Párizs 2024: Mintha még mindig egy álomban élnék – Kós Hubert

– Most, hogy már aludt kettőt a történtekre, kezd azért ülepedni?
– Inkább egy fél alvás az, mert az első éjszaka három órát sikerült – erre rá is ment a száz pillangó –, aztán a másodikon kicsit többet, de még mindig nem eleget. És nem, még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörtént velem. Fogalmam sincs, mikor jön el az a pont, amikor úgy belém költözik: ezt én tényleg megcsináltam. Egyelőre olyan, mintha még mindig egy álomban élnék.

– Mégis: egy éve csak erre készül. Se karácsony, se dohai vb, se magyar bajnokság, kizárólag olimpia. Voltaképpen semmi más nem történt, mint hogy elérte azt, ami egy éve a célkeresztben volt.
– Ez valóban így van, ősz óta csak az van a fókuszban, hogy megtegyem ezt a lépést, mert ez a legeslegfontosabb egy sportoló karrierjében, hogy az olimpián jól teljesítsen. Én nemcsak jól teljesítettem, meg is nyertem. És ahogy beszélünk erről, még mindig olyan furcsa, hogy ezt így kimondhatom… Különösen azért, mert csupán két éve volt Budapesten a világbajnokság, ahol úgy nézett ki, én egy vegyes úszó vagyok, ott lesznek esélyeim – mígnem jött Léon Marchand, négyszáz vegyesen elvitte a show-t, én meg úgy voltam vele, hogy hát jó, akkor ez nem lesz könnyű. Viszont jött az esély is, hogy vele készülhetek Bob Bowmannél, akivel valahogy rátaláltunk a kétszáz hátra.

– Végül is egy esztendőt szenteltek annak, hogy minden összeálljon. Érdemes az eufóriában az úszás szakmai részéről beszélni? Hogy ez a kétszáz úgy sikerült, ahogy elképzelte? Tudom, ez a medence legkevésbé a hátúszóknak kedvez, nyilván ezért is maradt el az egyéni csúcsától, meg lett izgalmasabb a verseny ahhoz képest, amilyen biztosan nyerte meg egy éve a világbajnokságot.
– Az idő teljesen mindegy, mert olimpiát csak olimpián lehet nyerni, jó időt meg bárhol, bármikor lehet úszni. Egyébként ahhoz képest annyira nem rossz ez a mostani idő, hiszen két 1:54-em van, tavaly Fukuokából, az országos csúcs meg ez, ami alig egy tizeddel rosszabb. A következő, azaz a harmadik legjobbam már 1:55.9. Azaz csak a döntőkben tudok bemenni 1:55 alá, sőt, 1:55.9 alá, ami azért nem olyan rossz képesség, hogy az ember ki tudja hozni magából, amit kell, amikor az arany­érem a tét. Örülök, hogy így sikerült, és nem érdekel az idő, meg semmi, csak az, hogy én lettem az első.

– Ez azért éles kontraszt ahhoz képest, hogy a 2021-es budapesti Eb-n junior-világrekorddal, első idővel lett döntős, aztán beszakadt a nyomás alatt – a tokiói olimpiáról meg ne is beszéljünk, amelyen már az előfutamban szanaszét görcsölte magát. Oké, Bowmannél a kőkemény munka meghozza a gyümölcsét, de azt is tanítják ott, hogy a téttel járó feszültséget ennyire simán képes legyen elviselni?
– Tény, teljesen új ember vagyok ahhoz képest, más sportoló. Akkor még nagyon fiatal voltam, nem tudtam, miként kezeljem ezeket a szituációkat. Azok után, amit 2021-ben megtapasztaltam, kellett egy kis idő, hogy felfogjam: nem lehet úgy odamenni egy döntőre, hogy ez most élet-halál kérdés, és véged van, ha nem hozod, amit várnak tőled, mert akkor jönnek a rossz eredmények. Onnantól kezdve ugyanis nem élvezed a sportot. Amikor kiköltöztem Amerikába, nagyon sokat segített, hogy olyan emberek vettek körül, mint Bob, akinek ez már a hetedik olimpiája, vagy Léon Marchand és Chase Kalisz, meg mások, akik voltak érmesek, nyertek olimpiákon. Igazából nem tanítottak meg arra, miként kell viselkedni – sokkal inkább ellestem tőlük, mit csinálnak egy versenyen. Attól most még ráírtam Chase-re, milyen tippeket adna ő, aki Tokióban már nyert négyszáz vegyesen, hogy mire figyeljek egy döntő napján. Azt mondta, az a lényeg, ugyanaz a verseny, mint bármelyik más, semmi más dolgod sincs, mint odamenni és megcsinálni, amit tudsz, és csak azt, semmi többet. Ezért sétáltam úgy ki, hogy nem néztem az öt karikát, nem koncentráltam arra, hogy ez egy olimpia, és ilyenre csak négy év múlva lesz esélyem – kizárólag az volt bennem: élvezni akarom ezt az estét, és megmutatni mindenkinek, egy év alatt mennyi munkát tettem bele ebbe.

– És a vége? A kötélen ülés, az ünneplés, az éremátadás, a dobogó teteje, a Himnusz, aztán az ölelkezés a családtagokkal? Ez visszatükrözte azt, amit az ember elképzel arról, mi történik, ha egyszer első lesz egy olimpián? Vagy csak a flow és a boldog sodródás?
– Flow az tuti volt, mert nem is emlékszem pontosan, mit csináltam, hogyan ünnepeltem. Azóta már láttam a képeket, és még tetszettek is. Arra emlékszem, amikor beértem, nagyon más érzés volt, mint Tokióban, meg nyolc éve, amikor a tévében néztem a többieket, Katinkát vagy Kristófot, amikor nyertek, ami óriási dolog, de ugye, akkor nincs rajtad teher… Most viszont én úsztam, és magamnak kellett szurkolnom, és a falnál csak annyit éreztem, hogy irdatlan teher esett le a vállamról, azaz inkább a megkönnyebbülés dominált, a boldogság akkor talált meg, amikor megkaptam az érmet. Mert oké, hogy élvezni kell ezt, megcsinálni, amit tudsz, és kikapcsolni minden mást, ám az elmúlt napok, hetek, hónapok mégiscsak annak a jegyében teltek, hogy ez most az olimpia lesz, a csúcs, ami semmi máshoz nem hasonlítható.

– Egy másik megközelítés szerint nem is egy, hanem tizenvalahány éve készül erre, hiszen ön egyike azon új generációsoknak, akik már a közösségi média és a weboldalak világába születtek, így aztán nagyjából tizenkét-tizenhárom éves kora óta a nyilvánosság előtt zajlik úszóként az élete. Most kerülnek elő a cikkek és videók, amikor cuki tizennégy éves lurkóként kijelenti, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Mondjuk, ezt a tizennégy éves úszókölykök többsége elmondja, de a szó szoros értelmében egy kezemen meg tudom számolni, hányuknak sikerül végül.
– Ezért is mondom, hogy hihetetlen. Visszanéztem az akkori videókat is, ahogy mondja, kiskölyökként… El kell telnie némi időnek, amíg úgy tudom ezeket megnézni, hogy valóban fel is fogjam: elértem a célomat.

– Na, ilyenkor jön az, hogy hogyan tovább.
– Ezzel egy pillanatig nem lesz gond, mert persze ott van, hogy olimpiai bajnok vagyok, viszont a száz pille miatt az egész olyan befejezetlennek tűnik. Bob le is cseszett, persze csak finoman, annyit mondott: „missed opportunity”, azaz elszalasztott lehetőség. És igaza van. Csakhogy nekem egy pillanat alatt megváltozott az életem, a kétszáz hát után feküdtem az ágyban, de nem tudtam elaludni, aztán az előfutam után megint csak nem. Mindenre felkészített Bob és a srácok, de arra nem tudtak, hogy magát ezt az érzést, hogy olimpiai bajnok vagyok, miként kellene kezelnem. Már úgy, hogy másnap tudjak úgy versenyezni, mintha mi sem történt volna. Ha van egy nap, akkor talán más, de így semmi sem segített, a melatonin sem. A középdöntőben úszhattam volna okosabban is, de már a call roomban éreztem, hogy nagy bajok vannak. Azt hittem, elájulok, vagy még rosszabb. Még az is bevillant, jó lenne nem meghalni egy nappal egy olimpiai arany után… Szóval van még meghódítandó csúcs bőven, és a száz hátat is idesorolom.

– Ez elég jól hangzik – miközben többektől hallottam, azért is csodálják önt, mert közismert, hogy, mondjuk úgy, burokban született, azaz szülei rendkívüli sikerei miatt élhetné egy tehetős család csemetéjének gondtalan életét. Ehhez képest mégis hajlandó nap nap után ájulásig hajtani magát.
– Valahogy ez nálam mindig megvolt. Aki ismeri apát (Nick Kos, a PWC korábbi vezérigazgatója – a szerk.), az tudja, hogy abban a világban, ahol ő sikeressé vált, mindennap nulláról indul. Azaz sohasem láttam azt, hogy csak azért, mert neki jól megy, egy pillanatra is hátradőlhetne. És bennem is az van, hogy fel kell kelni, menni tovább, és nem lehet leállni. Bob már finoman mondta: ugye, kondizni azért fogsz? Persze. De látja is rajtam, hogy már várom a folytatást. Egy olimpia után sokan szeretnek nagyobb pihenőt tartani, én viszont egyrészt alig várom, hogy hazaérjek, és egy év önmegtartóztatás után végre focizhassak Németh Nándival. Másrészt inkább úgy fogom megtalálni a regenerálódást, hogy hétvégenként elmegyek olyan helyekre, ahová eddig azért nem, mert nem akartam, hogy lefárasszon a kikapcsolódás a hétfőn kezdődő edzések előtt. Egyáltalán nincs bennem az az érzés, hogy négy év meló elvégezve, és le akarok állni. Decemberben rövid pályás világbajnokság a Duna Arénában, hazai közönség előtt, a jó fordulók ott még többet számítanak. Bob elenged, azaz óriási motiváció, hogy végre hazai szurkolók előtt tudjak jól úszni. Ja, és legalább újra lesz egy karácsonyom.