A skót lovag, Anglia jobb lába és a többiek...

Nem csak a PLL, a PL is befejeződött a közelmúltban, s bár olyan izgalmakat nem élhettek át a Szigetországban, mint mi a Szentkirályi utcában hétről hétre, azért bőven van miről beszélni. Hiába tart egy szezon kilenc hónapig, s játszanak le ezalatt 380 meccset, kivétel nélkül mindenki csak az utolsó egy hónap történéseivel foglalkozik, és ez így is van rendjén. Szinte nem emlékszik senki arra, hogy a Chelsea még Roberto di Matteóval kezdte a szezont, mert a BL búcsú után septiben repült, hogy a közutálatnak örvendő Rafa Benitez ülhessen le a kispadra – akivel a szezont Európa-Liga győzelemmel zárta a londoni klub. Szinte senki nem emlékszik arra, hogy a Manchester City címvédőként és önbizalomtól duzzadva vágott neki a Premier League-nek – a trónról meglehetősen könnyen taszította le a United, az FA kupa döntőt is elbukták, a sikeredzőt (?), Roberto Mancinit pedig kirúgták. Arra se sokan emlékeznek, hogy Suarez milyen természetességgel rugdosta a gólokat – sokkal inkább él emlékezetünkben az a harapása Braniszlav Ivanovics karjába, ami miatt elmeszelték tíz meccsre… Mégsem ezek a legnagyobb szenzációk számomra a Premier League idei szezonja kapcsán, hanem Sir Alex Ferguson és David Beckham visszavonulása, mert szerintem mindkettő váratlan volt. Első évértékelő (és egyben 50., tehát jubileumi) posztom szóljon az angol bajnokságról, amiben segítségemre lesz szerkesztőtársam, sanssz06, aki nagy United rajongóként kommentálja a bajnok vörösöknél történteket.

Visszavonulót fújtak gyermekkorunk hősei: Sir Alex, David, Paul és Michael!

Elképzelni sem tudom, milyen lesz a Manchester United Ferguson nélkül, hiszen én még nem is éltem, de ő már a United kispadján rágózott. Az 1986. november 6 és 2013 május 19. között eltelt idő, nem rövid, ebbe belefért éppen 1500 mérkőzés, benne 895 győzelem, 338 döntetlen és 267 vereség, valamint 2769-1365-ös gólkülönbség. Fergie előtt majd két évtizeden keresztül nem nyert bajnokságot a United, de első évei neki sem voltak nagy sikertörténet: 1989. decemberében közel volt a kirúgáshoz, miután három év alatt nem nyert semmit, állítólag egy Nottingham Forest elleni FA kupa győzelem mentette meg. A türelem pedig meglehetősen hamar gyümölcsözött: a szezon végén meglett az FA kupa, majd a Barcelona ellen a KEK diadal is, 1993-ban pedig huszonhat év után újra angol bajnok lett a Manchester United. Az üzlet pedig beindult… A United kispadján 39 trófeát nyert, többek között tizenháromszor hódította el az angol bajnoki címet, ötször az FA kupát, kétszer a Bajnokok Ligáját, egyszer pedig a KEK trófeát. 1999-ben vele jött össze a történelmi triplázás is: aki látta, sose felejti a BL döntőt, melyen a rendes játékidő hosszabbításában fordított a United a Bayern München ellen. Egyébként is jellemzőek voltak az időntúli fordítások a csapatra (nem véletlenül hívták az utolsó perceket „Fergie-time-nak”), ha valami, akkor a küzdeni akarás és a csapatszellem mindig jellemző volt együtteseire. Nagyon jó szeme volt a fiatalok kiszúrásához, a ’90-es években mert csapatot építeni a „Fergie-bébik” köré: Nicky Butt, Gary és Phil Neville, Scholes, Giggs és Beckham tartoztak ebbe a körbe. De utolsó éveiben is csiszolatlan gyémántokra lelt Phil Jones, Evans, Büttner, vagy éppen Cleverley személyében – az már az utód, David Moyes feladata lesz, hogy kihozza belőlük a bennük rejlő tehetséget. Moyes sem ma kezdte egyébként az edzői pályát, ő az Everton kispadján ült tizenegy évig, több mint 500 mérkőzésen, és nem végzett rossz munkát a kisebbik liverpooli csapat kispadján (tízszer választották meg a hónap menedzserének). Az biztos, hogy türelem kell az irányába, nem várhatják el rögtön a hangzatos sikereket tőle, mert hatalmas örökséget vesz át Fergusontól. Alex Ferguson (aki egyébként 1999 óta már lovag is, és az egyik lelátórész az ő nevét viseli az Old Traffordon) a brit futball legeredményesebb edzője, aki annyi bajnoki címet nyert, mint az Arsenal összesen, s aki úgy ült le a United kispadjára, hogy bajnoki címek tekintetében még a Liverpool vezetett 18-7-re. Most 20-18 a Manchesternek. Azt hiszem, egyik érdekes adalék sem szorul különösebb magyarázatra… A Guardian szerint ez a Ferguson-éra legerősebb kezdőcsapata: Peter Schmeichel – Gary Neville, Rio Ferdinand, Jaap Stam, Denis Irwin – Cristiano Ronaldo, Roy Keane, Paul Scholes, Ryan Giggs – Eric Cantona, Ruud van Nistelrooy. Ti mit gondoltok?

Sanssz06: "Távozásával minden United szurkoló legsötétebb rémálma manifesztálódott. Jelen pillanatban még nem is tudtam felfogni h jövőre már nem ő ül a kispadon, egyszerűen elképzelhetetlen, egy rossz sci-fi. Amióta élek, Ő és a United egy és ugyanaz. Mindig röhögtem, hogy amikor a többi nagy klubnál edzőváltásokról dalolnak, Nálunk ez elképzelhetetlen volt, előbb rúgták volna ki a teljes játékoskeretet, mint az Öreget. Szerencsére ennek az alapja nem az volt, hogy régóta edző (lásd: arzén), hanem az, hogy vele minden évben ott voltunk az összes nagy trófea közelében, s ha nem nyertük meg? Senki sem parázott, mindenki tudta, hogy ez csak kisiklás és jövőre majd sikerül. Mert Sir Alexnél az alapállapot a győzelem, mindig, minden fronton. A statisztikái lehengerlőek, 38 nagy trófea, ebből 13 PL, 2 BL, de beszéljen helyettem ez a kép:

A kupák mellett a másik elképesztő tulajdonsága, hogy hányszor volt képes megújulni, motiválni magát és a játékosait. Elképesztő. Nem tudok mást mondani: Thank You Sir Alex!!!"

David Beckham tizenkét éves volt, mikor a skót elfoglalta az Old Trafford kispadját, s 38 évesen ő is a visszavonulás mellett döntött. Beckhamnek a megítélése meglehetősen sokoldalú. Az vitathatatlan, hogy marketing és reklámértéke miatt a legnépszerűbb focista mind a mai napig (igen, még Cristiano Ronaldót is kenterbe veri), de hogy focizni is nagyon tudott, az is világosabb a napnál. Más különben aligha lehetne 115-szörös válogatott (17 gólt szerzett címeres mezben), s lehetne az egyetlen angol, aki 4 különböző országban is bajnokságot nyert. Davidről szerintem sokan nem gondolták, hogy valaha elhagyja a Manchester Unitedet, de 2003-ban összetűzésbe került Fergusonnal (melyről a szemöldöke feletti heg is bizonyítékul szolgált, állítólag egy felérepülő cipő találta el), s a Real Madridba igazolt hat bajnoki címmel a tarsolyában. Spanyolországban a negyedik szezonja végén ehhez még hozzátett egyet, de ez édeskevés egy olyan csapattól, melyben rajta kívül még Zidane, Figo és a brazil Ronaldo is játszott (nem megfeledkezve Raúlról és Roberto Carlosról, akik már korábban a Real emblematikus figurái voltak). 2007-ben némileg váratlanul országot és kontinenst is váltott: a Los Angeles Galaxyba való igazolásával gyakorlatilag lement a futballtérképről. Két kölcsönszerződés keretében azért visszatért még rá, az AC Milan mezét felhúzva, majd télen két bajnoki cím után búcsút intett Amerikának, és utolsó profi klubjába, a Paris St. Germainbe igazolt, ahol a szezon végén szintén bajnok lett (akkor még nem tudhattuk, hogy játékosként csak félszezonon keresztül áll majd a párizsiak alkalmazásában). Szinte tökéletes életpálya, persze csak szinte, mert azért nem volt zökkenőmentes. 1998-ban az argentinok elleni vb nyolcaddöntőn Simeone ellökte, ő pedig a földön fekve piroslapot érően törlesztett – az angolok tizenegyesekkel kiestek, másnap a Sun angol lap ezzel a szalagcímmel jelent meg: „Tíz hős és egy hülyegyerek”. Válogatott mezben többször is rontott büntetőt, talán sokan emlékeznek, hogy Portugália ellen 2004-ben ki is estek hibája miatt (azon a tornán Becks a franciák ellen is rontott…), pedig a „háromoroszlánosoknak” azidőtájt nem volt rossz csapatuk, mégsem sikerült a nagy áttörés. Persze inkább emlékezzünk a jóra: a Wimbledon ellen szerzett félpályás góljára, a Bayern elleni BL döntőn beívelt két gólt eredményező szögletére, fantasztikus szabadrúgásaira, és arra az alázatra, mellyel a futballhoz hozzáállt. A nyáron tervezek írni egy cikket egy általam legjobbnak és kedvencnek tartott álomcsapatról, és Beckhamnek mindenképp helyet fogok szorítani. Kevés ilyen focista volt a világon. Jó, a csillogás és a népszerűsé