Vb-szereplés az álma – interjú Szakmáry Grétával

 

– Semmi sütemény?
– Ugyan, ahogyan szerintem mindenkinek, az elmúlt napok nekem is családi körben, no meg a süteményevéssel teltek, és ez így is lesz, amíg vissza nem megyek Németországba – válaszolta Szakmáry Gréta, az SSC Palmberg Schwerin magyar válogatott röplabdázója, akivel röpke ünnepi szabadsága alatt Szegeden, párja városában beszélgettünk egy csésze kávé mellett.

– És persze a röplabdával telt, hiszen karácsony másnapján még német bajnokit játszott csapatával.
– Egy évvel ezelőtt is bajnokit vívtunk aznap, ráadásul szintén Sándor Reni és a Stuttgart ellen, de legalább nem kellett idegenbe utaznunk. Megszoktam már, hogy ilyenkor nincs ünnep, születésnap, karácsony, csak a munka.

– Eléggé családcentrikus – tényleg meg lehet ezt szokni?
– Sokszor fájt persze, például amikor nem tudtam részt venni egy születésnapon, a bátyám ballagásán vagy valamilyen családi ünnepen, de másnak a reggel nyolctól négyig tartó munkaidőhöz kell alkalmazkodnia, nekem meg ahhoz, hogy ünnepnapon is játszom, vagy hogy hétfőtől vasárnapig tart a hét, és ha vasárnap este nyolckor szabad a terem, éppen akkor edzünk. Van, aki nehezebben viselte a karácsonyi meccset, az egyik csapattársamon látszott, rosszul érinti, hogy életében először a családjától távol tölti az ünnepet.

 

Hazai kisvárosok után német kisváros

– Két meccs között mennyire volt szentsége a karácsonynak?
– A párommal ugyanúgy megvettük a karácsonyfát, mint mások, igyekeztem az itthon megszokott fogásokat elkészíteni. December huszonnegyedikén délelőtt ért véget az edzés, december huszonötödike délutánig szabadok voltunk, szóval lehetett karácsonyozni.

– Második idényét tölti Németországban – már otthon érzi magát?
– Schwerin kisváros, most már könnyedén eljutok mindenhová GPS nélkül is. A korábbi állomáshelyeimen, Gödöllőn vagy Békéscsabán is szerettem, hogy nem évről évre kellett költözködni, mert nem egy évet töltöttem ott. Most ráadásul a kezdetektől ugyanabban a lakásban lakunk, mindent megszoktunk, tudom, mit hol keressek, tetszik a város és a német élet is. Bár a csapat fele kicserélődött, a másik fele maradt, így sokakkal ismerősként kezdtük el ezt az idényt.

– Milyen visszajelzés, hogy a marasztaltak között volt?
– Nagyon jó! Röplabdában általában májusig tart az idény, és csak utána kezdődik el a csapatkeresés, nekem viszont már februárban szóltak, hogy szeretnének szerződést hosszabbítani, sőt akkor alá is írtam. Jólesett, hogy a jelek szerint jól dolgoztam, és számítanak rám, ráadásul sokkal könnyebb volt úgy elmenni a válogatotthoz, illetve a nyári szünetre, hogy tudtam, hol folytatom a pályafutásomat.

– Ennyire megtalálta a számításait a német bajnoknál?
– A röplabda teljesen más arcával találkoztam, mint idehaza. Nagyon gyors a játék, és ezt nehezen szoktam meg, inkább csak az előző idény végére jöttem bele. Korábban nem is gondoltam volna, hogy ennyire gyors játékos tudok lenni, a nyáron pedig már érződött a válogatottban a sebességkülönbség. Örülök, hogy újat tanultam, és ezt kamatoztatni akarom. Megvannak a terveim, de persze ehhez jó formát kell mutatni.

– Sérülés miatt kevesebbet játszott az ősszel.
– Még a német Szuperkupa-mérkőzés előtt becsípődött a derekam, és bár injekciót is kaptam, nem tudtam játszani. A német csapattárson kívül amerikai rivális is érkezett a posztomra, aki tényleg klassz játékos, szóval alapvetően teljesen érthető, hogy őt játszatja az edző. A sérülésem idején ők kaptak több lehetőséget, most pedig azért dolgozom, hogy visszaszerezzem a helyemet a kezdők között.

– Húzóembernek szerződtették, az is volt az első idényében, most pedig a cseresarokból akarja kiküzdeni magát. Hogyan viseli?
– Szó se róla, nehéz megélni, hogy kevesebbet játszom, ám nincs értelme ezen kínlódni, vagy másra mutogatni, felelőst keresni. Küzdeni kell, és kész.

– És hosszabb távon mit tervez? Lassan két éve lesz Németországban, márpedig kétévente szokott váltani…
– Most először is szeretnék Német Kupát nyerni, mert az az előző idényben nem sikerült, és emiatt nagy hiányérzetem van. Egyébként, bár jó csapatban játszom és jól is érzem magam Németországban, eljött az ország- és bajnokságváltás ideje.

– Tavaly törökországi ajánlatai is voltak – merre tovább?
– Az a baj, hogy sokat változik a röplabda nemzetközi szinten. Korábban Azerbajdzsán jó lehetőségnek számított, kevés csapattal, ám erős bajnoksággal, mostanra viszont kicsit elapadt a pénz, és visszaesett a színvonal is. Az olasz és a török élvonalban is vannak változások, de persze a török topcsapatok még mindig minden értelemben brutális szintet képviselnek, a két említett bajnokság élmezőnyében játszik a világ tizenöt legjobb röplabdázója.

– Szakmailag hol jegyzik Szakmáry Grétát? Vágyhat ezekbe a klubokba?
– Az ilyen csapatok eléréséhez nagyon jó formát kell mutatni, de ahogyan minden játékos, én is szeretnék Olaszországban játszani, a nagy álmom a Bajnokok Ligája négyes döntő. Elképesztő élmény, hogy most a Bajnokok Ligájában játszom, és nemrég legyőztük az olasz Coneglianót. Igazi szenzáció volt, hiszen eljött hozzánk kicsit nagyképűen, erre három-nullára győztünk a nagy olasz sztárcsapat ellen, a csapattársaimmal mi sem hittük el, hogy sikerült.

– Álmodott erről, amikor elkezdett röplabdázni? Álmodhatott ilyesmiről magyar röplabdázó?
– Nem is kell sokat visszautaznunk az időben jó példáért: Horváth Dóra a török Bursa csapatával Challenge-kupát nyert, és nagyon jó olasz élvonalbeli csapatban is játszott. Szóval, álmodhat ilyen eredményekről magyar lány, én is megtettem, már amikor labdaszedőként álltam a pálya mellett. Egyébként nagyon nehéz dolgunk van magyar röplabdázóként. Az utóbbi években a válogatottal magasabb polcra kerültünk a ranglistán, de ha például Németországban beajánlanak egy magyart, akkor – hacsak nem nagyon kiemelkedő – a figyelemfelhívás szinte semmit sem jelent. Remélem, a közelgő Európa-bajnoksággal kicsit megint feljebb lépünk, és eljutunk arra a szintre, hogy azt mondják, huh, ha magyarra hívják fel a figyelmet.

Nincs értelme sírni, dolgozni kell

– Érez magán nyomást, hogy a legmagasabban jegyzett magyar röplabdázóként kvázi hírvivő is?
– Most, hogy megkérdezte, elgondolkodtam rajta. Alapvetően a személyes és a csapatcélok miatt edzem, de ez nem választható el attól, hogy a hazámat is képviselem, és szeretném jó hírét vinni. Korábban beszéltük a menedzseremmel, muszáj valami pluszt hozzátenni, hogy észrevegyenek. Nekem ez egy németek elleni felkészülési meccsen sikerült, amikor harmincegy pontot értem el, és felhívtam magamra Felix Koslowski figyelmét, aki a német válogatott mellett a Schwerint is irányítja. Nagyon meg akartam mutatni magamat, és éreztem, hogy előttem a lehetőség, meg kell ragadnom.

– Az említett harmincegy ponton kívül mi az ön plusza?
– Az edzőm szereti a karakteres játékosokat, mert hiába ér el egy ütő sok pontot, ha nem illik bele a csapatba, nem állítja be. Lehetek akármilyen ponterős, ha úgy esik le mellettem a labda, hogy nem is mozdulok érte, nem lesz elégedett velem.

– Mondok még egy pluszt: a tudatosság, ahogyan építi a karrierjét, ami – akármennyire is annak kellene lennie – nem feltétlenül magától értetődő a sportágban idehaza.
– Ez tényleg jellemző rám, viszont nem volt mindig így, bele kellett tanulnom. Gödöllőn még egyszerűen csak szerettem játszani, egyetemre jártam, együtt voltam a csajokkal, jó csapatot alkottunk, és egyáltalán nem gondolkodtam azon, hová juthatok. Aztán fokozatosan kezdtem érezni, technikailag nem vagyok eléggé képzett ahhoz, hogy megfelelően segítsek az együttesnek, és hogy sokkal többet tartogat nekem a röplabdázás. Akkortájt kezdtem célokat megfogalmazni, ráadásul jött a békéscsabai lehetőség, és tudtam, Szasa Nedeljkovicstól sokat tanulhatok. Elképesztő, mi mindent hozott ki belőlem. Egy példa: mondta, hogy figyeljek a blokknál, hogyan és hol áll a center kisujja, és azt kell eltalálni. Én meg csak néztem rá, hogy ne nevettessen már, hogy a fenébe figyeljek én erre ütés közben?! Aztán edzettünk és edzettünk, és eljött a meccsen a másodperc, amikor beláttam, tényleg igaza van! Elképesztő önbizalmat és tartást adott a rengeteg gyakorlás, a klubcsapatban vagy a válogatottban is minden labdáról pontosan tudtam, hogyan csinálok belőle pontot, állhatott volna előttem háromméteres játékos is. Fokozatosan megtapasztaltam, mi mindent tartogat még nekem a röplabda, rákaptam az ízére.

– Mindig szépen beszélt a trénerről, pedig a kemény stílusa miatt nem lehet könnyű vele dolgozni.
– Nagyon erőteljes a személyisége, amit szeret is megmutatni, ugyanakkor rengeteget formált rajtam. Nincs mit szépíteni, lusta voltam, de megmutatta, ha az is vagyok, a munkát így is, úgy is el kell végezni. És azt is, mi mindent el kell tűrni a sikerért. Kétszer sírtam az első évben, de másodszor úgy szólt rám, hogy azóta egyszer sem könnyeztem. Nincs is értelme, dolgozni kell. Volt olyan időszak, amikor fájdalomcsillapítón éltem. Ugrótérdem van, sok problémám volt vele Békéscsabára érkezésemkor, sőt a vállamat is műteni akarták, de ő mondta, hogy nincs rá szükség. Szépen megerősítettük az izmokat, amelyek aztán jobban tartottak, és tényleg semmi gondom sem volt.

– Kicsit továbblépve: leszámítva, hogy nem kezdő a Schwerinben, most sincs gondja. Német bajnok, kétszeres Szuperkupa-győztes, vélhetően több ajánlat közül választhat. Meddig tervez?
– Nyilván a lehetőségektől is függ, de már nem vagyok a legfiatalabb…

– Ugye, huszonhét évesen nem kezd el panaszkodni?!
– De már nem vagyok húsz vagy huszonnégy… Éppen a sógorjelöltnek mondtam, a negyedik legidősebb vagyok a csapatban és az ötödik legalacsonyabb. Schwerinben összeálltunk, hogy elkészítsük a szokásos V alakú fotót, amelyet az év elején szinte minden csapatnál megcsinálnak. Egyik oldalra állították az egyik liberót, a másikra a másikat, aztán feladó, meg a japán ütő, aki alacsonyabb nálam és én. Oké, persze nemcsak a magasság számít, ha valaki elég szemfüles és ügyes, jó csapatban játszhat. Ha a szervezetem is jól bírja, három-négy évig még mindenképpen szeretnék játszani, aztán persze jöhetnek a gyerekek. Addig még a Bajnokok Ligája négyes döntő a nagy álom, az csodálatos lenne. Így, hogy nem Magyarország rendezi a 2024-es játékokat, az olimpia már biztosan nem fog beleférni a pályafutásomba, de a világbajnoki részvétel még összejöhet.

– Fejlődött annyit a magyar röplabda, hogy ne legyen irreális világbajnoki szereplésről beszélni?
– Nagyon sok átalakulást éltem meg, rengeteg játékos cserélődött ki, a szövetség is sokat változott, és remélem, pozitívan formálódik minden a jövőben is. Amúgy igen, szerintem léptünk annyit előre, hogy célként fogalmazzuk meg a világbajnoki kvalifikációt. A 2017-es eszéki világbajnoki selejtezőn sem sokon múlt, hogy közel kerüljön a vébéhez a csapat. Az átlóposzton eddig alig volt játékos, most három ígéretes fiatal is van, bízom benne, hogy jó mentalitással jönnek a csapatba, mert ezen a téren voltak gondok korábban. Legyen megtiszteltetés a válogatottság, mindenki akarjon adni valamit a társaknak! Sok mindent megéltem a válogatottban, de mindig ott voltam, ha törik, ha szakad, mert megtiszteltetés viselni a címeres mezt.

– Nyáron miért nem utazott el Peruba a Challenger-kupára?
– Már az Arany Európa-liga elődöntőjét és döntőjét is sérülten vállaltam itthon, az orvos is megmondta, hat hét pihenőre van szükség, kockázatos lett volna szerepelni. Anyuval sokszor beszéltem arról, mennyi helyre jutottam el a sportág által, elég a 2017-es World Grand Prix-re gondolni, amikor Mexikótól Venezuelán át Ausztráliáig utaztunk. Sokszor a buszon, a szállodán és a csarnokon kívül mást nem látunk, de ha jut idő egy-két óra sétára, klassz élmények érnek. Különben is, sokszor mondhattam el magamról, hogy olyan helyen jártam, amelyet mások a televízióban látnak csak. Rossz emlékek is fűződnek a válogatotthoz, de a jók felülírják őket. Előfordult, hogy a liberó állt be a négyes posztra, csak hogy meglegyünk, mégis emlékezetes sikereket értünk el. Remélem, hogy a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon felülmúljuk a 2015-ös eredményt, amikor sikerült bekerülnünk a legjobb tizenkettő közé.

Meg tudná mutatni, milyen a jó gulyás

– Tervezgethetné a 2023-as budapesti világbajnoki részvételt is – miért nem atléta lett, mint válogatott diszkoszvető édesanyja, Hunyadvári Mária.
– Sok mindent kipróbáltam a röplabda előtt, anyukám néhány éve mesélte, hogy a karate például annyira jól ment, hogy le akartak igazolni, és persze anyu egykori edzője atlétát akart faragni belőlem, ám akkor már röplabdáztam. Minden sportágnak megvan a szépsége, nekem mégis a csapatsportág és a röplabda a csúcs. Megtanulsz alkalmazkodni, tudsz segíteni a másiknak, és még testi kontaktus sincs. Én ebben tudtam kiteljesedni.

– És mi lesz azután, elvileg három-négy év múlva?
– Még nem tudom, hogyan szakadok majd el a röplabdától. Sokan kérdezték, akarok-e edző lenni, mert közel áll hozzám a feladat. Jóval fiatalabban is mindig figyeltem a technikai elemekre, szóltam a társnak, hogy jobban fordítsa be a vállát, magasabban üsse meg a labdát, emelje fel a könyökét és hasonlók. Érdekes lenne edzősködni, de azt sem tudom, melyik korosztállyal kellene foglalkoznom. Ráadásul nem bírom nézni a meccseinket kívülről, tiszta idegbeteg vagyok, szerintem olyan kaliberű edző lennék, aki a hálótól az alapvonalig rohangál, készülhetnének rólam a vicces videók. Szóval még képlékeny, mi lesz később.

– Ne vicceljen! Aki olyan gondosan tervez, annak biztosan van képe arról, mit csinál tíz év múlva.
– Ez az, hogy nincs, és ez zavar is. Vendéglátást tanultam, érdekel is, abban is megvan a pörgés, mint a sportban. Németországban minden benzinkúton árulnak ungarische gulaschsuppét, azaz magyar gulyáslevest, de bűn rossz mindegyik. Eszembe jutott, milyen lenne éttermet nyitni valahol, és megmutatni, milyen az igazi! De most még annyira a röpire koncentrálok, hogy nem tudom elképzelni, mint csinálok utána.