Hitte a fene – Kotsis Attiláné Kincsesy Gabriella nem gondolta volna, hogy nyer

– Konkrét kérdés: sör van?
– Nem, nincs. Pezsgőt tartunk.
– Anya, ez egy cukrászda...
– Nem, pezsgőt nem kérek. A franciákat is ezzel döbbentettem meg, amikor Párizsban jártam. Francia pezsgőt akartak adni, mire mondtam, én azt nem szeretem. Mintha fejbe csaptam volna őket. No mindegy, legyen kávé.

Miután e sorok írója egy jóféle kocsma helyett amatőr módon cukrászdát választott a beszélgetés helyszínéül, Kotsis Attiláné Kincsesy Gabriella a megszokott pohárka sör nélkül maradt. A nemrég Prima Primissima díjjal kitüntetett edzőlegenda, fia és a pincérnő beszélgetése azonban jól mutatja, a 91 éves Gabi néni temperamentuma, vitalitása mit sem kopott.

– Hogy van?
– A koromhoz képest jól. A lábam, a derekam ugyan fáj, de szellemileg semmi gond. Borzasztó, amikor a barátnőimet látom, ahogyan agyilag leépülnek, néha már-már rejtvényt kell fejteni, hogy kitaláljam, mit mondanak.

– Ön nagyon szépen és frissen beszélt a Prima Primissima-gálán. Készült?
– A fenéket, azt hittem, a focista kapja, Göröcs János. A foci a kiemelkedő sportág itthon, és legyünk őszinték, a röplabda per pillanat eléggé lent van. Gondolom, a szavazók többsége döntött, sok tanítványom van a vérkeringésben. Amúgy édes volt látni, ahogyan a jelenlévők közül néhányan megsiratták a sikeremet.

– Magának is könny szökött a szemébe?
– Nem vagyok én sírós fajta, inkább csak meglepődtem, és igyekeztem rögtönözni. Szerencsére az agyam még jól forog.

A RUSZKI HOZTA A VODKÁT

– Nem udvariaskodásnak tűnt, ahogyan mindenkinek megköszönte az elismerést.
– Még szép, odaadó játékosok nélkül nem lehet eredményt elérni. Az edzőnek együtt kell dolgozni velük, és beléjük oltani a fanatizmust – ezért szeretem a maiak közül Hollósy Lászlót, a Nyíregyháza trénerét. Technikailag manapság már sokkal modernebb megoldások is vannak, mint az én időmben, de a mentalitást ugyanúgy át kell adni. Mindig előrenézni, figyelni az újdonságokat, tanulni, és nem szégyellni kérdezni. Ugyanakkor csak azt átvenni, ami a csapatnak jó: először mindig a technikát, és aztán a taktikát. Sajnos úgy látom, ez ma fordítva megy, kitalálnak egy taktikát, aztán akkor is azt próbálják játszatni, ha nem is megy a csapatnak.

– Gabi néni kitől kérdezett?
– Nagyon sok jó edző dolgozott az én időmben, és beszélgettünk is. Az egyik kikapott a másiktól, de aztán kezet fogtunk, azt mondtuk a másiknak, legközelebb én győzök, majd diskuráltunk a szakmáról. A ruszki hozta a vodkáját, én a vörösbort és eszmét cseréltünk, nem zajlott ekkora boksz az edzők között. Nagyon sokat tanultam az ázsiaiaktól. Kénytelen is voltam, hiszen a mi csapatunk is alacsony volt, a szlávok, germánok meg magasabbak, ki kellett játszani a sáncot, ezért tanultam el tőlük a kombinációs játékot. Azért is vagyok jóban a másik jelölttel, Kamuti Jenővel, mert a vívásban is a precízségen, a figyelmen múlik a siker.

– Önt meghallgatják manapság?
– Jó mondásomnak tartom, hogy szakmai tanácsot annak adok, aki igényli. Kezdő edzők, kisebb klubok trénerei kérdeznek, meg például Hollósy – pedig ő aztán felkészült, ám azon a véleményen van, több szem többet lát. Korábbi kedves játékosom, Szalayné Sebők Éva miatt mindig járok az általa alapított klubhoz, Palotára, ott aranyosak, még kérdeznek.
(„Csókolom, Gabi néni, gratulálok!” – sétál el mögöttünk Biszku Zsuzsa, de egyre-másra köszönnek az ismerősök.)

– Sokszor csörrent a telefonja a Prima Primissima-díjátadó óta?
– Sokan, sok sportágból gratuláltak. A legédesebb az volt, hogy a sakkozó Verőci Zsuzsa keresett. Korábban együtt dolgoztam két élsakkozóval, de ki gondolta volna, hogy ő is hív. Aztán telefonált például az úszóktól Sós Csaba és Wladár Sándor, meg Székely Norbert kosárkapitány is.

TECHNIKA A LÉPCSŐMÁSZÁSRA

– A teniszezők aktív szeniorjátékosként köszöntötték. Játszik még?
– Két éve már nem. Akkor nagyon beteg voltam, és ugyan rendbe jöttem, rosszabb lett a lábam. Persze azelőtt se vágtattam már a pályán, de jól helyezkedtem, már a mozdulatból láttam, hova üti az ellenfél a labdát, így időben odaértem, meg jók voltak a reflexeim és a légmunkám. Most viszont állni sem tudok sokáig, ám legalább van kifogásom, hogy miért főzök gyorsan elkészülő ételeket. A kutya, a fehér kis bolognese azonban finnyog, ha nem finomat kap. Forgatja a fejét, amikor nem tetszik valami. Annyit mozog, hogy engem is aktivizál.

– Mintha arra szükség lenne... Néha nem hiszek a szememnek, amikor látom átmászni önt a padokon a Folyondár utcai csarnok lelátóján.
– Azért azt már nem csinálom, mondtam is nekik, túl magasak a lépcsők, sokat kell tornászni. Ugyanakkor azért még mindig jobb mérkőzésre menni, mintha otthon ülnék. Sashegyen lakom, és a lépcsőházban nincs lift, ráadásul a domboldalon felfelé és lefelé is mindig meg kell tenni húsz-húsz lépcsőt. Jó technikát fejlesztettem ki, lefelé a jobb láb előbb, aztán a bal, felfelé fordítva, plusz még húznom is kell magamat – mondják is, azért élek még.

AMÍG TUD, MEGY

– A Prima Primissima után írt közleményében úgy fogalmazott, örülne, ha jobb lenne a mai röplabda, és még az önökénél is nagyobb eredményeket érne el. Megvalósulhat ez?
– Az a nagy baj, hogy körülbelül húsz évig nem volt megfelelő edzőképzés, úgy pedig nehéz tanítani.

– És mi lehet az út?
– Szülök nagy nehezen egy könyvet...

– Dolgozik rajta már egy ideje.
– Anyukám, nem vagyok én író! Nagyjából három éve készítem, csak mindig eszembe jut valami, ami hiányzik belőle, és kipótolom. Rájöttem, hiába mondom el a ragyogó érveimet, ha azt nem értik, szóval most felvételek készülnek az elemekhez, mert kell a kézzel fogható, látható útmutató. Korábban megkértek, menjek el óvodába röplabdát oktatni. Jó ég, mondtam elsőre, vagy hetven éve nem láttam óvodásokat, de megnéztem őket, öröm volt látni, ahogyan a kis praclijukkal megfogták a labdák, és gyorsan megtanultak ragyogóan helyezkedni. Ezt hiányolom a nagyoknál, elnagyoltak a mozgások. Két métert ugranak előre, ahelyett, hogy felfelé mozognának, pedig az atlétikában ez inkább a magas-, nem a távolugráshoz hasonlít. Szóval, töretlenül gépelem...

– Ön gépeli?
– Még szép! Régen nagyon jól ment, és most is, igaz, ha igazán belejövök, legfeljebb melléütök. Mondjuk, akkor meg csak nézem a felugró ablakot, mégis mi ez, úgyhogy már csak akkor gépelek, ha a fiam is otthon van.

– Nyugtasson meg, sokáig látjuk még röplabdameccseken?
– Még szép, mondtam is a röpiseknek, amíg tudok, megyek!