A fájdalmak városa – Bergamo átélte a csodát, majd a poklok poklát

„A lényegtelen dolgok legfontosabbika” – idézték az utóbbi hetekben, hónapokban többször az Arrigo Sacchinak tulajdonított bölcsességet a bergamói lapok, utalva a labdarúgás sajátos szerepére a koronavírus-járványtól erősen sújtott vidéken. A 120 ezer lakosú településen és környékén az országos átlag többszörösét érte el a fertőzöttség szintje. Nehéz elfelejteni a nyilvánossághoz eljutott képeket a helyi kórház intenzív osztályának infernális állapotáról, a folyosó padlóján vergődő emberekről, a halottak tömegét elszállító katonai teherautókonvojról.

A csodacsapat városában egy csapásra megtanulták, túlságosan könnyelműen használták addig a csoda kifejezést. Nincs az a fényes sportdicsőség, még a Serie A-ban nyert tavalyi bronzérem, az idei Bajnokok Ligája-negyeddöntős szereplés vagy a félbehagyott olasz bajnokság táblázatán elfoglalt negyedik hely sem, amely kárpótolni tudná a bergamóiakat az őket ért keserves veszteségért, a hosszú ideig nem feledhető megrázkódtatásért.

„Szeretnétek elfelejteni a fájdalmunkat... De emberek nélkül nincs értelme visszatérni a játékhoz.”

A Stadio Atleti Azzurri d'Italiához kifüggesztett transzparens hatalmas felirata figyelmeztette néhány napja a futballt lassan újrakezdő és a Serie A június 13-i újraindulására készülő klubot, hogy a bajnoki diadalmenethez és a BL-bravúrokhoz érzelmi hátteret adó szurkolótábor – élén a Curva Nord híres, Bocia becenevű vezérével – nem ért egyet a nyitással. Azon a földön, ahol olyannyira erős a helyi kötelék és ahol az újszülött gyerekeket egy-egy ajándékba küldött, Atalanta-címeres, fekete-kék rugdalózóval indít el élete útján a városi egyesület, nem lehet csak úgy, adminisztratív módon bekapcsolni a nézőmentes „laborfutballt”.

Bár bizonyítani nehéz, a közelmúltban sok szó esett arról, hogy Gian Piero Gasperini együttesének népszerűsége közvetlen oka lehetett a vírus Bergamo környéki berobbanásának. A San Siróban, február 19-én lejátszott Atalanta–Valencia (4–1) BL-nyolcaddöntőre több mint negyvenezren utaztak el a 45 kilométerre eső Milánóba, az autókban, buszokban, majd a stadionban összesűrűsödött tömeget utólag virológusok biológiai bombaként aposztrofálták. A zárt kapus visszavágón, az Estadio de Mestallában ismét az olasz csapat nyert (4–3-ra), a kinti mámorból a dermesztő félelembe, a rohamosan terjedő vírus miatt időközben szinte teljesen lezárt Olaszországba hazatérő játékosok hangulatváltása az édes-keserű tavaszi Atalanta-történet jelképes fordulópontja.

„Boldogok voltunk, hiszen néhány hónappal korábban álmodni sem mertünk volna arról, hogy a BL legjobb nyolc csapata közé jutunk – idézte fel az utazást a L'Eco di Bergamo című lapnak Mattia Caldara, a kétszeres olasz válogatott hátvéd. – De abban a pillanatban, hogy földet értünk Bergamóban, örömünk egy pillanat alatt elszállt. Megérkezni a félig üres repülőtérre, ahol máskor sokezres tömeg vár bennünket, aztán végigmenni a kihalt utcákon, mellbevágó élmény volt.”

Andrea Masiellót, az Atalantát kilenc év után elhagyó, január óta a Genoához tartozó hátvédet millió szál fűzi Bergamo városához, veszteségeiről éppen a La Gazzetta dello Sportnak adott hétfői interjújában beszélt: „Majdnem mindannyian veszítettünk el barátokat, szívünkhöz közelálló embereket. Reméljük, minél hamarabb visszatér az élet a rendes kerékvágásba.”

Noha az események erre mutatnak, a csapat edzésbe áll, Marten de Roon, az együttes holland középpályása állítja, a történtek a korábbi szép emlékeket is átszínezték: „A varázslatos mozzanatokat utólag visszanézve már valahogy szürkébbnek látom. Nem mi vagyunk a főszereplők ebben a városban, hanem az orvosok, a nővérek, a kórházakban dolgozók.”