– Igen, Várnában, és a brazilok ellen kezdtünk szeptember huszonkettedikén.
– Tegnapelőtt volt... Elmentek az évek.
– Mérföldkőnek is nevezhetjük, nem?
– Igen, mert hosszú évekig tartó csendből tört ki újra a röplabda. Valahogy úgy alakult, hogy az érett, jól felkészült játékosok kaptak még egy pluszlökést azzal, hogy csaknem egyéves kemény felkészülés előzte meg a vébét. Abban az évben lett Gabi néni (Kotsis Attiláné – a szerk.) a válogatott szakvezetője, és a váltás nemcsak azért hozhat eredményt, mert annyira okos az edző, hanem mert másképpen motiválja a játékosokat, akik persze meg akarják mutatni az új trénernek, hogy ott a helyük. Ennek az eredménye, hogy a negyedik hellyel nagy meglepetést keltettünk.
– Legfiatalabbként kilógott a sorból, alig töltötte be a tizenkilencet. Tudom, nem az a cidrizős típus, de nem izgult?
– Valóban, én akkor még hátul gombolós voltam, és korábban nem is volt divat, hogy valakit tizennyolc évesen meghívjanak a válogatottba. De már csak azért sem lehettem betojva, mert egyszerűen szerettem játszani, és rengeteget edzettem. A tréningek után ott maradtam egy órára még falazni, az ütéstechnikát csiszolni, szóval szorgalmas hülye voltam. Sohasem remegett a kezem, alig vártam, hogy menjünk már a harcba, baromira szerettem küzdeni.
– Hogy jött ki az idősebb csapattársakkal?
– Szerettek velem játszani. Ha az edzésen egymás ellen gyakoroltunk, és felosztottuk a csapatokat, biztos, hogy már a második vagy a harmadik körben kiválasztottak. Taknyosként... A nőknél mindig előfordulhat valami hülyeség, de itt nem számított, hogy valaki emberként szimpatikus-e vagy sem. Én például pofátlan és szemtelen is voltam.
Arról, hogy miként viszonyultak társai Torma Ágnes különcségeihez, hogyan „szolgált ki” negyvenhét edzőt, miért nem vált korszakos játékosból korszakos edzővé, s miként futott be üzletasszonyként a Nemzeti Sport szombaton megjelenő, Hosszabbítás című mellékletében olvashatnak bővebben!