A századik

Minden két éve, május végén kezdődött – Smitnya Sanyit hibáztassátok!!!:) Történt, hogy a PLL blog agytrösztje és koordinátora a lengyel-ukrán EB előtt felkért, hogy írjak tudósításokat, elemzéseket a torna ideje alatt – akkor játékosként már aktív tagja voltam a Ligának, de Sanyival csak facebookról ismertük egymást, ott láthatta, hogy időnként kiposztoltam a sporttal kapcsolatos gondolataimat, véleményemet. Gyerekkorom óta vágyam az újságírás, s nagy örömmel vállaltam a felkérést, holott azzal se igazán voltam tisztában, mit kell csinálnom… Aztán a többi jött magától: bő két év eltelt, s immár a századik írásom is bepötyögtem. Hálás vagyok a Jóistennek, hisz saját érdemünkből nincs semmi – ugyanakkor hálás vagyok Sanyinak is, hogy lehetővé tette ezt az új hobbit számomra. S hálás vagyok Nektek is, akik olvassátok, amit írok, akik kritizáltok, ha kell (s ha nem, akkor is…), illetve biztattok, s elismeritek, ha születik egy-egy elfogadható poszt – nélkületek aligha jött volna össze ez a százas. A jubileumi poszt rendhagyó visszatekintés a korábbiakra, megspékelve kedvenc előadóim muzsikájával, na és egy Dream Team a részemről, ha már az interjúalanyaim is rendre megkapták ezt a kérdést tőlem… Ez a mi mesénk, avagy előre a következő százhoz – vagy ne ijesztgesselek Benneteket?:)Minden két éve, május végén kezdődött – Smitnya Sanyit hibáztassátok!!!:) Történt, hogy a PLL blog agytrösztje és koordinátora a lengyel-ukrán EB előtt felkért, hogy írjak tudósításokat, elemzéseket a torna ideje alatt – akkor játékosként már aktív tagja voltam a Ligának, de Sanyival csak facebookról ismertük egymást, ott láthatta, hogy időnként kiposztoltam a sporttal kapcsolatos gondolataimat, véleményemet. Gyerekkorom óta vágyam az újságírás, s nagy örömmel vállaltam a felkérést, holott azzal se igazán voltam tisztában, mit kell csinálnom… Aztán a többi jött magától: bő két év eltelt, s immár a századik írásom is bepötyögtem. Hálás vagyok a Jóistennek, hisz saját érdemünkből nincs semmi – ugyanakkor hálás vagyok Sanyinak is, hogy lehetővé tette ezt az új hobbit számomra. S hálás vagyok Nektek is, akik olvassátok, amit írok, akik kritizáltok, ha kell (s ha nem, akkor is…), illetve biztattok, s elismeritek, ha születik egy-egy elfogadható poszt – nélkületek aligha jött volna össze ez a százas. A jubileumi poszt rendhagyó visszatekintés a korábbiakra, megspékelve kedvenc előadóim muzsikájával, na és egy Dream Team a részemről, ha már az interjúalanyaim is rendre megkapták ezt a kérdést tőlem… Ez a mi mesénk, avagy előre a következő százhoz – vagy ne ijesztgesselek Benneteket?:)

Az első 7 bejegyzésem az EB-ről szólt (beharangozóval debütáltam), az utolsó előtti, fináléra hangoló cikkben kisebbik húgom összeállított egy „pasi szépségversenyt” a hölgy olvasók kedvéért – nincs rossz ízlése, de én azért maradnék a gyengébbik nemnél… Eredetileg az úgynevezett Nagyvilág rovatba írtam – akkor még többen aktívan foglalkoztak a PLL-lel, s élvezetes cikkeket gyártottak a Liga történéseiről. A korábbi 99 posztomból 70 a Nagyvilág rovatba íródott, tavaly március jelentette a fordulópontot, mikor elkezdtem konkrétan foglalkozni a PLL-lel, de erről kicsit később. (70 Nagyvilág rovat, 14 interjú, 14 PLL elemző vagy összefoglaló cikk született, s egy pedig külön kategóriás: egy országos kispap focibajnokságról is született egy beszámoló.)

99 poszt krónikáját górcső alá venni lehetetlen vállalkozás lenne, így csak a szívemhez leginkább közel álló vagy népszerűbb és jobban sikerült írásokat emelem ki – a mazochistáknak egyébként ajánlom a pll.blog.nepsport.hu oldalt, azon az összes cikkem megtalálható…

Tavaly februárban Smitnya Sanyival a Real Madrid – Manchester United BL csörte előtt írtunk egy Trash Talkat, melyben mindketten a valóságtól és a realitástól is kicsit elrugaszkodva emeltük piedesztálra kedvenc csapatunkat (az állandó olvasók biztos tudják, vagy ha nem, most megtudják, hogy az én szívem a Real Madridért, Sanyié pedig a Leeds Newcastle Manchester Unitedért dobog). Szerintem mindkét írás jól sikerült, Sanyié ITT, az enyém ITT megtekinthető.

Bloggerek, ha találkoznak...:)

Ha tehettem, aktualizáltam: 2012 szilveszterén „humolos” jóslatokkal tekintettem a jövőbe, Valentin napkor a futball szerelem, húsvétkor a feltámadó csapatok voltak a középpontban. Az idei márciusi nemzeti ünnepünkön pedig a magyar foci felemelkedése – ez egyébként az eddigi komment rekordom tizennégy hozzászólással, a második a tavalyi Konföderációs Kupa utáni értékelés, valamint spanyol bajnoki összefoglaló a Realra és Barcára kihegyezve tavaly nyárról 12 kommenttel, a harmadik pedig szintén a magyar foci sajnálatos süllyedéséről szól (10 komment). A kétezres évek első évtizedének legjobb ötven focistájáról készült összeállításom is sok vitára adott okot, ez két részletben ITT és ITT megtalálható! Mind a két évben külön posztot szenteltem a költészet napjának: első alkalommal versbe szedtem az eseményeket, idén áprilisban pedig versekhez, irodalmi alkotásokhoz hasonlítottam a focistákat. Ez utóbbit bátorkodtam vázlatosan a Trollfocinak is beküldeni, s közel ezer lájk, s harminc komment jelezte, hogy talán nem lett olyan rossz… S ha már troll - ez a stílus sem áll messze tőlem...

Egy blogger élete, hasonlóan a hupikék törpikékhez, sem mindig móka és kacagás, sokszor szembesültem én is ezzel; miután egyre több cikkem kikerült a nepsport.blog.hu főoldalára, illetve a nemzetisport.hu oldalra (összesen 31 cikkem, azaz a Nagyvilág rovatba írt posztjaim közel fele), nagyobb felületeken már több ezren olvasták a cikkeimet, és egyre több kommentet kaptam (összesen 136 komment) – nem mind irodalmi stílusban érkezett… Az építő jellegű kritikákat mindig örömmel vettem, mivel sok esetben csak az emlékezetemre hagyatkoztam, s nem mindig néztem utána a dolgoknak, nem egy posztomban volt komoly tárgyi tévedés, amikért elnézést kérek, a pontosításokat pedig köszönöm. Ahogy a Tankcsapda is énekli egyik kedvenc számomban: "néha mindenki elkövet néhány hibát..." (Ugyanakkor ígérem, ez a poszt nem tart örökké...)

Nagyon élveztem az írást, örömömet leltem benne, ám tavaly márciusban, a Fradi-Újpest meccsről írt helyszíni beszámolóm után rengeteg kritikát kaptam, hogy elfogult vagyok, mert önfeledten megünnepeltem a Fradi győzelmét (Csukics 94. percben szerezte a győztes gólt, ki ne ünnepelt volna?). Nem lett rossz írás szerintem, de ezután határoztam el azt, hogy jobban beleásom magam a Ligába, s az ottani történésekkel is többet foglalkozom. Volt, hogy teljes fordulón részt vettem a Szentkirályi utcában, részletes meccselemzéseket, tudósításokat, szezonértékelést írtam, s a főszereplőket is megszólaltattam. Ezt a részét is nagyon élveztem a munkának, és rengeteg embert megismertem és megszerettem ezáltal. Aztán el kezdtem hosszabb játékosinterjúkat is készíteni a Liga legendáival vagy aktuális sztárjaival. Az első interjú apropóját Tóth Máté visszavonulása adta (tudtommal azóta se vonult még vissza…), Hruby Tamás csak félévig volt PLL játékos, de a Liga egyik legjobb kapusaként megérdemelte az interjút – Sokolowski Marek pedig azért, mert a PLL történetének talán legnagyobb gólvágója volt. Vatamány Krisztina az eddigi egyetlen női játékos, akit megszólaltattam; csapattársam volt a KPI-ben, majd új nevet felvéve a Budapest Celticben is, s talán nem túlzás kijelenteni, hogy a PLL-ben eltöltött három szezon is rásegített arra, hogy másfél hónapja immár igazolt labdarúgó egy nyíregyházi női csapatnál – gratulálok neki (egy 14-0-ra megnyert idegenbeli meccsen egy góllal és négy gólpasszal debütált a múlt héten)! Szervezőkkel (Smitnya Sándor, Pálvölgyi András), emblematikus figurákkal (Pulay Vince, Szabó Andris, Lengyel Márton, Rák Balázs, Lukács Vince) ugyanolyan szívesen beszélgettem, mint háttérbe húzódó csapatemberekkel (Berzlánovich Krisztián, Farkas Mihály), sőt az egyik játékvezető, Nagy Gyuri is adott már interjút – a sor pedig folytatódni fog, készüljetek!:) Köszönöm a készségeteket, számomra is élményt jelentett megismerni Benneteket!

És akkor most következzen a blog második fele, ami hosszú munka után készült el: az én álomcsapatom. Interjúalanyaimnak mindig feltettem ezt kérdésként, de most döbbentem rá, hogy ez közel sem egyszerű feladat. 16 éve követem a focit, ebből összegyúrni a tizenegy kedvencet embert próbáló feladat – azért megpróbáltam…

A kapuban egyes mezszámmal nem állhat más, mint Iker Casillas, az elmúlt másfél év hányattatásai ellenére is. Egy évtizeden keresztül volt ő úgy a világ legjobbja posztján, hogy finoman fogalmazva sem állt mindig előtte stabil védelem. 2002-ben neki köszönhetjük a BL győzelmet, azon a nyáron a vb-n is parádézott, az írek ellen három tizenegyest is hárított. Azóta mindent megnyert a Reallal és a spanyol válogatottal is, ráadásul csapatkapitányként emelhette magasba a trófeákat. Örülök, hogy akkor sem hagyta el a csapatot, amikor körön kívül került, lesz ő még a csúcson! Két legnagyobb kihívója Francesco Toldo és Szűcs Lajos. Szűcs elképesztő, hogy mit produkál még 40 felett is, jellemző, hogy kapusfronton milyen jól állunk, hogy mindössze háromszoros válogatott. Toldo a 2000-es EB-n hívta fel magára a figyelmet, de igazából az volt az egyetlen igazán emlékezetes produkciója: a döntőbe jutó olaszok kapusaként a hollandok elleni elődöntőben ő is parádézott a büntetőknél. Egy évvel később, Rómában vettem is egy Toldo mezt…

Bár nem ez az eredeti posztja, de mivel korábban gyakran játszott itt, én a jobb szélen szerepeltetem Sergio Ramost, aki 2004 óta Real játékos, s aki az évek alatt a világ egyik legjobb védőjévé nőtte ki magát. Bár Pepe jelenléte nem mindig tett jót neki, a tavalyi szezonja fenomenálisra sikerült: a BL döntőben a 93. percben egyenlített, nélküle nem lett volna meg a Tizedik… Az évtized alatt igazi madridistává és vezérré vált - "bár néha hibázunk, nem nagy dolog!"

Az egyik középső védőm Rio Ferdinand, akivel szemben sosem irigyeltem az ellenfél csatárait: kemény volt, határozott, mégis sportszerű – kivéve 2003-ban, amikor doppingvétség miatt elmeszelték… De már akkor is a legjobbak közé tartozott, a világ legdrágább védőjeként vásárolta meg a Manchester United a Leedstől, s legjobb éveiben Vidiccsel szerintem a világ legjobb belső kettősét alkotta a Guzmics-Devecseri duó után. Idén mindketten leléptek, de Ferdinand maradt a Premier League-ben, hogy az újonc Queens Park Rangersnek segítsen a bent maradásban. Egyesek talán a helyében Kínába vagy Amerikába igazoltak volna zsetonért, ő azonban érzett még motivációt ehhez a szinthez – RESPECT!

Ferdinand a keménységet, Alessandro Nesta az eleganciát testesíti meg a védelem centrumában: minden kapus álma egy ilyen védőt maga előtt tudni. Cannavaro-t és Nestát a kétezres EB-n fedeztem fel, kiegészülve még Paolo Maldinivel, azért nem volt rossz azokban az években az olasz védelem. Sajnálom, hogy Nesta sokat bajlódott sérüléssel, mert egyébként a világ legjobbjai közé tartozott. S ami még Ferdinándnál is sokkal inkább előtérbe kerül nála, az az, hogy belső védőként milyen sportszerűen és tisztán játszott. Nem az a favágó típus, na...:)

Kerültem már vitába kommentelőkkel azért, mert szerintem Marcelo vagy Coentrao maximum egy retardált mása lehet Roberto Carlosnak - nem rossz a mikrofonfejű brazil sem, az előző szezonban pedig a portugál húzott ki többször bennünket a slamasztikából, de nem fog még egy Roberto Carlos születni a futballtörténelemben, s erre a posztra keresve se találnék nála megfelelőbb embert. A madridi védelemben sokáig ő képviselte az állandósságot, háromszoros BL győztes, világbajnok – ballábától rettegett az egész világ! Érdekes, hogy védőim nem voltak vándormadarak, egyedül Nesta köthető igazán két klubhoz, a Lazióhoz és az AC Milanhoz, de Ramos és Roby Carlos pályafutása érdemi részét Madridban, Ferdinand pedig Manchesterben töltötte. Bár ki tudja, lehet, ők is Édenről álmodtak, s hiába ébredtek fel, csak ez a klub jutott számukra...:)

David Beckham legalább akkora reklámarc volt, mint amekkora focista, s később kiderül, hogy nem ő az egyetlen ilyen a csapatomban. Ám sokan elfelejtik a teljesítményt, s csak a celeb életet, Victoria Beckhamet, s a bulvársajtó szennyét veszik észre, az elhivatottsága, a küzdeni akarása és az alázata fölött szemet hunynak. S a híres jobbos felett is, mert már Hugh Grant is azt mondja az Igazából szerelem című filmben, hogy övék David Beckham jobb lába. És most az enyém is, mert szerződtettem az álomcsapatomba.

Sokat töprengtem egy belső középpályáson, Xabi Alonsótól Kakáig többen pályáztak a posztra, végül az elmúlt másfél évtized (szerintem) legjobb magyar játékosa, Gera Zoltán mellett tettem le a voksomat. Nem azért, mert jobb például a spanyol vagy brazil világbajnoknál, hanem hogy legyen egy honfitársunk is a csapatban, s mert a lehetőségeihez képest ragyogó pályafutás áll mögötte. Ha sérülések nem hátráltatják, még többre vihette volna, de azért így sem véletlenül aggatták rá a ködös Albionban a „Mágikus Magyar” jelzőt: gólt ollózott a Manchester United ellen, a Fulhamet Európa Liga döntőig vezette (a Juve ellen kétszer is beköszönt, de a Hamburg kiejtéséhez is szükség volt a góljára) és sosem láthattuk szív nélkül játszani se klubjában, se a válogatottban. Hiába van Dzsudzsák, Huszti és Szalai, s hiába tudjuk Gera nem túl pozitív előéletét, szerintem őt állíthatjuk példaképként a fiatalok elé. Nem beszélve arról, hogy emlékeim szerint egy reklámfilm-forgatáson több társával focizott már együtt ebből a csapatból, így biztos nem idegen számára ez a környezet… S hogy miért is igazolt haza? Kamu a sérülékenysége és az, hogy nem fér be a West Bromwich-ba - a válasz ebben az "állatkannibálok" számban megtalálható...

Real Madrid fanatikusként igenis nagy dolog, hogy a Barcelonából bárkit a kezdőmbe állítok, de Ronaldinho azon kevesek egyike (a másik, aki előtt elismeréssel tisztelgek, az Victor Valdés, Piqué Busquets, Mascherano Puyol), akiknek nem csak a Bernabeu közönsége, én is állva tapsolok. Pályafutása legjobb éveit Katalóniában eltékozolta, ahelyett, hogy az MB1-be segítette volna szeretett Szparimat; tényleg volt olyan el clásicó, ahol állva tapsolta a madridi közönség a mosolyáról híres brazilt. Sose szerettem a Barcát, de őt azért irigyeltem a csapatból. Büszke vagyok arra, hogy most trenírozhatom, legalább ilyen formában - az Ocho machóhoz hasonlóan nekem is jó!:) Hát még neki...

És akkor elérkeztem csapatom legellentmondásosabb figurájához… Cristiano Ronaldo egy ficsúr, pökhendi, egoista, csak magával törődő, s mindenkit lenéző focista – volt egykor. Azért a madridi játékosokat igyekszem megkedvelni (a maiak közül Pepe és Benzema esetében a kivétel erősíti a szabályt…), Ronaldónál a góljai és a játéka gyorsan segítettek, bár első évében még tényleg csak önmagának focizott. Ám azóta… Hihetetlen, milyen meccs/gól mutatója van a portugálnak, aki tavaly megérdemelte az Aranylabdát, s idén BL győzelemhez segítette a Madridot – rekordmennyiségű, 17 gólt szerezve. Tudom, hogy a vér nem válik vízzé, de én őszintén úgy gondolom, hogy emberileg és játékosként is nagyon sokat fejlődött CR az elmúlt 2-3 évben.

Persze akkora magasságokba még nem került, mint Raúl Gonzales Blanco (soha nem is fog…), aki az örök kedvencem marad. Ő miatta kezdtem szurkolni a Real Madridnak, s nem éltem meg könnyen, hogy elengedték a Schalkéhoz. A Real Madrid történetének egyik legnagyobb alakja (550 meccsen 228 gól, hatszoros bajnok, háromszoros BL győztes, jelenleg még a BL legjobb góllövője, stb...) – a Santiago Bernabeu Stadion múzeumában saját szememmel láttam, hogy rajta kívül csak a mi Puskásunk és Zidane emlékét őrzi annyi kép, videó és ereklye, mint a mi Kapitányunkat. Remélem, vezetőként visszatér majd pályafutása végeztével. Másfél éve írtam Raúlról egy posztot, aki szeretne jobban megismerkedni vele, ITT megtekintheti! Egyszer hátha neki is írnak egy ilyen dalt, ha nem is az Ocho macho... (Ha bárki tud Raúlnak írt nótáról, kommentbe várom a linket!:)

Harmadik csatárom a friss világbajnok Miroslav Klose, akit meg nem mondom, hogy miért szeretek. 2002-ben még nagyon utáltam a német focit, de az ő góljainak már akkor tudtam örülni a válogatottban – idén pedig azért szurkoltam nagyon, hogy döntse meg Ronaldo és Gerd Müller vb gólcsúcsát. Sikerült is neki, immár nyugodt szívvel, világbajnokként vonulhat vissza a szezon végén! Nem tartozik a világ legjobb csatárai közé, de a válogatottban brutálisan jó gólátlagot produkált (136 meccsen 71 gól, egy ilyet szerintem bárki elfogadna manapság...), egyébként pedig egy végtelenül szerény és sportszerű játékosról van szó: már a Lazio játékosaként egyszer megadták egy gólját, amit kézzel szerzett, ő pedig beismerte a bírónak, s érvénytelenítették a találatot. Ezt csináljátok utána! Meg a szaltókat is - örülök, hogy a Ghána elleni elrontott mutatványa után nem törte el a gerincét...:)

Azért nem lett szerintem olyan rossz!:)

"Annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom..." Remélem, hogy lesz, a következő százban... Köszönöm a figyelmet, az elmúlt két évet és a 100 posztot - Nélküled, Nélkületek nem sikerült volna!!!