárhattam a munkahelyére, a szolnoki vendéglátóba enni. Az is közrejátszott, hogy a szegénységből és abból a megaláztatásból is ki akartam törni, amit a családom elszenvedett még a háború után. Bár nem voltunk gazdagok, a nagyszüleim valahogy mégis kuláklistára kerültek, szinte mindenüket elvették. Igaz, hogy ezeket az időket én még nem éltem át, de sokat hallottam róla, így tudat alatt dolgozhatott bennem ettől valamilyen extra becsvágy. Olyan voltam, mint egy labda, amit minél mélyebbre nyomnak, annál magasabbra pattan ki a vízből.”

És a végén a születésnapi interjúban még hozzátette: „Jól érzem magam a bőrömben, kitisztultak a dolgok. Nemrég egy farönk eltörte a lábam, négy hétig feküdtem vele a klinikán, komoly fájdalmaim voltak, és végül egy olyan orvos gyógyított meg, aki korábban nálam kajakozott. Szinte minden egykori versenyzőm tanult, művelt ember lett, van köztük rákkutató, orvos, ügyvéd is, sokan a mai napig látogatnak. Büszke vagyok rájuk, ahogy a fiaimra is.”

Azért az olimpiai arany, úgymond, járt volna Csapó Gézának – ez meggyőződésem.