Egyre trehányabb olasz meló – Bobory Balázs publicisztikája
Idén lesz húsz éve, hogy az olasz labdarúgó-válogatott Németországban megnyerte a világbajnokságot. Marcello Lippi együttesét sokan kritizálták, szerencsésnek tartották, egyes vélemények szerint nem a legjobb lett a végső győztes, de azért az olaszok ezt megszokták, alig volt olyan sikerük már korábban is, ami után ne vetették volna a szemükre, hogy Fortuna velük volt, túl sokat védekeztek, ölték a futballt. Az 1938-as vb-győzelmük után a nagypolitika befolyása kérdőjelezte meg elsőségüket, hiszen a pletykák szerint a magyar válogatott egyszerűen nem nyerhetett Benito Mussolini Olaszországa ellen. Az 1982-es világbajnoksággal kapcsolatban sokkal kevésbé jut az emberek eszébe Paolo Rossi góltermése vagy Marco Tardelli döntőbeli gólöröme, mint az a vélekedés, hogy a brazilok voltak akkor a földkerekség legjobbjai, és micsoda igazságtalanság, hogy Zico vagy éppen Sócrates nem lehetett vb-győztes. A 2006-os viadal pedig az olasz válogatott számára már a Calciopoli, azaz a nevezetes vesztegetési botrány árnyékában zajlott, és a közvélemény egyértelműen a brazilokat, a németeket vagy a franciákat várta végső győztesnek.
Ha megnézzük a legutóbbi világbajnok olasz válogatott keretét, akkor azért csodát látunk. A kapuban minden idők egyik legjobb kapusa, Gianluigi Buffon repkedett, előtte kezdetben Alessandro Nesta és Fabio Cannavaro ténykedett, majd előbbi sérülése után jött Marco Materazzi, aki aztán elévülhetetlen érdemeket szerzett a végső sikerben, hiszen a döntőben gólt fejelt a franciáknak, majd kiállíttatta Zinédine Zidane-t. A széleken Gianluca Zambrotta, valamint az ezen a vb-n berobbanó Fabio Grosso és Mauro Camoranesi száguldozott, Andrea Pirlo a mélységből irányított, Daniele De Rossi meg végezte a piszkos melót. A támadószekció bővelkedett klasszisokban.
Francesco Totti volt a vezér, a hórihorgas Luca Toni az első számú center, akit Alberto Gilardino váltott többnyire. Alessandro Del Piero amolyan jolly jokerként funkcionált, többnyire a padról szállt be, Vincenzo Iaquinta meg akkor jött, amikor kellett az erő és a lendület. Döbbenetes, de a „lesen született” lesipuskás Filippo Inzaghi egyetlen meccsen, a csehek elleni utolsó csoportmérkőzésen jutott szóhoz, igaz, azon rögtön gólt is szerzett.
A keret tele volt még más remek futballistákkal, ezt a néhány nevet csak azért soroltam fel, hogy az olasz futball kedvelőinek még inkább összeszoruljon a szíve, a többiek pedig végleg elismerjék, micsoda kvalitással, tudással és tapasztalattal volt felvértezve a 2006-os világbajnok együttes, és így összességében egyáltalán nem meglepetés, hogy megnyerte a tornát.
Igazából nem is nosztalgiázni szeretnék, bár én nem tudom megunni a németek elleni elődöntő újranézését – főleg olasz kommentárral ajánlom. Nos, azóta sok víz lefolyt a Pó folyón is, és ha megkérdeznénk a nyájas olvasót, hogy a jelenlegi squadra azzurrából hányan férnének be a 2006-os együttesbe, akkor nagyon a nulla felé konvergálna a szám… Az olasz futball középszerű lett, valóban unalmas és igazi klasszisok nélküli. (Talán Gianluigi Donnarummát ide lehet sorolni, de a kapusoké persze egy külön kaszt…)
Furcsa ezt leírni a 2021-es Eb-győzelem után, ami az utolsó nagy tette volt az azúrkékeknek, de hatalmas lejtmenet kezdődött. Akkor Donnarummával a kapuban a két veterán védő, Leonardo Bonucci és Giorgio Chiellini még képes volt falat húzni, Leonardo Spinazzola élete formájában húzatta a bal oldalt, amíg el nem szakadt az Achilles-ina, középen Jorginho klasszis módjára osztogatott, elöl Ciro Immobile a kontinens egyik legtermékenyebb gólvágójaként rohamozott, és a fiatal Federico Chiesa a térdsérülése előtt megállíthatatlannak tűnt. Hogy ki maradt közülük? Donnarumma tartja a szintet, Spinazzola és Chiesa árnyéka akkori önmagának, Immobile pályafutása végén jár, a Juventus egykori védőtandeme meg már az irodákban dolgozik öltönyben és nyakkendőben.
Az olasz futball meghatározó alakjai jelenleg a védelemben az interes Alessandro Bastoni, valamint a nápolyi Giovanni Di Lorenzo, a középpályán a Newcastle-ban futballozó Sandro Tonali irányít, mellette az Inter örökmozgója, Nicolo Barella állandó tag, és esetleg még a juvés Manuel Locatellit lehet kiemelni. A támadósorban van a legnagyobb baj, hiszen Paolo Rossit, Tottit, Del Pierót vagy akár egy „félőrült” Mario Balotellit is Mateo Reteguinek, Gianluca Scamaccának vagy éppen az „ügyeske” Giacomo Raspadorinak kellene feledtetni.
De Kovács Ákos is megírta az Előkelő idegen című dalában, hogy „amíg felejtenél, addig emlékezel”, és hát az olasz futball szerelmeseinek van összehasonlítási alapjuk az elmúlt évtizedek válogatottjai között.
A magyar futballt nagyjából a hatvanas években hagyta állva a világ. Amíg mi játéknak, szórakozásnak fogtuk fel ezt a sportot, és hittük, hogy a grundon összeszedett tudással majd elvarázsoljuk a föld minden népét, addig máshol ipar lett a labdarúgás, megfelelő technikai és gazdasági háttérrel, folyamatosan megújuló edzéselméletekkel, játékrendszerekkel, mi meg elkezdtünk kullogni a többiek mögött. Nos, most valami hasonló történhet Olaszországban, hiszen a 2006-os vb-győzelem óta egy-egy megvillanástól eltekintve folyamatos a visszaesés. A válogatott legutóbb 2014-ben járt világbajnokságon, a 2018-as és a 2022-es viadalra sem jutott ki, és most is pótselejtezőt kell játszania, hogy ott lehessen a nyári vb-n, első körben meg kell vernie otthon Észak-Írországot, majd idegenben, Walesben vagy Bosznia-Hercegovinában kell kvalifikálnia. A vb-selejtezőn egyenes ágon esélyük sem volt kijutni az olaszoknak, a norvégok oda-vissza elverték őket (0–3 és 1–4), és menet közben váltotta Luciano Spallettit Gennaro Gattuso. Igazából a pótselejtezőt lehet sikerrel venni, de azért az elmúlt évtizedben láttuk már, hogyan tréfálják meg az esélytelenebbnek tartott csapatok Olaszországot, amikor a vb-részvétel a tét…
Mi a baj az olasz futballal? Talán későn eszméltek a labdarúgás irányítói, hogy nem elég már a taktikai felkészültség, a védekezés mesterfokú művelése, olyan szinten gyorsult fel a sportág, hogy azt talán az olaszok még nem tudják lekövetni. A labdarúgók egyre képzettebbek, gyorsabbak, erősebbek, a technikai tudásnak és a kombinációs készségnek köszönhetően könnyebben törik fel a betömörülő védelmet, így egyre ritkábban látjuk, hogy valaki csak a saját tizenhatosa védelmével foglalkozik, a legtöbb együttes magasan letámad, labdavesztés után visszatámad, és próbál labdát szerezni az ellenfél térfelén, hogy gyors akció után fejezze be a támadást. És úgy tűnik, ez nem ízlik az olaszoknak. Ezt a stílust próbálják ők is átvenni, igyekeznek tempót menni, ha kell, de mintha ez nem állna jól nekik, az évszázados futballkultúrát nehéz megváltoztatni egyik évről a másikra.
A legnagyobb hiány tényleg az igazi klasszisok terén van, az olasz futballnak jelenleg – Donnarummán kívül – nincs tényleges világsztárja, egyetlen poszton sem találunk olyan labdarúgót, aki a világon a top 10-be beférne, pedig a legmagasabb szinten minden válogatottban akad néhány olyan játékos, aki ha focis kártyán szerepel, a gyerekek mindent odaadnának értük. Nos, az olaszoknak ilyen nincs. Mert Barella tényleg hasznos és alapembere az Internek, de meccseket sohasem fog eldönteni. Raspadori is mindent tud a labdával, ám töredékére sem képes annak, amit egykor Totti vagy Del Piero adott elő. És persze Tonali is csak egy gyenge alteregója a labdarúgás egyik utolsó művészének, Andrea Pirlónak.
Egészen biztos, hogy az olaszok is tudják, minden szinten meg kell újulniuk, mert ha nem, a közeljövőben lesz még számukra keserű pirula bőven. Az gyakorlatilag eldőlt, hogy klubcsapataik közül ebben az idényben egyik sem lesz ott a BL legjobb nyolc csapata között, de a 16-ig is csak egyetlen alakulat, az Atalanta jutott el, amely kedden egy hatost kapott otthon a Bayerntől.
A sebek egyre mélyebbek, begyógyulni csak akkor kezdhetnek, ha első lépésben az olasz válogatott kijut valahogy a világbajnokságra. Nem lesz egyszerű feladat…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
