Gyilkos bazilika – 70 éve történt a Grande Torino tragédiája

„A kupolás épület fehérre meszelt, sápadt és repedezett falai nyomasztóan vették körbe az embert. Az egykori beázásokból és a mediterrán párából képződött foltok amőbaként terpeszkedtek a plafonon. A kupoláról egy bádog lámpaernyő csüggött ernyedten, csorbán és üresen egy villanykörtére várva. A falakon apró fakeretes ablakok engedték át a fényt, de az üveg sok helyen hiányzott vagy betört. A padlót hideg gránitlapok borították, az egyik sarokból repedés futott végig a szoba közepéig. Az áldozatok kihűlt teste egymás mellé, szinte egymásra volt fektetve a házban, melynek neve éppoly rideg, mint falai: hullaház – ez a hely fogadta be Torino városának fiatal, reményteljes hőseit a halál nevében.”

Dominic Bliss magyarul is megjelent, Erbstein Ernő. Az elfeledett futballhős című könyvében olvashatók a sorok. Az FC Torino labdarúgócsapatának tragédiája immár hetven éve készteti emlékezésre a futballtársadalmat.

A harmincegy emberéletet követelő légi katasztrófa nemcsak a piemonti várost, egész Olaszországot is sokkolta, gyászba borította 1949 májusában, s a helyiek azóta sem mulasztanak el fejet hajtani az elhunytak emléke előtt. A tragédia ötvenedik évfordulóján, 1999-ben például Torino–Olasz ligaválogatott gálamérkőzést rendeztek, miközben a tekintélyes La Gazzetta dello Sport négyoldalas összeállításban elevenítette fel a repülőszerencsétlenséget, részletesen írva a két magyar áldozatról is: Schubert Gyula csatárról és Egri-Erbstein Ernő edzőről.

„A Torino képes volt egy-egy mérkőzésen belül olyan heves, pusztító tízpercekre, amilyeneket később a Puskás-féle Honvéd és az a brazil válogatott tudott csak előadni, amelyet a fiatal Pelé vezérelt” – idézett lapunk Candido Cannavo, a Gazzetta főszerkesztője akkori vezércikkéből.

De már jóval korábban is játszottak barátságos meccset a szerencsétlenül járt Grande Torino emléke előtt tisztelegve, 1964-ben, „a világhírű torinói labdarúgócsapat repülőszerencsétlenségének 15. évfordulója alkalmából”, amikor a Benfica 4:1-re nyert Torinóban. A legméltóbb emléket talán 1976 májusában állították a „bikák”: a világhírű elődök tragédiája utáni első és mindmáig utolsó bajnoki címüket nyerték meg a Serie A-ban – éppen a gyűlölt-szeretett városi riválist, a Juventust lehajrázva.

A tragédia helyszíne, a Torino keleti szélén fekvő, 672 méter magas Superga domb és a rajta álló azonos nevű székesegyház valóságos zarándokhellyé vált az évek során. A konkrét emlékhely a Superga-bazilika („A piemonti hercegek és királyok örök álmának nyughelye”) mögötti sétányon található, ahol hatalmas, kereszttel díszített márványtáblára vésték fel az elhunytak nevét. A repülő éppen itt csapódott bele a domboldalba. A tábla mellett sálak, zászlók lógnak fürtökben vagy csak egyesével, az év minden szakában.

Nem sokon múlt, hogy ne kettő, hanem négy magyar haljon szörnyet Supergánál, ketten csak az utolsó pillanatokban maradtak le a gépről. Az 1949-es disszidens Kubala László így emlékezett 1996. április 30-án a Nemzeti Sport hasábjain: „Úgy volt, hogy (...) elmegyek a Torinóval egy gálamérkőzésre Lisszabonba. Azért nem mentem, mert megtudtam: lehet, hogy pont akkorra érkezik meg Udinébe a fiam és a feleségem, Branko ráadásul beteg is volt akkoriban. Nekik köszönhetem az életem, mert a Torino gépe Superga fölött lezuhant.” Lapunk egykori főmunkatársa, Török Péter viszont úgy tudja, a FIFA-eltiltását töltő és később Barcelonában kikötő Kuksinak nem is volt kapcsolata a torinói klubbal, a Milan szerette volna leigazolni...

A kevésbé ismert Szőke László, az Elektromos ifjúsági válogatott jobbösszekötője (később a Nemzeti Sport olaszországi tudósítója), aki Kubala után néhány héttel lépte át illegálisan a magyar–osztrák határt, majd szintén Olaszországba szökött, magyar közvetítéssel került a Grande Torinóhoz.

„A Torino tízezer dolláros előszerződést ajánlott, ott ültem a lelátón '49 április harmincadikán a Torino–Inter meccsen. Egriék el akartak vinni Lisszabonba, hogy játsszak egy híres portugál futballista búcsújátékán. Játékengedélyem azonban nem volt, így Piemontban maradtam. Hála Istennek, így maradtam életben! A találkozóról hazatérő gép ugyanis május negyedikén beleütközött a Superga-domb tetejére épített bazilikába. (...) A magyar vonal hirtelen semmivé lett, az országos gyászban – természetesen – velem senki sem foglalkozott” – mondta Szőke a Nemzeti Sportban megjelent interjújában.

Bliss Erbstein-könyvében így írta le a balesetet: „Pierluigi Meroni rádión beszólt az irányítótoronyba, hogy megkezdte az ereszkedést a leszállópálya felé. Nem sokkal később azonban a várost az évnek ebben a szakában gyakran beborító ködfüggöny eltakarta előle a kilátást a bazilika irányába. Talán abban a pillanatban a gépet egy erős széllökés is elkaphatta a zuhogó esőben, és a hirtelen támadt turbulencia miatt Meroni rövid időre elveszíthette uralmát a gép fölött. A nagyjából 270 kilométer/órás sebességgel haladó Fiat G.212-essel küzdő pilóta hasztalan próbálta visszanyerni uralmát a domboldal felé sodródó repülőgép fölött. A gép bal szárnyával érintette a földet, amitől a repülő irányíthatatlanul pörögni kezdett, majd orral előre a bazilika köré emelt falnak csapódott.”

Aztán kigyulladt – senki sem maradt benne életben.

Török Péter állítja: a hárommotoros, 34 utasra tervezett Fiat G.212-es repülőgép – amelynek típusát 1947 és 1950 között gyártották, és az olasz légierő is használta – a végzetes délutánon azért merészkedett olyan alacsonyra a sűrű ködben, hogy hamarabb tudjon landolni, kijátszva a reptér szigorú vámosait. A játékosok ugyanis nemcsak Francisco Ferreira (Benfica) búcsúmeccsén vettek részt Lisszabonban, hanem alaposan be is vásároltak a Torinónál olcsóbb portugál fővárosban.

A sorozatban öt scudettót megnyerő, korának legjobb klubcsapataként tisztelt Grande Torino tagjait – köztük tizenegy olasz válogatott játékost, meg Schubert Gyulát és Erbstein Ernőt – félmillió ember kísérte utolsó útjára Torinóban.

Nincs jobb végszó Dominic Bliss Erbsteinről írt sorainál: „Hét közben csendben filozofált a játékosaival, míg meccsnapokon szenvedélyesen motiválta őket az öltözőben. Hitt abban, hogy a közösség az elsődleges, miközben ösztönözte játékosai egyéni önkifejezését. Részben igazgató, részben vezetőedző volt, büszke magyar és büszke zsidó. Egyszerre volt Ernő és Ernesto, Egri és Erbstein. Egyszerre volt a Grande Torino legfőbb sikerkovácsa és az az ember, akinek a neve feledésbe merült. Ahogy ő maga fogalmazott: egyszerre volt több és kevesebb is, mint a Torino menedzsere.”