Minden jó, csak a vége nem

"Csak Ali tudta úgy sokkolni a világot, ahogyan én" - jelentette ki a John Ruiz elleni sikerét követően Roy Jones Junior, aki a pontozásos győzelmével egyedülálló tettet végrehajtva, a közép-, nagyközép- és félnehézsúly után a nehézsúlyt is meghódította.
A mondat még ma is érvényes. Jones, akárcsak a legendás Muhammad Ali, korszakos egyénisége volt a boksznak, halmozta a sikereket, csak éppen ő sem tudta, mikor kell visszavonulnia. A Legnagyobb is vállalt még két mérkőzést, miután visszavette Leon Spinkstől a WBA (Bokszvilágszövetség) nehézsúlyú világbajnoki övét, de Larry Holmes, majd különösen Trevor Berbick ellen csak a saját nimbuszát rombolta le. Nem megdicsőülten, győzelemmel a háta mögött intett búcsút a szorítónak, hanem kudarcélményekkel, hozzá méltatlan körülmények között.

Szöulban ellopták tőle az olimpiai bajnoki címet

Bár Jones esetében a hivatalos bejelentés még nem hangzott el, pusztán edzője, Alton Merkerson valószínűsítette mindezt, már ő sem glóriával a fején köszönhet el az ökölvívástól. Ô is megverte az utolsó nagy riválisát, Antonio Tarvert, ám nem tudta kimondani, hogy vége, hanem folytatta. Tarver másodszorra már nem ismert irgalmat, majd a Jones ellenit megelőző 19 meccséből mindössze nyolcat (…) megnyerő Glencoffe Johnson alighanem a porig rombolta mindazt, amit Jones korábban másfél évtizeden keresztül szisztematikusan építgetett.
Történjék bármi, a király korona nélkül köszön el birodalmától. Ráadásul nem először, igaz, az amatőröktől legalább megdicsőülten tehette mindezt. Az 1988-as szöuli olimpiára abszolút favoritként érkezett (az amerikaiak ezt rengeteg bunyósuk esetében emlegetik, Jones azon kivételek egyike, aki rá is szolgált minderre), végigsöpört a mezőnyön, a döntőben leiskolázta a dél-koreai Pak Szi Hunt, majd várta az eredményhirdetést. Középre hívták - és felemelték a hazai bokszoló kezét. A pontozók 3:2-vel neki adták a találkozót. Azóta többek között a berlini és a houstoni vb bebizonyította, az amatőrök között nincs határa a pontozói arcátlanságnak, de az egyik klasszikus példa mindmáig a szöuli 71 kilós döntő maradt. ---- A nemzetközi szövetség már a helyszínen rájött, hogy óriásit hibázott, példátlan (vagy képmutató?) módon az ezüstérmes Jonesnak adták a mindenkori olimpiai boksztornák legjobbját megillető Val Barker-díjat, később pedig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is csatlakozott a "Hamut szórunk a fejünkre" fedőnevet viselő mozgalomhoz. A NOB hivatalosan is bocsánatot kért Jonestól az elképesztő csalás miatt, de azért az eredményt senkinek sem jutott eszébe megváltoztatni.
Az arany maradt Pak Szi Hunnál, a pensacolai bombázó pedig igyekezett a profik között vigasztalódni. A látványos olimpiai szereplés miatt Jones azonnal vonzó felkéréseket kapott, de szülei még a trénerfejedelem, Emmanuel Steward félmillió dolláros ajánlatára is nemet mondtak. Inkább a fiát 10 évesen az ökölvívás felé terelő papa vette kézbe az ügyeket - mindössze két mérkőzés erejéig. "RJJ" 1989. május 6-án az amerikai Ricky Randall ellen esett át a tűzkeresztségen (T. K. O. a 2. menetben), majd végzett Stephan Johnsonnal és az apjával is. Idősebb Roy Jones ugyanis felrúgta az NBC televíziós társasággal kötött szerződését, a fiúnak maradtak a pensacolai gálák, amelyek érthetően nem elégítették ki. Hatalmas veszekedések közepette eljött az apjától, edzőjének megnyerte Merkersont, a menedzselését pedig - promotere, Fred Levin segítségével - a saját kezébe vette.
Ez szinte semmit sem változtatott azon, hogy Jones feltartóztathatatlanul haladt előre, az első 17 meccsét idő előtt fejezte be, a 22. mérkőzése pedig már világbajnoki övért zajlott, méghozzá az akkor még kevésbé felkapott Bernard Hopkins ellen. A két amerikai az IBF (Nemzetközi Bokszszövetség) középsúlyú koronájáért csapott össze, és a párharc Jones sima pontozásos sikerét hozta. Úgy, hogy az újdonsült bajnok a sérült jobbja miatt tulajdonképpen fél kézzel bokszolt a találkozó jelentős részében. (A fél kéz még egyszer előkerült a tarsolyából, 2000. január 15-én, amikor egyik legnagyobb verbális riválisa, David Telesco ellen diadalmaskodott pontozással, három héttel a motorbalesetét követően.)

Lemásolta Fitzsimmons hatalmas bravúrját

Néhány felhozó mérkőzés, valamint a Thomas Tate elleni címvédést követően, 1994 novemberében jött az újabb nagy kihívás. A súlycsoportoktól független rangsor akkori éllovasa, az IBF nagyközépsúlyú világbajnoka, James Toney várt rá. A "Pilácsoltót" legyőzhetetlennek tartották, Jones azonban kétszer is padlóztatta, és simán elvette tőle az övet. Az egyik első emlékezetes címvédését is ebben a kategóriában produkálta, midőn az Eric Lucas elleni meccse délelőttjén még túljutott egy kosármeccsen, majd este T. K. O.-val verte meg a kanadait.
Első számú felségterületére, a félnehézsúlyba 1996 végén érkezett meg, amikor pontozással - és állítólag nem teljes erőbedobással - verte meg az általa nagyon tisztelt Mike McCallumot. Három évvel később pedig benne tisztelhettük a kategória vitathatatlan bajnokát (14 éve, Michael Spinks óta nem volt példa ilyenre), Reggie Johnson legyőzését követően nála volt az IBF, a WBA (Bokszvilágszövetség) és a WBC (Bokszvilágtanács) öve is.
De a történelemírásból ennyi még nem volt elég. Négy évvel később úgy gondolta, nehézsúlyban is megpróbál a csúcsra érni, 106 esztendő, Bob Fitzsimmons bravúrja után a második olyan bunyósként, aki középsúlyban kezdte a karrierjét. De elsőként közép-, nagyközép- és félnehézsúlyú világbajnokként. És John Ruiz sem tudta megállítani. Simán kipontozta a nála magasabb és erősebb amerikait.
Az eredményeket tekintve felért a csúcsra. Akkor kellett volna abbahagynia, és megkímélte volna a rajongóit az elmúlt év csalódásaitól. ---- Senki elől sem menekült

Bár sok bírálatot kapott, az ellenfélválasztása miatt semmiképpen sem érheti bírálat Roy Jonest. (Leszámítva, hogy sohasem jött össze a Dariusz Michalczewski elleni meccse, de ez alighanem kevésbé rajta múlt.) Pályafutása során összesen 18 olyan riválissal találkozott, aki legalább egyszer világbajnoki övet viselhetett a derekán. A mérlege is lenyűgöző velük szemben, hiszen a 20 mérkőzésből (Antonio Tarverrel és Montell Griffinnel kétszer meccselt) 17-et megnyert (nyolcat a tervezett menetszám letelte előtt), és mindössze hármat (Tarver, Griffin és Glencoffe Johnson ellen) veszített el.
Az első ilyen vetélytársat a 16. meccsén kapta, akkor a WBC egykori váltósúlyú világbajnoka, a mexikói Jorge Vaca próbált ellenállni neki. Még egy menetig sem sikerült, Jones ugyanis New Yorkban technikai K. O.-val diadalmaskodott ellene. A máig utolsó ilyen találkozója a Johnson elleni volt, és félő, ő lesz az egyetlen olyan bokszoló, aki kiállt Jonesszal, de nem kapott ki tőle.
Ha a világbajnoki címmérkőzéseken nyújtott produkcióját nézzük, szintén irigylésre méltó a kép: 26 összecsapás (több mint a fele az összes mérkőzésének!), 23 győzelem (ebből 14 K. O.-T. K. O.) és 3 vereség.
A jubileumi 25. diadal alighanem örökre várat magára.

Az első vereség

Antonio Tarver előtt meccskörülmények között senkinek sem sikerült legyőznie Jonest, mégis szerepelt egy vereség a mérlegében. 1997. március 21-én Montell Griffinnel hozta össze a balsors, és a papírformának megfelelően vezetett is ellene pontozással, ráadásul riválisa már a kiütés szélén táncolt. A kilencedik menet végén is "megfogta" ellenfelét Jones, aki fél térdre ereszkedett, amikor a lendületben lévő bajnok, biztos, ami biztos alapon, rávert még egyet. Griffin rá is játszott az esetre, ettől még a szabálytalanság ténye vitathatatlan volt, a mérkőzésvezető pedig diszkvalifikálta Jonest.
A méltatlankodó világbajnok azonnal megkapta a visszavágás lehetőségét, és élt is az alkalommal. Még egy menetet sem töltött a ringben, kétszer a padlóra küldte a világbajnoki öveit szerinte méltatlanul birtokló Griffint, mielőtt 151 másodperc után befejeződött az abszolút egyenlőtlen csata, amelyet Jones egyértelműen erődemonstrációnak használt.