Fekete kolosszus

A színes bőrű Arthur John "Jack" Johnson 1878. március 31-én született a Mexikói-öbölre tekintő Galvestonban, egy hajdani rabszolga hat gyermekének egyikeként. Ötödik után kimaradt az iskolából, kétes hírű munkákat vállalt, majd a bikaerős kölyök elkezdett bunyózni edzőpartnerként, illetve a tehetős fehérek zártkörű esti partijain. Gyakorlatilag hivatásos lett, ami akkoriban Texas államban még büntetendő cselekménynek számított. Le is tartóztatták 1901-ben.
Amint szabadult, távozott Texasból. A hatalmas ütőerejű óriás sorra megverte nála idősebb ellenfeleit, s 1903-ban Los Angelesben már a színes bőrűek húsz menetig tartó, hivatásos világbajnokságáért kiírt mérkőzését is megnyerte Denver Ed Martin ellen.
Johnson már előtte, 1902-ben kihívta a profi nehézsúlyú világbajnokot, a fehér Jim Jeffriest, aki azonban – mondván, feketék ellen nem öklözik – nem állt ki ellene. A világbajnoki címért hat évvel később szállhatott végül ringbe 20 000 néző előtt Ausztráliában – a visszavonult Jeffries helyett – Tommy Burns ellenében. Az ökölvívásért rajongó Jack London ezt írta az összecsapás után New York-i lapjának: "Úgy tűnt, a Fekete kolosszussal szemben egy félénk pigmeus áll a szorítóban. Johnson kezei között csupán játékszernek tűnt Burns. Jim Jeffries, itt az ideje, hogy visszatérj, és letöröld az aranyvigyort Johnson arcáról!"
Az "Évszázad mérkőzésére" Johnson és a "Nagy Fehér Reménység", Jeffries között a nevadai Renóban került sor 1910. július 4-én 22 000 néző előtt. Johnson küldte először padlóra ellenfelét, és ettől kezdve nem volt megállás. Végül Jeffries sarkából repült a törülköző. A "Csak fehéreknek!" fenntartott profi sportokban megszületett a színes bőrűek első diadala (39 évvel megelőzve Jackie Robinson szenzációs megjelenését a baseball-ligában). Az akkori viszonyok ismeretében elképesztő összeget, 117 ezer dollárt kapott a győzelméért Johnson. A világbajnoki címet 1915-ig mondhatta magáénak, szorítórekordja szerint 91 győzelmet aratott, ebből 51-et kiütéssel, 13-szor döntetlenül mérkőzött, s 14-szer szenvedett vereséget, többnyire korai éveiben, illetve a legvégén, ötvenévesen.
Jeffries legyőzése után Johnson két évig nem szállt ringbe, habzsolta az életet. Jóképű volt, saját dzsessz-zenekarával lépett fel, mulatót nyitott – Café de Champion – Chicagóban, s hódította a nőket. Önmagában ez még nem lett volna baj, de mániákusan a fehér szépségekre specializálta magát. Sikerrel udvarolt olyan hírességeknek, mint a párizsi Moulin Rouge sztárja, Mistinguette, a szexszimbólum Luoe Velez, a kémnő Mata Hari, és a színésznő Mae West, és még folytathatnánk a sort.
Az Újvilágban akkoriban az ilyesmi megengedhetetlen volt, a fehérekből engesztelhetetlen felháborodást váltott ki. Első felesége egy, a felső tízezerhez tartozó elvált hölgy, Etta Duryea lett. Az asszony nyolc hónap után öngyilkosságot követett el. 1912-ben Johnson a felettébb csinos fehér titkárnőnek, Lucille Cameronnak udvarolt, s egyszer, amikor a szomszédos államba kirándultak, a törvény lesújtott. A Mann-cikkely szerint ugyanis tilos volt nőt másik államba "erkölcstelen céllal" átvinni. Az eljárás közben hősünk hiába vette feleségül Cameront – nem szólíthatták fel tanúskodásra férje ellen –, mást kaptak elő, s végül Johnsont 12 havi börtönnel, valamint 1000 dollár pénzbüntetéssel sújtották. A sztori vége: Johnson elhagyta hazáját, Párizsban telepedett le, külföldön vívta mérkőzéseit. Hét év elteltével azonban hazatért, leülte a kiszabott évet. Pályafutását egészen 1928-ig folytatta. 1946-ban – mindig és mindenben gyorsan hajtott – autóbalesetben hunyt el, 68 évesen.
Végezetül áruljuk el, miként került elő a sztori éppen most, csaknem száz évvel az ítélet után? Ken Burns producer és rendező filmet készít "Megbocsáthatatlanul fekete" címmel Johnson életéről. Kutatásai során döbbent rá az akkori ítélet képtelenségére, s arra jutott, illene Johnsont George Bush elnöknek rehabilitálnia. Két republikánus szenátor, John McCain (Arizona) és Orrin G. Hatch (Utah) vállalta, közös beadványt intéz az igazságügyi miniszterhez az elnöki pardon ügyében.
Elnökválasztás éve van Amerikában, nem árthat – vélhették – rokonszenvet ébreszteni egy hatásos gesztussal a színes bőrű szavazókban. De hogyan is lehetne ez, ugye, kizárólag a republikánusok ügye? Sietve kapcsolódott is a kezdeményezőkhöz a demokrata szenátor, Edward Kennedy (Massachusetts) és Jesse Jackson tiszteletes. Mellettük számos további neves közéleti személyiség is csatlakozott, például az ökölvívó Sugar Ray Leonard, azután New York korábbi főpolgármestere, David Dinkins.
A többség nem politikai megfontolásból. Egyszerűen abból a meggyőződésből, hogy annak idején nem az igazság, hanem a faji megkülönböztetés győzött Johnson felett.