Az eufória fórja – Végh János jegyzete

Áldás manapság magyar olimpikonnak lenni – ezt kizárólag azzal szeretném alátámasztani, micsoda szeretet árad sportolóink felé, akárhogyan is szerepeltek a párizsi játékokon.

„Különlegesen jó, hogy Magyarországon mindenki nézi az olimpiát, és követett engem is, még azok is, akik egyébként semmit sem tudnak a kerékpárversenyzésről” – lelkendezett Vas Blanka, miután a mezőnyversenyben szenzációs negyedik helyet szerzett. Azt hiszem, szavai jól mutatják, ilyenkor sok minden a háttérbe szorul, magyarok milliói szurkolnak, örvendenek vagy éppen a hajukat tépik olyan sportágak versenyei alatt is, amelyeknek – nem szégyen persze – a szabályait vagy az emblematikus sportolóit sem ismerik.

Egy 21. helyezés után is gratuláló, éljenző hozzászólások ezrei követik a közösségi médiában megjelenő bejegyzéseket, a kritikus hangok pedig óriási kommentcunamit indítanak el a negatív vagy éppen árnyaltabb véleményt megfogalmazókkal szemben. Jó esetben csak vitába szállva az illetővel, rossz esetben a nemzeti hovatartozását is megkérdőjelezve.

Az olimpia végén a mindent elsöprő eufóriában sem úszható meg a számvetés, mely sportágak esetében lehetünk elégedettek, melyiknél maradt hiányérzet bennünk.

Ha az érmek számát nézzük, majdnem sikerült megismételni az Atlanta óta legjobbnak számító tokiói eredményt: mindössze eggyel kevesebb bronzérmünkkel térünk el a három évvel ezelőtti játékok mérlegétől. A környező országokat mind maga mögé utasította a hazai küldöttség, lakosságarányosan pedig a világ nyolcadik legjobb szereplését nyújtotta az éremtáblázat 14. helyén végző magyar csapat. Ez nagyra becsülendő teljesítmény.

A konkrét helyezéseket tekintve már vegyesebb a kép. Szomorú volt átélni, hogy egyik vízilabda-válogatottunk és birkózóink sem végeztek érmes helyen, és a megszerzett hét medália ellenére is megérne egy alapos elemzést, mi volt az oka, hogy 48 év után arany nélkül tértek haza az olimpiáról kajak-kenusaink.

Azokról, akiknek csak apróságokon múlt a még jobb szereplése, nem érdemes hosszú, kritikus sorokat írni, inkább örüljünk nekik! Ahogyan a többi sikernek is: nekem a felkészülését a nyilvánosság teljes kizárásával végző Milák Kristóf két érme és Vadnai Jonatán váratlanul jó, negyedik helyet érő vitorlázása volt a csúcs az elmúlt hetekben  – Gulyás Michelle aranya pedig maga volt a hab a francia krémesen.

Értékelő interjúkban gyakran feltesszük a kérdést a félig üres vagy félig tele pohárról: nos, nálam, ha nem is csordultig, de alaposan meg van töltve. Remélem, azokban a sportágakban is sikerül megtalálni a sikerhez vezető utat, amelyekben most nem jött ki a lépés úgy, ahogyan várták.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!