Berlusconi megteremtette a modern futball első világmárkáját

NYOLCVANHAT ÉVES KORÁBAN elhunyt Silvio Berlusconi, az AC Milan és az AC Monza korábbi legendás tulajdonosa, elnöke, Olaszország egykori miniszterelnöke – számoltak be róla hétfőn délelőtt az olasz lapok és hírügynökségek.

Silvio Berlusconi – aki legutóbb, 2018-tól haláláig az olasz élvonalba tavaly feljutó, s ott a mögöttünk hagyott idényben a bennmaradást kiharcoló Monza tulajdonosa volt – egészsége az utóbbi években kezdett megromlani, 2016-ban szívműtétje volt, majd prosztatarákkal kezelték, s három évvel ezelőtt elkapta a koronavírust is. Ezekből felépült, de aztán leukémiás lett. Legutóbb légzési nehézségekkel a milánói San Raffaele kórház intenzív osztályára kellett szállítani, ott hunyt el hétfőn reggel.

Milánóban született 1936. szeptember 29-én, középosztálybeli családban, apja egy kisebb bank alkalmazottja volt. Gyerekkora a második világháború idejére esett, a családnak a közeli Svájcban kellett bujkálnia. Silvio egy szalézi szerzetesek által fenntartott középiskolában végzett, majd a Milánói Állami Egyetemen szerzett diplomát 1961-ben. Fiatalon óceánjáró hajón volt sanzonénekes, de dolgozott esküvőszervezőként és házaló ügynökként is, hatalmas vagyonát ingatlanberuházással alapozta meg. Teremtett kvázi egy új várost, „Milánó 2”-t, amely 3500 lakásból álló lakópark. Később meghódította a médiát, alapítója és főrészvényese volt a Fininvest televíziós társaságnak, amellyel nagy vagyonra tett szert a kábeltelevíziós piac térhódítása idején az 1970-es években, 1984-ben már három országos tévécsatorna volt a kezében.

Már Olaszország egyik leggazdagabb embereként vásárolta meg 1986-ban a Milant Giuseppe Farinától negyvenmilliárd líráért. A vörös-feketék történetének szégyenteljes időszaka zárult le ezzel, hiszen a totóbotrányban játszott szerepe miatt 1980-ban visszasorolták a Serie B-be, és bár egy év múlva visszajutott a csapat, tisztességes játékos nem szerződött oda, ráadásul a klub hatalmas adósságban úszott, így egy év után újra a másodosztályban találta magát. Nem csoda, ha a Milan-szurkolók megváltóként fogadták az üzletembert, de arra, ami következett, talán a legoptimistábbak sem számíthattak. Silvio Berlusconi harmincegy éven át irányította mindenható tulajdonos-elnökként az egyesületet, s ez idő alatt a Milan nyolcszor nyerte el a scudettót (1988, 1992, 1993, 1994, 1996, 1999, 2004, 2011), ötször a BEK-et, illetve a Bajnokok Ligáját (1989, 1990, 1994, 2003, 2007), játszott további három alkalommal BL-döntőt (1993, 1995, 2005), egyszer hódította el az Olasz Kupát (2003), hatszor az olasz Szuperkupát (1988, 1992, 1993, 1994, 2004, 2011), ötször az európai Szuperkupát (1989, 1990, 1994, 2003, 2007), kétszer az Interkontinentális Kupát (1989, 1990) és egyszer klubvilágbajnokságot (2007). Amikor megérkezett a klubhoz (felejthetetlen módon az első szurkolói találkozóra helikopterrel érkezett, miközben a hangszóróból felhangzott A walkürök lovaglása Richard Wagnertől), azonnal új szelek kezdtek fújni.

Nekiállt, hogy megteremtse a modern futball első világmárkáját: „A Milan futballcsapat, ám egyben termék is. Szolgáltatás, amelyet el kell adni a piacon” – mondta, és vállalkozó szellemével, a futballban újszerű filozófiájával különleges, progresszív figurája lett a sportvilágnak. Az elsők között ismerte fel a televíziós jogdíjakban rejlő üzleti lehetőséget, először indított fizetős sportcsatornát, teremtett műfajt magazinműsorokkal és beszélgetős futballshow-kal. Meghirdette, hogy nemcsak győzni akar, hanem látványos támadójátékkal akarja a sikert, ami meglehetősen idegen volt az akkori olasz futballfelfogástól. Ehhez megtalálta a tökéletes edzőt, a letámadást forradalmasító Arrigo Sacchit, és a játékosokat, akik a tervet élettel töltötték meg: 1987 nyarán érkezett a holland Marco van Basten és Ruud Gullit, a következő évben Frank Rijkaard – a „három tulipán” pedig Franco Baresivel, Paolo Maldinivel, Roberto Donadonival vagy Carlo Ancelottival kiegészülve ellenállhatatlan csapatot alkotott.

1994 volt az ő nagy éve: sorozatban harmadszor lett bajnok a Milan, az athéni BL-döntőben 4–0-val semmisítette meg a Johan Cruyff-féle Barcelonát, az Il Presidente pedig a Milan után Olaszország (miniszter)elnöke is lett, miután megnyerte a parlamenti választásokat az elnevezésében is futballihletésű Forza Italia! (Hajrá, Olaszország!) pártjával.

Nemcsak a Milan és az olasz futball köszönhet neki sokat, hanem az európai is, hiszen a fáma szerint ő volt az ötletgazdája a Bajnokok Ligájának is, amikor 1987-ben szóvá tette, nincs az jól, hogy a BEK első fordulójában máris összekerült egymással az olasz bajnok Napoli és a spanyol bajnok Real Madrid. A BL-pénzeknek is köszönhetően aztán a Milan uralta a 90-es éveket.

Ahogy a politikában is újra és újra vissza tudott kerülni a hatalomba (három ciklusban összesen kilenc évig volt olasz miniszterelnök, 1994 és 1995, 2001 és 2006, valamint 2008 és 2011 között), úgy a Milan első aranykorszaka (1988–1994) után volt ereje a második sikerszériát is felépíteni 2002 és 2007 között a korábbi középpályásból lett edző, Carlo Ancelotti segítségével, a pályán már Andrij Sevcsenkóval, Kakával, Alessandro Nestával, Andrea Pirlóval, Clarence Seedorffal vagy Filippo Inzaghival.

Klubvezetőként és politikusként is erősen megosztotta az embereket keresetlen stílusával, egoizmusával, nagyhatalmi hóbortjaival, erkölcsi kicsapongásaival vagy azzal, hogy gyakran táncolt a törvényesség határán (2013-ban jogerősen börtönbüntetésére is ítélték adócsalás miatt, amit idős kora miatt nem kellett leülnie), de amikor 2017-ben eladta kínai befektetőknek a Milant, aligha túlzott, amikor azt mondta: „Rólam kellene elnevezni a Milan stadionját. Elvégre több trófeát nyertem, mint Bernabéu.”