„Nem vagy szuperhős, még csak különleges sem” – Buffon levelet kapott magától

„Kezdjük a rossz hírrel. Igen, tizenhét éves vagy. És igen, valódi labdarúgó leszel, pont, mint az álmaidban. Azt hiszed, hogy mindent tudsz. De az igazság az, fiatal barátom, hogy sz*rt sem tudsz még” – kezdi képzeletbeli levelét Gianluigi Buffon.

„Csak pár nap, és eljön a lehetőség, kezdő leszel életed első Serie A-s meccsén a Parmában. És még csak ahhoz sem tudsz eleget, hogy aggódj. Innod kéne egy kis meleg tejet és ledőlni az ágyadba. De mit csinálsz ehelyett?

Persze, lemész egy nightclubba a legjobb barátoddal a Primavera-csapatból. Csak egy sör lesz, mi? Aztán kicsit túlzásba esel. Játszol, mintha csak egy filmben lennél. Te vagy az erősember. Ezt csinálod mindig, mikor tudod, olyan nyomással nézel szembe, amihez hasonlót még nem éreztél. Aztán egyszer csak a klub előtt állsz és rendőrökkel vitatkozol. Inkább csak menj haza. Feküdj le! És könyörögve kérlek, nehogy eszedbe jusson lepisilni a rendőrautó kerekeit. A rendőrök nem találják majd viccesnek. És a klubod sem találja majd viccesnek. Mindent kockára teszel, amiért annyi ideig dolgoztál.

Ez az a fajta teljesen felesleges káosz, amelyet újra meg újra ok nélkül hozol a fejedre. A forrófejűséged újabb és újabb hibákba sodor téged. Persze még hiszed, hogy most aztán megmutattad a csapattársaidnak, milyen erős és milyen független vagy. De valójában ez csak egy maszk.”

Buffon emlékezteti fiatalkori önmagát arra, miért is lett kapus. Hogy milyen érzéseket váltott ki belőle, mikor az 1990-es világbajnokság nyitómérkőzésén az Argentína ellen bravúrt bravúrra halmozó kameruni kapust, Thomas N'Konót figyelte. Ezt követően pedig őszintén vall a depresszióval való csatájáról is.

„Nevethetsz, ha akarsz, de megtörténik veled is. Mindez karriered csúcsán, miközben mindent elértél, amit ennyi idősen csak lehet. 26 éves leszel. A Juventus és az olasz válogatott első számú kapusa. Van pénzed, elismernek. Az emberek gyakorta Supermannek hívnak. De nem, nem vagy szuperhős. Csak egy ember vagy, mint bárki más. Az igazság az, hogy a nyomás, amivel ez a hivatás jár, könnyen robottá változtat. A hétköznapok rutinja bebörtönöz. Irány az edzés. Irány haza, nézzünk egy kis tévét. Menj aludni. Aztán jön a következő nap, s kezdődik az egész elölről. Nyersz. Vesztesz. És megint. És megint.

Az egyik nap, mikor kikelsz az ágyból, a lábaid kontrollálhatatlanul remegnek majd. Olyan gyengének érzed magad, nem kellene autóba sem ülnöd. Elsőre azt gondolod, csak valami kis betegség, egy vírus. De csak rosszabb lesz. Csak aludni szeretnél már végre nyugodtan. Edzésen minden egyes védés emberfeletti erőfeszítést igényel. Hét hónappal később nehéz lesz egyáltalán bármi örömöt találnod az életben.”

„A depresszió legmélyebb pontján valami furcsa és mégis csodás dolog történik. Az egyik reggel egyszer csak eldöntöd, hogy kitörsz a napi rutinból, és egy másik étteremben reggelizel. Egészen új utakon jársz a városban, s egyszer csak elsétálsz egy múzeum előtt. A poszteren azt írják, CHAGALL. Hallottad már ezt a nevet. De nem tudsz túl sokat a művészetről. Meg kell tenned. Meg kell találnod a saját utadat. Te vagy Buffon. De ki is az a Buffon? Ki is vagy valójában? Tudod?

Ez ennek a levélnek a legfontosabb része. Be kell menned abba a múzeumba azon a napon. Ez lesz életed legfontosabb döntése. Ha nem mész be, és folytatod az életed, mint egy futballista, mint Superman, ha továbbra is teljesen elzárod az érzéseidet, akkor minden még tovább fog romlani. De ha bemész, több száz Chagall-képet látsz majd. A legtöbbje nem vált majd ki belőled semmi különöset. Lesz néhány jó, néhány érdekes, néhány, amelyik teljesen semmitmondó. De aztán meglátod azt a képet, azt, amely úgy megüt, akár az áram.

Az a címe, hogyA sétány.

Szinte gyerekes. Egy férfi és egy nő kimennek piknikezni a parkba, de mégis minden varázslatos. A nő repül az ég felé, mint egy angyal, a férfi két lábbal áll a földön, fogja a nő kezét és mosolyog...

Pont, mint egy gyerekkori álom.

Ez a kép egy másik világból üzen. Mintha újra gyerek lennél. És ez az érzés a maga egyszerűségében örömmel tölt el. Ugyanazzal az érzéssel, mint mikor Thomas N'Kono huszonöt méterre öklözi a labdát. Ugyanazzal az érzéssel, mint amikor nagymamád a konyhából szólongat. Az érzéssel, ahogyan ott ülsz, háttal a tévének a sötétben és imádkozol. Ahogyan idősödünk, ezeket az érzéseket egyre könnyebb elfelejteni. Emlékeztetnünk kell magunkat. A következő nap vissza kell menned a múzeumba. Ez létkérdés.”

Buffon eztán arról ír, épp az segítette legyőzni a depressziót, amikor felismerte a hétköznapi, az egyszerű dolgok örömét. „Ne arra emlékeztesd magad, hogy különleges vagy. Arra emlékezz, hogy ugyanolyan vagy, mint mindenki más.”

„A világ összefüggéseinek megértéséhez még túl fiatal és túl naiv vagy. De idővel jönni fog ez is, ne bánd. Az egyetlen dolog talán, amit mégis bánni fogsz, az az, hogy nem lettél hamarabb nyitott a világra. 41 évesen még mindig ugyanúgy éget belülről az a vágy. Még mindig nem vagy igazán elégedett. Sajnálom. Még amikor kezeid közé kaptad a világbajnoki trófeát, még akkor sem voltál maradéktalanul az. S nem is leszel, amíg nem lesz egy olyan idényed, ahol egyetlenegy gólt sem kapsz.”