Ilyen a boksz – Deák Zsigmond publicisztikája

„Most kéne abbahagyni, / Elfutni, elrohanni, / Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.”

A Kalmár Tibor–Wolf Péter szerzőpáros szándéka szerint inkább egy szerelmi szakítás nehézségeit próbálta abban a dalban megénekelni, amelyet Kovács Kati vitt sikerre 1970-ben, mintsem a sportolók, ezen belül a hivatásos ökölvívók pályafutásának ideális befejezéséről értekezett volna. A párhuzam mégis magától értetődő, hiszen számos példa van rá, hogy a boksszal töltött évek-évtizedek után – amelyek állítólag legalább duplán számítanak – nagyon nehéz elhagyni a ringet. Nyilván más sportágban is, sőt, az élet minden területén előfordul, hogy a nagy horderejű váltás döntését nem könnyű meghozni. Ám amíg a világklasszis labdarúgó megteheti, hogy a Barcelonából kikopva valahol az arab világban vezessen le jó pénzért, majd hobbiszinten focizgasson élete alkonyáig, hiszen az egyre gyengülő ellenfelekkel szemben nem annyira feltűnő a teljesítményromlása, a bunyóban az egykori kiválóság, ha nem hallja meg az idők szavát, szánalomra méltó felhozó emberként (akin az új sztárjelöltek kapaszkodnak fel a csúcs felé) gyűjti zsákszámra a pofonokat. Ez pedig nimbusza széttépázása mellett jelentős egészségügyi veszélyeket is rejt magában.

Kezdjük a példákat a Legnagyobbal. The Greatest – Cassius Clay, alias Muhammad Ali nem véletlenül viselte e becenevet, ám ha valamit nem sikerült elérnie csodás pályafutása során, az a méltó befejezés. Pontosan egy évtizeddel az első világbajnoki címét követően 1974-ben újra a csúcsra jutott George Foreman kiütésével, 1975-ben a Joe Frazier elleni trilógia győztes lezárása után elájult, majd azt nyilatkozta, hogy halálközeli élménye volt, 1978 szeptemberében pedig Leon Spinkstől visszaszerezte februárban elvesztett vb-övét. Mind tökéletes időpontja lehetett volna pályafutása lezárásának, ám Ali (bár édesanyjának is megígérte, idejében abbahagyja a bunyót) 1981 decemberében, csaknem negyvenévesen, egymás után második veresége után hallgatott a jó szóra. 1982-ben aztán Parkinson-kórt diagnosztizálták nála, s bár mondhatjuk, emberjogi aktivistaként példás és teljes életet élt, az egészségi állapota lassan, de biztosan romlott. Az 1996-os atlantai olimpia megnyitóján sokan megkönnyeztük, ahogy remegő kézzel meggyújtotta a lángot, végül rá húsz évre, tavaly júniusban érte a megváltó halál.

Hogy miért nem fejezte be a csúcson, ereje teljében? Nyilván több oka volt, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy önnön megfelelési kényszere hajtotta, az a dac, amellyel annak idején, 1960-ban, miután nem szolgálták ki egy fehérek számára fenntartott étteremben, a faji megkülönböztetés miatti tiltakozásul behajította Rómában szerzett olimpiai aranyérmét az Ohio folyóba.

A legaktuálisabb „kései befejező" a sportág Muhammad Alihoz hasonlóan korszakos, bár termetre mindenképpen kisebb alakja, Manny Pacquiao. A Fülöp-szigeteken hősként tisztelt kiválóság a mélyszegénységből érkezve, megélhetési bunyósként már 16 évesen, 1995-ben kesztyűt húzott, s összesen nyolc súlycsoportban ülhetett a világbajnoki trónra. Hatalmas győzelmeket aratott és nagy vereségek érték, Juan Manuel Márquez például utolsó meccsükön, 2012 végén csúnyán kiütötte.

Mondhatjuk, hogy későn, csak 2015 májusára jött össze a csúcstalálkozója Floyd Mayweather Jr.-ral, akitől (igaz, sérülten) sima pontozással kikapott, de legalább megérte, mert az összdíjazás a televíziós közvetítés részesedésével együtt elérte a négyszázmillió dollárt. Pacquiao tavaly még újra megszerezte a Bokszvilágszervezet (WBO) váltósúlyú vb-címét, legkésőbb itt, 38 évesen, tele zsebbel, a szakmai csúcson, civilként is jelentős feladatot, hazájában szenátori pozíciót betöltve szögre akaszthatta volna kesztyűit. Nem tette, van egy olyan érzésünk, hogy minden hájjal megkent promótere, Bob Arum hatására. Az amerikai mérkőzésszervező aranytojást tojó tyúkjára ráerőltette az ismeretlen ausztrál Jeff Horn elleni múlt heti találkozót, s Pacman erős pontozói nyomással kikapott az egykori gimnáziumi tanártól. Hogy mi következhet? Egy, a szerződésben garantált visszavágó, a már nyolcvanöt éves Arum papa pedig újra tarthatja a markát, miközben Pacquiao számára legfeljebb a renomé teljes lerombolásának megakadályozása lehet a cél.

A becsvágy, a (promóter hajszolta) pénz és – nem elhanyagolható arányban – a civil élet kilátásainak hiánya hajtja leginkább a profi bunyósokat a zeniten túl is, minden józan belátás ellenére. Ha azonban a hivatásos ökölvívás legjobb magyar képviselőinek esetét vesszük górcső alá, újabb sport- s egyben üzletági törvényszerűségekre deríthetünk fényt. Papp László pályafutását némileg egyedi módon a nagypolitika törte kerékbe. A háromszoros olimpiai bajnokot eleve csak 1956 után, túl a harmincon engedte el profinak a kommunista rendszer, majd – miután a legenda megszerezte és két éven át őrizte az Eb-övet – a világbajnoki címmérkőzését már megakadályozta. Ez nagyobb pofon volt, mint bármelyik, amit elszenvedett a kötelek között.

Kovács István karrierje végére konkrét kiütés tett pontot. Az amatőrként olimpiát, világ- és Európa-bajnokságot nyerő, a hivatásosok között szintén Eb- és vb-címig jutó Kokó 2001 nyarán a Kisstadionban K. O.-vereséget szenvedett az argentin Julio Pablo Chacóntól, majd még két, tét nélküli győzelmet aratott, utóbbit 2002 áprilisában, deklaráltan a búcsúfellépésén. Mint később bevallotta, hat éven át tartó sikersorozata, a közvélemény előtt felépített nimbusza olyan verhetetlenségi hittel vértezte fel, hogy ennek elvesztését egyszerűen nem tudta feldolgozni. Sokáig arra gondoltam, korán hagyta abba, annyian visszatértek a csúcsra, ő is megpróbálhatta volna, ám mostani fejjel már úgy vélem, igaza volt. Érezte, hogy harmincon túl még egyszer már képtelen visszaszerezni a magába vetett hitét, s mivel világos terve, elképzelése volt a civil életet illetően, már semmi sem indokolta a folytatást. Az idő őt igazolta, a WBO világszervezet alelnökeként a sportág markáns alakja, vezető személyisége. S az a találó duma is az övé, amit barátjának, a szintén klasszis Dariusz „Tiger” Michalczewskinek mondott: „Addig bokszolj, amíg marad annyi agysejted, hogy meg tudod számolni a bunyóval keresett pénzedet!” A lengyel-német Tigris mindenesetre másfél év szünet után visszatérve, utolsó mérkőzésén csúnyán kiüttette magát Fabrice Tiozzóval…

Honfitársaink közül Kokón kívül még Erdei Zsolt és ifjabb Balzsay Károly szerzett jelentős profi szervezetnél vb-övet. Madár 2004 januárjától csaknem hat évig világbajnoknak mondhatta magát, majd menedzsmentet váltva 2010-től megpróbálta megvalósítani az amerikai álmot. Sorozatos sérülései és egy erősen véleményes vereség megfosztotta ettől, így, a realitásokat belátva, közel a negyvenhez egy hazai győztes derbin, emelt fővel búcsúzott. Jelenleg a Magyar Ökölvívó-szakszövetség elnöke, tehát az amatőrök között próbálja meg kamatoztatni profi tapasztalatait (is), csakúgy, mint a válogatott szakvezetői tisztét ellátó Balzsay. Ő 2009-es trónra fel-, majd lelépése után 2011-ben a Bokszvilágszövetségnél (WBA) lett újra bajnok, 2012-es schwerini diadala után német klubja, az Universum csődje miatt hagyta abba a bunyót. Azóta legyőzte eddigi legnagyobb ellenfelét, a nyirokrákot, s most a kapitányi hídon állva igyekszik irányítani a magyar válogatott ingadozó hajóját.

Pappot, Erdeit és Balzsayt különböző külső, Kovácsot belső kényszer vette rá a befejezésre. Korán, későn, idejében? Laci bácsinak egy vb-címmeccs még mindenképp kijárt volna, de utána is maradt a sportágban, míg az emelt fővel viselt Parkinson-kór le nem gyűrte. Három kortársunk felelős pozícióban, ereje teljében, szintén a ring közelében éli mindennapjait, megtalálva a számítását.

Egyetlen volt ökölvívónak sem kívánhatunk többet, jobbat, mert itt az aktív pályafutás után bizony nem csak felfelé vezet az út.

Ilyen a boksz.