Először a Bajnokok Ligája főtábláján, lengyel sikerrecept alapján

– Most nincs különleges zokni?
– Á, olyat csak meccsnapon viselek. A feleségem minden idény előtt különleges zoknikat vesz nekem, ezeket hordom a mérkőzések napján. Ilyenkor úgy érzem, kicsit velem van, segít, plusz ez is a rutin része, amelyet a meccsnapokon követek. Kicsit olyan vagyok, mint Rafael Nadal, megvannak a szokásaim. Fontos például, hogy a jobb lábamat tegyem le először az ébredés után, és ideges leszek, ha valami a megszokottól eltérően alakul.

– Milyenek az új idény zoknijai? Aranyszínűek a bajnoki cím után?
– Több is van, rózsaszín, sárga, de arany nincs. Nehéz is beszerezni, meg aztán, az aranynak jobb helye van érem formájában a nyakban.

– Hitte volna, hogy már az első idény végén ünnepelhet?
– Igen, az első perctől kezdve, még ha tudtam is, sokat kell dolgozni érte, és mások talán nem gondolják, hogy sikerülhet. Szerintem a klubban dolgozók és a játékosok az első néhány meccs után kezdtek el hinni benne, amikor látták, hogy a kemény munkának van eredménye. Mindenki megértette, mit várok tőle, és lassan-lassan elkezdtünk jobban játszani. Persze nem lehetett tíz hónapig hullámvölgyek nélkül röplabdázni, de a rájátszásban minden jól ment. Gyakran előfordul, hogy nem az alapszakaszgyőztes nyer, ám mi az élen végeztünk akkor is, és ez magabiztosságot adott nekünk.

– Mások harminchárom évesen még játszanak, ön meg többszörös bajnok, tapasztalt edző.
– Tapasztalt? Ugyan, még fiatal vagyok. Persze, erős lengyel csapattól érkeztem, topszinten játszó röplabdázókkal dolgoztam, de kezdetben szinte mindegyikük idősebb volt, mint én. Sokat beszélgettem velük, hogy megértsem, mit várnak tőlem, miként kell dolgozni velük, hogy topon legyenek. A tapasztalat abban is sokat segít, hogy jobban megértsem a nőket. Néhányan azt mondják, nem könnyű velük, szerintem mindenki különböző karakter, más bánásmódot igényel. Sok könyvet olvasok sportról, pszichológiáról, hogy még jobban megértsem őket. Igaz, azért továbbra sem számítanak nyitott könyvnek, mindennap tanulok valami újat. Ugyanakkor ha okos az ember, mindent meg lehet oldani úgy, hogy profitáljon belőle. Egyik ismerősöm nagyon fontos gondolata, hogy az a csapat, amelyben nincsenek konfliktusok, sohasem játszik majd jól.

– Jobban kezeli a kihívásokat, mint öt-hat évvel ezelőtt?
– Persze, hiszen mindenből tanulok. Sokat beszélgetek a feleségemmel is, aki korábban röplabdázott, így egyszerűbb megérteni a játékosaimat.

– Kezdetben, zöldfülű edzőként hogyan vívta ki a tiszteletet, például a lengyel topcsapat Chemik Policénél?
– Jó és baráti volt az együttműködésünk a játékosokkal, hiszen ugyanazt a célt akartuk elérni, azt meg mindannyian tudtuk, ehhez kemény és jó munka kell. Sohasem akartam rossz rendőr lenni, sokkal inkább kolléga, akár barát. Nyilván más típusú, például fiatalabbak alkotta csapatnál valamelyest másként kell csinálni, de fontos jó viszonyban lenni a játékosokkal, beszélgetni velük röplabdáról és minden másról. Gondoljon bele, több időt töltünk együtt, mint a családunkkal, azaz a csapatnak is olyannak kell lennie, mint egy családnak, együtt kell léteznie, működnie, így a legjobb mindenkinek.

– Akkor nem csak szófordulat, hogy meg kell találni az örömöt a játékban?
– Persze! Nekünk van a legjobb munkánk a világon, azt csináljuk, amit szeretünk, ez ajándék.

– Ezért kezdett játszani, és lett edző?
– Amikor sok-sok évvel ezelőtt röplabdázni kezdtem a szülővárosomban, senki sem tanított. A városban működő klub szintjéhez az én tudásom kevés volt. Eldöntöttem, hogy fejlesztem magam, a szüleim labdát vettek nekem, gyakoroltam a falnál, szerváltam. Egyébként kisgyerekként nem szerettem a röplabdát, ez volt az utolsó sportág, amelyet néztem. Aztán az édesapám egyszer levitt edzésre, és teljesen megváltozott a gondolkodásom. Évről évre jobb lettem, de azért nem voltam igazán jó játékos, a második ligában játszottam. Kisebb síbaleset után problémám volt a térdemmel, így aztán statisztikusként kezdtem el dolgozni.

– Alig harmincévesen lengyel bajnoki címet nyert a Chemik Policével. Ez rekord?
– Óh, ez vicces történet! Pontosan a harmincadik születésnapomon győztünk, én vagyok a legfiatalabb edző Lengyelországban, aki bajnoki címet és kupát nyert. Sohasem számítottam ilyesmire, de az eséllyel élni kell, mert ki tudja, mi következik.

– Sansznak számított az is, amikor a Vasashoz hívták? Mi vonzotta a nem éppen a röplabdájáról híres Magyarországra?
– Amikor elveszítettem az állásomat, majdnem fél évet töltöttem otthon munka nélkül. Próbáltam keresgélni a hazámban, de minden állás foglalt volt. Kaptam ajánlatokat Romániából és Ciprusról, közel is álltam hozzá, hogy aláírjam az egyiket, ám hívott a Vasas. Sokat beszélgettem a feleségemmel, azt mondta, menni kell, hiszen nincs veszítenivalónk, jót tehet a karrieremnek, ha külföldön is kipróbálom magam. Remek döntést hoztunk, hiszen az első évben rengeteg pozitívum ért, és segített ismét hinni abban, hogy jó edző vagyok, aki képes fejleszteni a játékosait.

– Kételkedett magában?
– Tudja, Lengyelországban az a mondás járja, amíg nem veszíted el a munkádat, nem is vagy edző. Amikor a Policével befejeződött a munka, több kollégám is felhívott: no, Kuba, most már edző vagy. Ettől függetlenül sohasem egyszerű, ha elküldenek, de akkortájt született meg a fiam, legalább több időt tölthettem otthon.

– Az első pillanattól látszott, hogy megérte Magyarországra jönnie?
– Nyilván az elején kicsit féltem, hiszen elszakadtunk a családtól, nem tudtuk, mire számítsunk, ám rövid idő után elkezdtük jól érezni magunkat. Megismertük a környékünket, megtanultuk, hol vannak a boltok, hova menjünk a gyerekkel. A második idényem kezdete előtt már úgy éreztem, a második otthonomba térek vissza. A feleségemmel fiatalok vagyunk, tudjuk, hogyan kell alkalmazkodni, ezzel jár a munkám. Ma itt vagyok, holnap talán Isztambulban, ki tudja.

– Azért a szurkolók biztosan remélik, hogy tovább marad. Melyek a hosszú távú tervei? Van missziója?
– Szeretném fejleszteni a klub struktúráját, a játékosokat, hogyan dolgozzanak, hogyan érhetnek el magasabb szintre. Nagyon nagy eredménynek tartom, hogy bejutottunk a Bajnokok Ligája csoportkörébe, mert senki sem várta. A legjobbak ellen játszhatunk, ez a fejlődés útja, és hiszem, hogy leszünk még jobbak is.

– Mi volt a nehezebb: lengyel bajnokcsapatot irányítani, vagy BL-csoportkörbe vezetni a Vasast?
– Mindkettő más kihívás, mert másként kellett dolgozni a két csapattal. Van olyan játékelem, amellyel ott nem kellett foglalkozni, itt meg jóval többet. Amúgy mindkettőnél az volt a legfontosabb, hogy edzőként megértsem, mit kell tennem ahhoz, hogy fejlődjön a csapat. És rugalmasnak kell lenni. Például, ha a terveimben rászántam két hetet valamire, de azt láttam, hogy több idő szükséges hozzá, akkor változatni kell, és türelmesnek lenni. Nagyon fontos a türelem, és bár néha elveszítem, azért összességében higgadt vagyok.

– Rendszeresen ott vannak a gyerekei a meccseken, immár az idén született kislánya is. Kihasznál minden időt, amit velük tölthet?
– Rengeteg a munka, sok az edzés és a meccs, a napok általában túl rövidnek bizonyulnak, hiszen ki kell találni a taktikát, felépíteni a tréninget, no meg néha aludni sem árt. A legtöbbet talán akkor pihenek, amikor utazunk. A feleségem nagyon sokat segít, mindent egyedül menedzsel, és amikor néhány órát a gyerekeimmel töltök, megértem, micsoda feladat ez. Ő az én királynőm.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 16-i lapszámában jelent meg.)