Ütött-vágott - belefáradt

Habár csak másfél hete búcsúzott el, a tengerentúli szakírók, az őt közelebbről ismerők, sőt még saját maga szerint is sokkal korábban csukta be maga mögött az ajtót. Azt mondják, első, 1995-ös börtönből való szabadulása után már nem volt a régi. Az egyik utóbbi interjúban maga Tyson állította, hogy 1991 óta elsősorban a pénzért lépett szorítóba, a bunyó csak másodlagos volt számára - kiveszett belőle a tűz. Egyes vélemények szerint karrierjének legmeghatározóbb edzője, az őt 1982 és 1988 között, a Michael Spinks elleni 91 másodpercig tartó mészárlásig irányító Kevin Rooney kirúgása után indult el a lejtőn.

A verhetetlennek hitt bajnok

1995, 1991, netán 1988? A vasöklű a McBride-meccset követően pontosított: "Pályafutásomnak alapjában véve 1990-ben lett vége, amikor kikaptam Buster Douglastől." No igen, az volt a profi boksz történetének egyik legnagyobb szenzációja, a mérkőzés előtt 42:1-es oddsszal adták a kihívó győzelmét. Mégis megtörtént a csoda: Douglas - noha a nyolcadik felvonás végén ki kellett volna számolni (ez volt az emlékezetes "long count") - a 10. menetben kiütötte a verhetetlennek hitt, addigi 37 mérkőzéséből 33-at K. O.-val megnyerő bajnokot.
Ha Tyson pályafutása nem is ért véget, verhetetlenségének mítosza mindenesetre szertefoszlott. Az az 1990. február 11-ei tokiói éjszaka volt a fordulópont Mike Tyson karrierjében.

A kötelek között addig nem voltak előtte akadályok. Üstökösszerűen robbant be a hivatásosok táborába, jellemző például, hogy az ökölvívásban mindig "erős", mindig tájékozott Képes Sport 1986 februárjában, Tyson alig egyéves "évfordulóján" mélyen hallgatott az Amerikán kívül akkortájt még ismeretlen Vas Misiről a korszak legnagyobb alakjait lajstromba vevő cikkében, az egyik decemberi számban viszont már "a legpuritánabb világbajnokként" ünnepelte! És minden idők legfiatalabb nehézsúlyú királyaként is. Tyson - 1986 novemberében, Trevor Berbick detronizálásával - 20 éves, 4 hónapos és 22 napos korában ült fel a trónra, a súlycsoport korábbi legifjabb uralkodója, Floyd Patterson - harminc évvel korábban - "csupán" 21 évesen, 10 hónaposan és 26 naposan.
Mindkét versenyző rengeteget köszönhetett egy bronxi születésű, fehér bőrű szakembernek, akit úgy hívtak, Constantine "Cus" D’Amato. Pattersont - mint edző és menedzser - világbajnoki címhez segítette, Tysont pedig tulajdonképp ő karolta föl, és ő indította el a pályán. Tyson életében azonban Cus több volt egyszerű mentornál: apja helyett apja volt, egyszersmind a megmentője.

Apa nélkül az utcán

Az apa nélkül felnövő Tysont az utca neveli Brooklynban. Tízéves korában már különböző galerik tagja, már gyerekfejjel bűnöző, csomagjukat cipelő nőkre specializálódik. Tizenhárom éves korára 38-szor kerül fogdába. De innen is van visszaút, midőn az egykori ökölvívó, Bobby Stewart meglátja a nehezen kezelhető gyerekeket (át)nevelő Tryon-iskolában. Stewart végzi vele a kezdő lépéseket, aztán 1980 márciusában bemutatja a New York állambeli catskilli bokszklub működtetőjének, D’Amatónak. Az idős mestertől sokat és gyorsan tanul. Jönnek is a sikerek: ifjúsági bajnokságot nyer 1982-ben, 1984-ben nemzeti Aranykesztyű-bajnok. Közben meghal az édesanyja - D’Amato lesz a hivatalos gyámja.

Lemarad az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról, a Tyson-csapat ekkor határozza el, hogy a Dinamitkölyök álljon inkább profinak. 1985. március 6-án Tyson be is mutatkozik a "félmeztelenek" között, Hector Mercedes egy menetig sem húzza ellene. A többiek sem túl sokáig; az első 19 meccse során Jesse Ferguson bírja a legtovább, de Tyson vele is idő előtt végez a hatodik felvonásban. Úgy néz ki, visszavesz az iramból, amikor 1985. november 4-én 77 évesen Cus D’Amato tüdőgyulladásban meghal, de nem: kilenc nappal mentora halála után ismét ringbe száll, és természetesen kiütéses diadalt arat. Mindazonáltal Tyson kissé nyugtalan, bizonytalan. "Kiben hihetek, kiben bízhatok ezután?" - teszi fel a kérdést magának.
Kevin Rooneyban és Jim Jacobsban!



Pártfogók és kizsákmányolók

Tyson Berbick legyőzése után alig kilenc hónappal, 1987 augusztusában, az addig veretlen Tony Tucker - pontozásos - fölülmúlásával egyesítette a három nagy szervezet (WBC, WBA, IBF) világbajnoki címét, és vitathatatlan bajnok lett. Rooney a ringben, menedzsere, Jacobs azon kívül egyengette az útját. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, 1988 elején azonban Jacobs rákban meghalt, Tyson meg összekötötte életét Robin Givens színésznővel. Attól kezdve a Jacobs helyébe lépő toronyfrizurás Don King és a nők is a pénzét akarták. És el is vették - a szabadságával együtt.

1989 februárjában válás Givenstől, az 1991-es Miss Fekete Amerika vélt vagy valós megerőszakolása, majd három év börtönben, közben Rooney elbocsátása, depresszió, öngyilkossági kísérlet, utcai verekedések, botrány botrány hátán. (Boksz viszont kevés: Tyson az utóbbi tíz évben mindössze 16-szor lépett szorítóba.) Elvesztett, eltapsolt dollárszázmilliók, perek, bizottsági ülések, pszichológiai alkalmassági vizsgálatok, újabb börtönbüntetés, marihuánahasználat, elvesztegetett évek.

Tysont nem egyszer taccsra tették, vagy hagyta magát taccsra tenni. A legtöbbször azonban ő volt saját maga ellensége (lásd az Evander Holyfield elleni "fülharapós" visszavágót). Az utóbbi időben azonban - anyagi csődje és vereségei (Lewis, Williams, McBride) dacára - mintha védőszárnyai alá vette volna a gondviselés. Hosszú évek után újfent volt, aki kiállt mellette, volt, aki lelki támaszt nyújtott, aki nem elvett, hanem adott neki - második (ex)feleségéről, Monica Turnerről van szó -, és midőn végleg bedobta a törülközőt, Mike Tyson pályafutása során először érezhette, hogy megkönnyebbült.

Mint kissrác korában, az utcai balhék során, ismét ő dönthetett a sorsa felől. "Elérkezett az idő, hogy átadjam a helyem a fiataloknak. Igen, utálom a bokszot, örülök, hogy abbahagytam" - mondta tíz napja, láthatóan tényleg felhőtlenül.
Csak ezután nehogy mégis folytassa! ---- A ---- K