Megsemmisülés magyar módra, avagy nyolcadik utas a halál

Mi lett volna, ha még a méltán híres marihuánás sütit is megkóstolják Amszterdamban??? Nevetség tárgyai lettünk, rajtunk röhög az egész világ. Mégis, jobb, hogy ez most történt, mintha jövő nyáron Brazíliában égtünk volna, mint a Reichstag. Kiderült, amit reméltünk, hogy sosem fog kiderülni: a magyar foci az elmúlt 30 évben egy helyben toporgott, semmit nem lépett előre, sőt… Szegény Puskás Öcsi, Albert Flórián és Varga Zoltán foroghatnak a sírjukban, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Nyilasi Tibor pedig könnybe lábadt szemmel konstatálhatják: Irapuato ehhez képest egy kellemes, nyár esti tündérmese volt. Ezután a történelmi vereség után Egervári Sándor természetesen rögtön lemondott, nem is igazán volt más választása, de valószínűleg ennek a mészárlásnak nem ő lesz az egyetlen áldozata. Egy korty alkoholt nem fogyasztottam péntek este, pedig ezt a gyalázatot azzal könnyebb lehetett volna elviselni… A selejtezősorozat még nem ért véget, elméletileg a pótselejtezőre is van még halvány esélyünk (jó vicc…), de mivel a sokadik új fejezet kezdődik labdarúgásunk történetében, előrehozom az értékelést – annál is inkább, mert az Andorra meccs már a kutyát se fogja érdekelni.

Előre elnézést kérek mindenkitől, de ez a poszt nem lesz mentes iróniától és szarkazmustól, ugyanis ehhez a meccshez én nem tudok másképpen hozzáállni. A román meccs után ki voltam akadva, ideges voltam, nem bírtam magammal: úgy éreztem, hogy azzal a lélektelen és kedvetlen játékkal kegyetlenül átverték a szurkolókat a pályán lévők. Ígérgettek, fogadkoztak, aztán úgy játszottak, mintha magasról tennének az egészre, s a Hazára is. Péntek este ez a nemtörődömség ugyan nem jellemezte a csapatot, más viszont bőven adott okot a kesergésre: kiderült, hogy ennyire vagyunk képesek. Nem volt lélektelen a játék, mentek a fiúk becsülettel, de ez bizony egy szánalmasan, botrányosan és minősíthetetlenül gyenge produkció volt. Bár Szenteste még kicsit odébb van, mi mégis nyolc gólt ajándékoztunk a hollandoknak. Kezdődött azzal, hogy bő egy percig labdához sem értünk a meccs elején – sajnos labdát tartani később sem nagyon sikerült. A hollandok már a meccs harmadik percében szereztek egy gólt, de azt még a bíró tévesen annulálta – már ekkor látszott, hogy problémák lesznek a hátsó alakzatban, az ide-oda pattogó labdát képtelenek voltak kivágni, s Guzmics csúnyán beragadt.

A negyedik...

Mivel kapus vagyok, hitelesen tudok nyilatkozni arról, mennyire fontosak az első védések. Nos, Bogdán rögtön alászaladt az első szögletnek, amit ugyan még megúsztunk, de az első kapott gólban azért vastagon benne volt: nem tudom, milyen lepkét üldözött, de rendesen árnyékra vetődött Van Persie első fejesénél. Korcsmár itt is lemaradt, mint a borravaló, de a legjobb magyar középhátvédünk (WTF???) percei csak ezután következtek: még fel is nézett, hova rúgja a labdát Bogdán elöl, aki felszedhette volna azt; Lens-t választotta, aki visszaívelte, Strootman pedig a kapus mozgásával ellentétes irányba bebólintotta. Aztán egy „óriási” mentést bemutatva visszakanalazott egy középre löbbölt labdát Lens elé – Bogdán takarásban állt, nem sok esélye volt hárítani. Aztán Van Persieről újra lemaradt a negyediknél, igaz, ez a gól inkább Guzmics sara, aki díszkíséretet adva hagyta, hogy Lens végig vigye a labdát a félpályán. Ha hozzávesszük, hogy a hollandoknak volt még két kapufája, egy meg nem adott gólja, s egy Lens ziccere, örülhetünk, hogy megúsztuk néggyel… A szünetben szerencsére nem változott az eredmény, a második játékrész elején pedig hirtelen „visszajöttünk” a meccsbe: Dzsudzsák meglőtte szokásos gólját (szokásosan tizenegyesből). A felzárkózás helyett azonban újabb holland gól következett: Van Persie megszerezte harmadik gólját is, bántóan üresen maradt középen, Korcsmárt megint lefejelték (ezúttal Robben volt a tettes). A Greüther Fürth légiósa csak remélheti, hogy ezt a meccset nem nézik meg az edzői stáb tagjai, mert különben reszelnek a német karrierjének, az első öt holland gólban ugyanis kivétel nélkül benne volt. Devecseri Szilárd karrierje még csak épphogy elkezdődött, de lehet, nagyjából véget is ért: a magyar futball minden nyomorúsága és nyavalyája benne volt abban a mozdulatban, ahogy befejelte a labdát saját kapujába. (Robben nagyot nőtt a szememben azzal, ahogy vigasztalta és felsegítette, bár 6-1 után könnyű előzékenynek lenni...) Az első hat gólból simán össze lehet hozni egy egész szilveszter estét, és még csak meg sem kell magunkat erőltetni. A problémák ott kezdődnek, hogy két Haladás játékos egyszerre a pályán lehet: kérdem én, ez mégis milyen irányba haladás? Mindegy, nem akarom én bántani ezt a fiatalembert, valószínűleg megteszik majd ezt helyettem a trollfocin, vagy más fórumokon, de azért az elgondolkodtató, hogy kik léphettek pályára ebben a nemzeti csapatban. Van der Vaart szabadrúgásánál éreztem, hogy gól lesz, s abban is biztos voltam, hogy Robben is betalál (jobb helyeken felugrik a sorfal...) – sajnos mindkét esetben igazam lett, így lett a Chocapic 8-1 a vége. Leszámítva az utolsó két szabadrúgásgólt, a hollandok üresen érkezhettek góljaik előtt. Ha többet lapozgatnák a magyarok a Biblia első lapjait, tudnák, hogy "nem jó az embernek egyedül lennie" (Ter 2,18), szoros emberfogással az első öt gól megelőzhető lett volna...

Devecserivel sem lettünk SZILÁRDabbak hátul, sőt...

Gondoltam egyéni értékelésekre, mint a román meccs után, de annyira siralmas lett volna az összkép, hogy inkább ettől eltekintek. A magyar csapatból egyedül a mostanában sokat szidott Dzsudzsák Balázsnak voltak felvillanásai, a meccs egyes szakaszaiban a hollandiai, karrierje kezdetén még őstehetség és lelkes Dzsudzsit, s nem az Oroszországban magától és Lamborghinijével elszálló Dzsudzsit láttam. A védekezésünk annyira volt hatékony, mint a Jóbarátokban Ross és Rachel próbálkozása (a végeredmény ismert: megszületett Emma…), középpályás védekezésünk egyáltalán nem volt, akkor jöttek át a hollandok rajtunk, amikor csak akartak. Ha Budát is ilyen eredményesen szabadítjuk fel anno, mint most a tizenhatosunkat, nem ért volna véget 150 év után a török uralom… Támadóink kevés támogatást kaptak, Koman Vladimir lassan egy éve annyira formán kívül játszik, hogy nem értem, miért lehetett állandó helye a kezdőcsapatban. Böde Dániel Nigel de Jong személyében méltó ellenfelére akadt, Németh Krisztiánnak pedig momentuma sem nagyon volt. Nikolics debütálásának örülök, bár ő aligha ilyen kezdésről álmodott… Annyira megy nekünk ez a játék, mint prostituáltnak a jámbor élet…

Sajnos túl sokszor volt okuk örülni...

Egervári Sándor természetesen rögtön lemondott. Az Andorra meccset talán megvárhatta volna, de szerintem így a jobb. Ez annyira csúnya meccs volt, hogy ezen nem lehet 3 nap alatt túllépni. Annyiban megvédeném az ex-kapitányt, hogy egyetértek Vági Márton MLSZ főtitkár szavaival, aki szerint 80%-ban a játékosok a felelősek a meccs alakulásában, s csak 20%-ban a kapitány. Való igaz, Sanyi bácsi meglehet, nem fejel öngólt, vagy védekezésben sem követ el olyan amatőr hibákat. Viszont azt is hozzá teszi Vági Márton, hogy ezt a csatát együtt veszítették el, ezért le kellett mondania. Kár, hogy ilyen körülmények között távozik Sanyi bácsi. Követett el hibákat a 3 év alatt (minthogy mindannyian emberek vagyunk), de hogy csak ő lenne a felelős, az túlzás. Sok mindennel baj van ebben az országban, jó néhány dolgot át kell gondolni a jövőt illetően.

Ennyi volt, de köszönjük ezt a három évet!

Nem biztos, hogy a kapitány személye a legfontosabb. Kiderült, hogy egy elismert külföldi szakember ugyanúgy megbukhat hazánkban, mint egy magyar (lásd Egervári elődjét, Erwin Koemant - hozzá képest ez a három év sikersztori volt). Ma megkérdezték tőlem, hogy szerintem ki lehetne alkalmas kapitánynak, s nekem egyből Tomiszlav Szivics neve ugrott be. A szerbnek biztos, hogy lenne tekintélye, régóta benne van a magyar futball vérkeringésében (s az, hogy a minap visszautasította a Crvena Zvezda megkeresését, mert Diósgyőrben szeretné befejezni a megkezdett munkát, arról árulkodik, hogy nem is akar kiszakadni belőle), s eddig ahol megfordult, magyar kiscsapatoknál, szellemes, jó csapatot épített: Kecskeméten, Pakson és most Diósgyőrben is (6 meccses győzelmi sorozatban van jelenleg, s ezüstérmes pozícióban). Más kérdés, hogy amíg ilyen a játékos felhozatal, addig bárki ülhet a padon… Elgondolkodtató az is, hogy vajon érdemes-e ennyi pénzt áldozni egy olyan sportágra, ahol ilyen eredményeket érünk el? Miért nem költjük ezt a pénzt hagyományos sikersportágainkra, a vízilabdára, a kajak-kenura, vagy az úszásra? Vagy adjuk egy árvaháznak, az egyháznak, vagy a vakok intézetének? Ezután a meccs után felvetődik a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán egy fillért is költeni stadionokra, edzőközpontokra, játékosokra. Minek??? Úgyis elvernek minket 8-1-re...