Szabadesésben - halott a Spirito Juve

A Calciopoliban érintett csapatok (Milan, Fiorentina, Lazio, Reggiana, Juventus) közül messze a torinói klub kapta a legsúlyosabb büntetést. Két bajnoki címüket (2005, 2006) elvették, az együttest a második ligába száműzték, és értelemszerűen a Bajnokok Ligája küzdelmeiben sem vehettek így részt.

Természetesen a büntetés nagyban kihatott a Juventus keretére is – olyan meghatározó játékosok távoztak, mint Zlatan Ibrahimovic, Fabio Cannavaro, Lilian Thuram, Gianluca Zambrotta, Mutu vagy Patrick Vieira. A csapatot tehát újjá kellett építeni. A feladat a klub korábbi játékosára, Didier Deschamps-ra hárult, aki meg is nyerte a Serie B küzdelmeit, de mivel alapvető kérdésekben nem értett egyet a vezetőséggel, két fordulóval a szezon vége előtt felállt a kispadról. Utódja Claudio Ranieri lett.

Vele a harmadik helyen zárta a Juventus  a 2007–2008-as szezont, és ha a csapat játéka nem is volt különösebben látványos, a BL-szereplést biztosító dobogós pozícióval elégedettek lehettek a szurkolók. Viszont azt is kétségtelenül érezni lehetett, hogy ez a keret még erősítésre szorul, ha a Juventus a hagyományainak megfelelően akar szerepelni.

A visszatérés lendülete és a bizonyítási vágy azonban rohamosan csökkenni kezdett. Ranieri sótlan, megalkuvó stílusa a következő idény első felében még úgy-ahogy működött, de a Juventus 4˜–4–2-es felállásában, illetve játékában semmi félelmetes nem volt. A csapat előbb búcsúzott a Bajnokok Ligájától, ami persze a Chelsea ellenében bárkivel megeshet, ám a Juve az utolsó négy BL-meccse közül egyet sem tudott megnyerni és mindössze két gólt rúgott. Az elképzelés nélküli játéknak jó példája az is, hogy a BATE Boriszov elleni egyik csoportmeccset sem tudták megnyerni a torinóiak.

A vezetőedző 2009. március 21-én szerezte meg az utolsó bajnoki sikerét (Juventus–Roma 4–1), ezt követően nyolc mérkőzésen át egyszer sem tudott diadalmaskodni (0 győzelem–6 döntetlen–2 vereség) – amire előzőleg 1983-ban volt utoljára példa –, miközben a Juve az Olasz Kupából is kiesett a Lazióval szemben. A nyeretlenségi széria következtében az automatikus BL-indulás megszerzése is kétségessé vált, és az egyre fokozódó szurkolói nyomás hatására a „zebrák” elöljárói két fordulóval a bajnokság vége előtt ismét szerződést bontottak a vezetőedzővel, s a klub ikonjának számító, de szinte teljesen tapasztalatlan Ciro Ferrara kapott lehetőséget. A gárda végül a második helyen végzett, ám a helyzet csupán szemre javult az előző szezon óta, míg a bajt csak tetézte Pavel Nedved visszavonulása.

A nyári átigazolási szezonban ismét átalakult a keret, a vezetőség legalább részben megszabadult a ballaszttól, és a brazil irányító, Diego köré épített új csapatot. Ezzel együtt a Ranieri-féle 4–4–2-es rendszer is bedőlt, de a helyette alkalmazott 4–3–1–2 is katasztrofális döntésnek bizonyult. Ferrara rövidpasszos, elsősorban a labdatartásra alapuló, látványos játékot ígért kinevezésekor, de ebből semmi sem valósult meg. A 2009–2010-es szezon második felére az együttes a darabjaira hullott, a Juventus súlyos vereségek garmadáját szenvedte el.

Sorsát a fiatal tréner sem kerülhette el, a közvélemény, amely Ranieri helyére emelte, az Inter elleni Olasz Kupa-búcsút követően végleg ellene fordult. Ferrara a hatodik helyen adta át a csapatot, bajnoki mérlege pedig 10–3–8, azaz 1.57 pont/mérkőzés. Az edző helyére Alberto Zaccheroni, és vele együtt a névjegyét jelentő újabb játékrendszer, a 3–4–3 érkezett, hogy szintén nagyot bukjon...

A Juve teljesítménye a trénerváltás után sem javult, sőt Zaccheroni mutatója még elődjénél is rosszabb (4–3–4, 1.36 pont/meccs), miközben elveszített két, a még BL-selejtezőt érő negyedik hely szempontjából igen fontos meccset a Napoli és a Sampdoria ellen. Az udinei 3–0-s vereség pedig már történelmi mélypontot jelentett a Juventus számára: még sosem fordult elő, hogy a csapat egymást követő 19 meccsen egyaránt gólt kapjon. Ha azt is hozzávesszük, hogy a különböző sorozatokban e szezon során már 15 vereséget szenvedett, a Juventus helyzete kiábrándító. Elsősorban azért, mert sokkal többről van szó, mint egy rosszul sikerült évadról.

Rövid idő alatt Zaccheroni a negyedik szakvezető a klubnál, és az ő személye is csak átmenetinek tekinthető. A keret évről évre változik, ráadásul egyre rosszabb struktúrával alakítják ki. Az is érthetetlen, hogy miképp történhet hatvannál is több sérülés egy idény alatt; a tendencia szerint amint felépül valaki, helyette két másik játékos dől ki a sorból... A Milannál is láthattunk hasonló periódust – ott az egész orvosi stábot lecserélték.

A klub jelene

A problémát a dilettáns döntések egész sorát felvonultató Alessio Secco furcsa karrierje okozta és okozza ma is, áldatlan tevékenysége nagyban gátolja a klub feltámadását. Secco még 1999-ben csatlakozott a Juventushoz, akkoriban a sajtóosztályon kezdett tevékenykedni, majd Carlo Ancelotti edzősködése idején kapott menedzseri beosztást – egyúttal jelentős beleszólást a torinóiak átigazolási politikájába. Nagy gond azonban nem származott a jelenlétéből, legalábbis 2006-ig, a Calciopoli-botrányban erősen érintett, rafkós, de szakmailag kiváló Luciano Moggi távozásáig, akinek bírósági pere változatlanul folyamatban van.

A 2009–2010-es szezon kezdetéig Secco nagyságrendileg 60 (!) millió eurót költött el koncepció és minden gyakorlati eredmény nélkül. Tiago Mendes, Sergio Almirón, Jean-Alain Boumsong, Domenico Criscito, Antonio Nocerino, Jorge Andrade, Marco Marchionni vagy Cristiano Zanetti leigazolása már érkezésükkor sem tűnt nagy ötletnek (azóta egyikük sincs a klubnál) és a felsorolás messze nem teljes. Kapkodás, fejetlenség, inkompetencia lett úrrá a vezetőségen.

A klub kárhozatos átigazolási politikájának eredményeképpen mára egyedül a kapusposztra mondhatjuk, hogy megnyugtató a helyzet, Buffon mögött ugyanis Manninger is jól teljesít. Viszont a védelemben csak Giorgo Chiellini jelenti a klubnál megszokott minőséget, mellette Martín Cáceres, a Barcelona kölcsönjátékosa dicsérhető, ő jobbhátvédként és középen is megállja a helyét – ha éppen nem sérült. A többiek sem védekezésben, sem támadásban nem ütik meg a Serie A szintjét;  Zdenek Grygera azonban még közülük is „kiemelkedik", szinte szabotőrként garázdálkodva a csapat jobb oldalán.

Legalább ekkora baj, hogy a középpálya is csak reménytelen tusakodásra képes. Az olasz futballt hagyományosan jellemző leszűkített területek, taktikai faultok, elzárt passzsávok sehogy sem fekszenek Diegónak – ezért is volt rossz ötlet rá építeni a csapatot, különösen úgy, hogy megfelelő helyettese sincs. Védelméül szolgáljon, hogy nincs igazi társa a kreatív játékhoz. A Juventus játékosainak nagy része technikailag és taktikailag nem megfelelően képzett, aminek egyenes következménye a labdavesztések magas száma. Így aztán nem tudnak labdabirtoklási fölényt kialakítani vagy hosszabb időre nyomás alá helyezni az ellenfél védelmét.

Márpedig ez utóbbi igen fontos lenne, hiszen a keret klasszikus centerekkel, befejező csatárokkal lett feltöltve, Amauri, Iaquinta és Trezeguet a tizenhatoson kívül mozogva nem jelent potenciális veszélyt, őket ki kell szolgálni. Menekülő út lehetne a kontrajáték, ehhez viszont túlságosan lassú a csapat, a Juventusban egyetlen gyors, mozgékony támadó sincs, a szélsővédők pedig még az átlagnál is lassabbak, rájuk sem lehet támaszkodni. A kör bezárult, nincs az a taktika, ami erre a keretre hatékonyan alkalmazható lenne.

Spirito Juve

Minden labdarúgóklub bizonyos értékrendek mentén épül. Torinóban ennek a Spirito Juve a szimbóluma, ami a megalkuvás nélküli, alázatos küzdelmet jelenti. A jelenség Giuseppe Furinóban öltött testet, aki 1969 és 1984 között robotolt a középpályáján, és vált a csapat kulcsjátékosává – pusztán akaraterejének, kitartásának és szorgalmának köszönhetően. Míg éveken keresztül az volt a trend, hogy a Juve utolsó percekben szerzett egygólos győzelmekkel kergette őrületbe az ellenfeleket, míg most hazai pályán sem tud megtartani egy 3–0-s vezetést – egy Siena ellen. A Spirito Juve jelenleg nem öndefiníció, csak üres lózung, és ez minden bekapott gólnál, minden elveszített mérkőzésnél nagyobb szégyen a vezetőségre és a játékosokra nézve.

A válságnak tehát nem csak szakmai, de morális okai is vannak. Ebben a helyzetben létkérdés a BL-indulás jogát kiharcolni, hiszen ennek hiányában a vezetőség szinte reménytelenül lobogtatja majd a nyári átigazolási szezonra elkülönített 60 millió eurót, nem beszélve a hatalmas bevételkiesésről.

Ezzel párhuzamosan, a meglévő erőforrások hatékony felhasználásával a Juventusnak rövid időn belül gyökeresen újra kell értelmeznie önmagát, máskülönben a spirális örvény további, fájdalmasan középszerű évekre kárhoztatja a klubot.