„Túl sok halált láttam” – igaz rióiként ünnepelték a menekült dzsúdóst

A hátán az olimpiai öt karikával és az ROT jelöléssel (Menekültstátuszú Olimpiai Sportolók Csapata) érkező Misenga olyannyira teljesítette, amiért jött, hogy még nyert is a főtáblán egy meccset az indiai Avtar Singh ellen, hogy aztán megállítsa a világbajnok dél-koreai Kvak Dong Han.

Misenga itt dolgozó és élő sportolóként tiszteletbeli brazilnak számít: amikor csinált egy jukót Singh ellen, a Carioca 2 Aréna drukkerei a hazaiaknak fenntartott üvöltést hallatták, majd dobogtak rendületlenül, amikor a „fogadott fiú” győzött, Misenga szíveket rajzolt kifelé, látszott, hogy nagyon élvezi ezt az egészet.

Aztán másfél óra alatt csak odaért, ahol vártuk, megölelte az UNHCR képviselőit, és arról beszélt nekünk, mi az üzenete a hozzá hasonló sorsra ítélt fiataloknak.

„Ezzel a szerepléssel azt szeretném üzenni a hozzám hasonló gyerekeknek, hogy folytassák. Folytassák a sportot, mert ez kiút! A sport egyesít minket. Megedz testileg, de szellemileg is, elősegíti a tanulást, fegyelemre és küzdelemre nevel, és ezek mind kulcsfontosságú dolgok. Minden ember életében rendkívül fontos. Nem csak nekünk, menekülteknek. De nekünk ad még egy pluszt is. Kijelöl egy új utat."

A szereplése miatt sincs miért szégyenkeznie, sőt, teljesen jogosan büszke rá.

„Nyertem egy meccset, ez önmagában is fantasztikus. A másodikon kikaptam, de így is tudom, hogy tulajdonképpen történelmet írtam. Többet fogok edzeni, és jobb lesz. Remélem, most már több versenyen szerezhetek rutint, mert erre lenne szükségem."

A Kongói Demokratikus Köztársaságban született sportoló sztorija röviden: édesanyját megölték a második kongói háborúban, ő elmenekült otthonából, napokig bujkált, végül egy kinshasai gyermekotthonban fogadták be, itt is kezdett dzsúdózni. Jól is csinálta, bekerült a válogatottba.

A 2013-as brazíliai világbajnokságon a csapatvezető-edző megszabadította pénzétől, útlevelétől és ételjegyeitől, otthagyta a szobájában, és eltűnt. Misengának végképp elege lett (utólag arról is beszámolt, hogy edzője otthon éheztette és bántalmazta, ha nem szerepelt megfelelően), és csapattársával, Yolande Mabikával együtt megszökött, majd menekültstátuszt kért.

A Brás de Pina nevű, afrikai származású lakosokkal zsúfolt negyedben telepedett le. Amíg nem talált megfelelő termet, maga tréningezett, „edzőpartnerei” elmondása szerint lámpaoszlopok voltak. Építkezéseken dolgozott. A dzsúdót aztán folytatni tudta egy riói cselgáncsiskolában (Instituto Reacao), melyet a 2004-es olimpiai bronzérmes Flávio Canto üzemeltet – itt elsősorban a rossz körülmények között felnövő fiatalokkal foglalkoznak.

Megtanulta a nyelvet, elvett egy brazil lányt, most már egy kisfiú, Elias édesapja. Ugyanazzal az edzővel dolgozik együtt, mint a Brazília első riói aranyérmét nyerő Rafaela Silva, aki az Isten városa favelából jutott el a dobogó tetejére. Geraldo Bernardes végtelenül büszke volt fogadott tanítványára.

„Ez a szereplés az iskolánkban folyó munka elismerése is. Óriási eredmény, amit elért, hiszen nem nagyon indul nemzetközi versenyeken. Nagyon büszke vagyok arra, amit ma véghezvitt” – kommentált az edző a vegyes zónában.

Misenga fogja magát, kisétál az öltöző felé. Nyert egy mérkőzést, mindent megtett a tatamin, no meg utána „szószólóként” is. Érmet nem nyert, de így is a sztárok közé került, még ha egy napra is.

„Nekünk győztes vagy így is" – szólnak utána. Bólint, de látszik, kicsit azért bosszantja a papírforma-vereség.

Lehet, hogy szószóló, de sportember is. Nem szereti, ha alulmarad.