Ekler Luca: Nehezebb címet védeni, mert a többiek mind téged akarnak legyőzni

– Mit érzett mikor reggel meglátta, hogy zuhog az eső?
– Már hétfőn néztem, hogy a távolugrás döntőjére esőt mondanak, úgyhogy igyekeztem felkészíteni magamat. Edzésen bármilyen idő is van, kimegyünk ugrani, éppen ezért, mert nem lehet tudni, egy paralimpiai döntőn milyen idő lesz. Nem örültem neki, mert az ember már akkor elázik, ha átmegy a reggelizőhelyig, vagy a transzferekig, de volt nálam melegítőkenőcs is, azzal is bekentem magam.

– Az első ugrás után megnyugodott?
– Azt beszéltük az edzőmmel, Szalma Lászlóval, hogy legyen egy érvényes ugrásom, ezért kezdjünk egy biztonságos kísérlettel, hogy megnyugodjunk, és aztán mehet, ami még benne van. Éreztem a távolságot utána is, de végig zuhogó esőben kellett melegítettünk, és az eredményhirdetések miatt is sokat kellett várnunk, a harmadik ugrás után eltört a kamera, ami figyelte az ugródeszkát, ott is elvesztettünk húsz percet. Ezek nem könnyítették meg a dolgomat, de ilyen körülmények között és stabilban tudtam teljesíteni.

– A megnyugtató első kísérletek után bátrabban mert ugrani?
– Három célom volt: a címvédés, a paralimpiai csúcs és a világcsúcs, abból az első sikerült. Miután megvolt a biztos kezdés, valóban teljesen ráengedtem magam, és minél nagyobbat szerettem volna ugrani.

– Mi volt a nehezebb, megszerezni vagy megvédeni a paralimpiai bajnoki címét?
– Egyértelműen megvédeni! Sokkal könnyebb, ha valakit te akarsz legyőzni, mintha a többiek mind téged akarnak elkapni. A távolugrásnál viszont voltam annyira magabiztos, hogy tudtam, én távolt ugrok, nekem ez a főszámom, míg a többiek több versenyszámra is edzenek, és ez elég magabiztosságot adott.

– A mezőny sokat erősödött az elmúlt években?
– Most azt látom, hogy amúgy mindenki egyéni csúcsokat, kontinenscsúcsokat ér el, ami azt is jelzi szerintem, hogy egy kicsit ilyen húzóhatással voltam a mezőnyre. Nagyon jó, hogy otthon az ép sportolók között is versenyzek, mert ott tényleg minden egyes centiért és helyezésért küzdeni kell, már döntőbe jutni is nagyon nehéz, annyira sűrű a mezőny. Velük próbálom magam ide edzeni. Az utolsó ugrásom előtt mondta az edzőm, úgy ugorjak, mintha még ketten lennének előttem. Én ugrottam is, csak a deszka volt rossz helyen...

– Mikor a harangot megkongatta, kijött önből minden a feszültség?
– Az utolsó ugrásom után már azt sem tudtam, hol vagyok, ide mentem, oda mentem, mindenkit megölelgettem. De jó volt kicsit kiereszteni mindent a harangnál, kérdezte is az egyik segítő, hogy na, akkor háromszor, négyszer, ötször akarom megkongatni? Mondtam, hogy tízszer!

– A családja itt volt a lelátón?
– Igen, találkoztam is velük egy-két gyors ölelésre. A családom és egész sok barátom kijött szurkolni, és a csapat nagy része marad a négyszázra is.