Add meg a császárnak, ami a császáré! – Totti visszavonultával „nincs értelme az életnek”

Ismert a mondás, hogy a Római Birodalomnak még a hanyatlása is hosszabb ideig tartott, mint más birodalmak virágzása. Francesco Totti is hosszú ideje hanyatlott már. De halványan pislákoló fénye is eltompította sok ereje teljében lévő sztárocska talmi csillogását. Huszonnégy éve, csaknem negyedszázada uralkodott Rómában, amellyel a neve szétválaszthatatlanul összefonódott. Az utolsó évei már olyanok voltak, mint Marcus Aurelius császáré: ő alkotni akart még, játszani szépen, finoman és elegánsan, mint egy arbiter elegantae – ehelyett a birodalom határait fenyegető barbárokkal kellett hadakoznia. Úgy indultunk útnak, hogy nem tudhattuk, a búcsúmérkőzése tényleg a búcsúmérkőzése lesz-e, és ha igen, méltóságteljes lesz-e, netán pályára sem lép, és az egész olyan groteszk lesz, mint egy Fellini-film. Csak az volt biztos, hogy különleges lesz és könnyfakasztó.

QUO VADIS, DOMINE?

A dramaturgiai érzékéről mégoly híres Itália valahogy sohasem tudott igazán méltón búcsúzni futballikonjaitól. Roberto Baggio szinte a kertek alatt vonult vissza; Paolo Maldini a legvégén összerúgta a port a Milan vezérszurkolóival, akik több mint húsz éven át istenítették, és a mosolyszünet máig tart; Alessandro Del Pieróé szép volt, de nem hisztérikus. Totti utolsó idényét is olyannak tudtuk volna elképzelni, mint Kobe Bryant tavalyi visszavonulását az NBA-ből, amikor is az idény elején bejelentette, hogy az utolsó évét kezdi, és utána minden Lakers-meccs afféle turnévá alakult át, minden idegenbeli meccsen miatta telt meg a csarnok.

Ám Tottiról még a búcsúmeccse szünetében sem lehetett tudni, tényleg az lesz-e az utolsó, búcsút int-e a futballnak 41. életévéhez közeledve, vagy csak a Romától, hogy más csapathoz szerződjön, és ne abból az egyesületből vonuljon vissza, amelynek gyerekként szurkolt, amelynek az utánpótlásában nevelkedett, amelyben az egész pályafutását töltötte, amelynek örök hűséget fogadott akkor is, amikor a Real Madrid csábította.

Megerőszakolt visszavonulás jutott neki. A klub néhány héttel az idény vége előtt bejelentette, nem kívánja meghosszabbítani lejáró szerződését, miután Luciano Spalletti vezetőedzőtől az elmúlt másfél évben csak perceket kapott, és mintegy örömhírként közölte, hogy vezetői állást ajánl neki cserébe. Csakhogy Totti még futballozni akart. Két héttel a záró forduló előtt újságírói kérdésre ő maga mondta, nem tudja, visszavonul-e. Maradt volna, de nem akarják, hogy maradjon. Még egy második bajnoki címmel akart visszavonulni, emiatt húzott rá újabb és újabb évet, de csak nem jött össze. Másik vágya az volt, hogy az új stadion nyitómeccsén ő vezesse be csapatkapitányként az együttest, de a kilenc éve bejelentett stadion sincs még sehol.

Visszaút nem volt. A vasárnapi, Genoa elleni mérkőzésre pillanatok alatt elfogyott az összes belépő, hosszú évek után újra megtelt a Stadio Olimpico. Az utolsó hetekben a rivális klubok, még a Lazio szurkolói is transzparensen tisztelegtek a legendás 10-esnek. A klub honlapja napokon át lényegében nem közölt más hírt, mint Steven Gerrardtól Maradonán át Peléig a korábbi nagy futballisták búcsúüzeneteit. Piacra dobták a Totti visszavonulását hirdető emlékmezt. Eközben Totti sértett volt és megalázott: két héttel a vége előtt, miközben csapattársai a Juventus elleni győzelmet ünnepelték, amely ideig-óráig meghosszabbította a római bajnoki álmot, a néhány percre becserélt csapatkapitány villámló tekintettel inkább az öltözőbe rohant.

De a búcsú napján Róma méltón kifejezte hódolatát. Az utcai futballereklye-árusoknál a Genoa elleni találkozó előtt csak elvétve lehetett olyan szuvenírt találni, amelyről nem az egykori Bimbo d'Oro, az Aranyifjú köszönt vissza ránk. Volt olyan televíziós társaság, amely 24 órával a Genoa-meccs előtt már csak Tottival volt hajlandó foglalkozni. Olyan sportújságot nem lehetett találni, amelynek címlapját ne teljes egészében Totti töltötte volna meg. A Corriere dello Sport 32 oldalas Totti-melléklettel jelentkezett, és a stadion körül féltucatnyi Totti-viaszszobrot állított fel, amellyel szelfizni lehetett. De lépten-nyomon osztogatták az ingyenes, csak róla szóló kiadványokat is.

VIGYÁZAT, ELFOGULT SZAKASZ!

Totti a futballtörténelem legnagyobb játékosa? Dehogy! Benne van a legjobb húszban? Nincs. A legjobb ötvenben? Talán. Összehasonlítható lesz valaha a trófeagyűjteménye Lionel Messiével vagy Cristiano Ronaldóéval? Véletlenül sem. Nyert egy olasz bajnoki címet, két Olasz Kupát, de az nem értékmérő Olaszországban. Világbajnok lett, de keveset tett hozzá a sikerhez, súlyos sérüléséből épphogy felépült a németországi tornára. Egyszer európai aranycipős volt. Egyszer ötödik lett az Aranylabda-szavazáson. Ötvennyolc meccsen kilenc gólt szerzett a válogatottban. Nagy számok ezek egy halandó embernek, de kis számok a futballistenek panteonjában. Leginkább talán azzal írta be a nevét az örökkévalóságba, hogy minden idők második legtöbb gólját szerezte az olasz bajnokságban, csak Silvio Piola előzi meg, aki viszont tényleg akkor futballozott, amikor kocka alakú volt a labda, és öt csatár rohamozott két védő ellen.

De Totti már fénykorában sem volt korszerű labdarúgó, keveset ütközött, sokat állt a pályán, cselt csak akkor próbált meg, ha nagyon muszáj volt, és gyorsnak sem lehetett nevezni. Akkor mégis ki ez a futballista, aki a búcsúmeccsén úgy tesz tiszteletkört a stadionban, hogy olyan diadalmenetet Traianus császár daciai hadjárata után látott legutóbb Róma? Ki ez az ember, akinek a visszavonulása miatt a kereszténység fővárosában úgy sírt a stadionban 73 ezer ember, köztük óvodások, családapák és nagymamák, mintha a pápa halt volna meg?

Aki látta játszani Tottit fénykorában, nem is érti a kérdést. Amikor a 2000-es Eb-elődöntőben alálöbbölt a labdának, vagy amikor a 2001-es bajnokság utolsó fordulójában betalált a Parmának, és a reklámtábla átugrása közben a mezét is letépve, lobogó hajjal rohant a futballtörténelembe, mindenki azonnal megérezte, hogy őrá vártunk, ő az igazi. Az új évezred hajnalán azt a futballistastílust képviselte, amely miatt az előző évezredben megszerettük ezt a játékot. Maga volt a szellemesség, az elegancia, a stílus, a szenvedély. Ahogy Woody Allen fogalmazott a Casablanca című filmről: „Pontosan háromszázhatszor láttam. Nem tökéletes film, de szenvedélynek tökéletes.”

Totti sem volt tökéletes, távolról sem, rengeteg korlátja volt. Mégis, Diego Maradona óta nem volt futballista, aki úgy tudta volna megérinteni a futballszurkoló lelkét, mint Totti. Nincs rá magyarázat, nem is lehet. Olyan ez, mint amikor meglátsz egy nőt, aki nem a legszebb és nem is a legokosabb, de az első pillanatban tudod, hogy elvesztél benne. Kedvenc klubjukat hagyták el Tottiért az emberek, hogy őt kövessék. Az olasz fővároson kívül alig akad olyan Roma-drukker, aki ne miatta vált volna azzá. Ma az AS Roma világbrand, és ez Tottinak köszönhető. A sors, a történelem, a tér és az idő arra predesztinálta, hogy uralkodjon a városon, amely egykor a világot uralta.

TÚLDRAMATIZÁLT BEFEJEZÉS KÖVETKEZIK

Közeleg az éjfél, és a Piazza del Popolón, a Gold Barban, amely a magyar Roma-drukkerek törzshelye már régóta, azon merengünk, vajon hétfőn is felkel-e a nap. Nehéz elképzelni. Gennaro, a tulaj nápolyi születésű, de együtt érez velünk, ők egyszer már elköszöntek Maradonától. Egy-két ingyen Aperollal fejezi ki, hogy velünk van a nehéz órákban. Egyikünk abban talál vigaszt, hogy kifejti, jobb is, hogy visszavonul a Kapitány, nem is illene ő már a leendő új stadionba, amely olyan steril lesz, mint egy angol aréna. Lám, már a búcsúmeccsen sem volt pirotechnika, füst, hatalmas koreográfia, Itáliában is rövidesen tort ül a modern futball. Megegyezünk benne, hogy Tottival az utolsó klasszikus futballista távozik, most már csak playstationjátékosok vannak a világon és robotatléták. Totti előtt is volt Roma, utána is lesz, hangzik el egy vélemény, de nem érkezik rá megerősítés. A sörrel kevert Aperol meghozza az éleslátást: „Ne dramatizáljuk túl a helyzetet, de holnaptól nincs értelme az életnek.”

Mindenki nevet, pedig mindenki tudja, hogy ez nem vicc volt.

Hajnalban megérkezik Totti a stadion közepén elmondott búcsúbeszédének magyar fordítása. Egy részlet belőle: „Egyszer mindenki felnő, és akik ezt mondják, azokat igazolja az élet. Vedd le a rövidnadrágot és a focicipőt, mától férfi vagy! Nem élvezheted többé a fű illatát, a napot az arcodon, az adrenalint, amely eláraszt és az ünneplést. Képzeld el, hogy gyerekként álmodsz, és akkor anyukád felébreszt, iskolába kell menned! Te pedig szeretnél tovább álmodni, megpróbálsz visszaaludni az álomba, de már sohasem tudsz. Én már sohasem csúszok vissza az álmaimba.”

Szerencsére, ahogy sejtettük, az emberiség történetében először, ezen a hétfőn valóban nem kelt fel a nap. Pedig mindjárt dél.

Kicsit álmodhatunk tovább.