Az Üvöltő medve, aki Guinness-rekordot jelentő 52. edzői idényét kezdi

„Ha az egészségem engedi, folytatom a munkát” – idézte az orosz hírügynökség még májusban Nyikolaj Karpolt, aki a hónap első napján ünnepelte 82. születésnapját, és a jelek szerint a kora tényleg nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is az orosz Uralocska női röplabdacsapatának vezető­edzője legyen. Sorozatban az 52. (!) idényben…

Ráadásul nem is tervez visszavonulni, saját bevallása szerint a családjából, a játékosaiból no meg az orosz kultúrából merít energiát a munkához.

Karpol a sporttörténelem leghosszabb ideje azonos klubnál ugyanabban a beosztásban dolgozó trénere, az orosz szövetség kérelmezni is akarja, hogy teljesítménye bekerüljön a Guinness-rekordok könyvébe – nem mintha nem szerepelne már régóta a történelem lapjain az edző.

Nyikolaj Karpol 52 éves jekatyerinburgi pályafutása alatt 25 szovjet, aztán a történelem viharai után már orosznak nevezett bajnoki címet szerzett, nyolcszor hódította el a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, ezzel párhuzamosan a szovjet válogatottal nyert két olimpiai aranyérmet, és hozzátett három ezüstöt is, diadalmaskodott világbajnokságon, és nyolcszor ült fel a kontinens trónjára.

Sikerei tekintélyt parancsolók, edzői stílusa viszont félelmetes. Az Üvöltő medve becenévnél találni sem lehetett volna jobbat, olykor az ellenfeleket is sokkoló módon ordibált a játékosaival.

„Színész vagyok, aki szerepet játszik a közönség előtt, a forgatókönyvet pedig a játékosaim írják” – magyarázta egyszer Karpol, aki edzői filozófiájáról, életéről sok különleges részletet felfedő könyvet írt a horvát Tomislav Birtic segítségével, Lunatics – That’s What I Need címmel. Szabad fordításban azt jelenti: Őrültek – akikre szükségem van.

Őrült kissé ő maga is, de nem a szó negatív értelmében, a megfogalmazás sokkal inkább az akadályt nem ismerő elhivatottságot tükrözi.

„Sohasem azért kiabáltam a lányokkal, hogy megfélemlítsem őket. A fiatalabbak – akik még nem ismertek – talán megijedtek tőlem, de az idősebbek biztosan nem. Sohasem veszítettem el az önuralmamat. Amikor üvöltöttem, okkal tettem: azért, hogy átsegítsem őket a nehéz helyzeteken. A pálya széléről figyelem a játékosokat, a sajátjaimat és az ellenfélét is. Amikor ordítottam, a sajátjaimnak akartam segíteni, és sokkolni az ellenfelet – ez a taktika része volt.”

Bár képes volt – és most is az, hiszen csak valamelyest szelídült – bármikor leordítani a játékosai fejét, elképesztő pszichológiai érzékkel is tudott a lelkük húrjain játszani.

A leghíresebb eset, amikor 1988-ban, a szöuli olimpia döntőjében már 2:0-ra és 12:6-ra (akkor még 15-ig játszották a szetteket) vezetett Peru, szoros összefüggésben azzal, hogy a szbornaja egyik zseniális röplabdázójának, Irina Szmirnovának nem ment a játék. Ekkor Karpol odavetette neki: mégis, hogy néz majd otthon a legnagyobb szurkolója, a nagymamája szemébe? Szmirnova előbb zokogni kezdett, ám a „játssz a nagyidért” ukáz szárnyakat adott neki, a Szovjetunió pedig a sportág történelmének egyik legnagyobb fordítását produkálva olimpiai bajnok lett.

Rátgéber László kosárlabdaedző híres mondása, hogy a magasságot nem lehet tanítani, és – őt megelőzve – Karpol sem gondolta másként. Nagyra nőtt játékosokat keresett, erőröplabdára fogta őket, ugyanakkor a balettből is vett alapokat az edzésekhez, a játékrendszert pedig matematikai elméletekre, elemzésekre is alapozva tervezte meg. Precizitását és gondolkodását a civil életből hozta, egy ideig úgy tűnt, matematikaprofesszor lesz, pályája kezdetén az edzőséggel párhuzamosan matematikát, fizikát és asztronómiát tanított – végül a röplabda csillaga „fogta meg”.

Gyorsan mély vízbe dobta a fiatalokat, viszont nem tartotta hasznosnak edzőtáborba parancsolni őket – ellentétben a férjes asszonyokkal. „Nagyon kevés férfi vállalta át a feleségétől a házimunkát, a takarítást, a főzést, a gyereknevelés feladatait, ezért volt jó edzőtáborba vonulni, ahol csak a gyakorlásra összpontosíthattak. Én kvázi az egyik voltam a kevesek közül, aki megszabadítottam őket az otthoni feladatoktól. (…) Ha el tudják érni, hogy ők legyen a főnökök a családban, akkor lehetnek a világ legjobbjai. (…) Olyan magabiztos nőket akartam, akik nem ismernek el maguk fölött senkit.”

Kivéve persze az Üvöltő medvét…

Nem szeretett cserélni, mint mondta, a maratonistát sem váltják le, akármilyen ambiciózusnak is számított, sokszor ugyanazzal a hat röplabdázóval vívta meg a meccseket. Kőkemény profizmust várt és vár el a játékosaitól. Ugyancsak a szöuli olimpián történt, hogy együttese álomjátékkal, 3:0-ra (0, 9, 2) múlta felül Kínát az elődöntőben. „Egyetlen csapat sem röplabdázott annál jobban, de csak azért sem dicsértem meg őket. Az olimpia megnyerése után már igen, viszont akkor is – ahogyan mindig – tanítani akartam nekik valamit.”

Rendkívül rögös és fájdalmas út vezetett a sikerekig: 1938-ban, alig egy évvel a második világháború kitörése előtt született az akkor Lengyelországhoz tartozó Brzeznicában. A világégés elvette tőle az édesapját, két nagybátyját, nagyapját és nagyanyját is, édesanyja is súlyos beteg lett. A háború utáni fájdalmas helyreállásban a sport rengeteget segített abban, hogy visszatérjen a normális élethez, Karpol pedig jó röplabdázónak is számított. A továbbtanulás miatt, 1956-ban költözött az Urálba, edzőként alig tíz évvel később, 1969-ben jegyezte el magát – a jelek szerint örökre – az Uralocska csapatával.

Az akkori szverdlovszki (utóbb jekatyerinburgi) klub gyakorlatilag a Karpol család birodalma lett. A legendás tréner a játékosát, Galina Duvanovát vette feleségül, és amikor egy-egy rövid időre Japánban, Horvátországban és Spanyolországban dolgozott tanácsadóként, jó kezekben, nejére hagyta az egyesületet. Ma már az unokája, Mihail is az edzői stáb tagja. Őt nemcsak a pálya mellett, edzőként formálja, hanem a feleségével ő is nevelte fel négyéves korától, miután – újabb családi tragédiaként – a fia és a menye 1993-ban autóbalesetben életét vesztette.

Azért az Üvöltő medvéhez méltó módon úgy gondolja, mivel az unokája, joga van kiabálni vele…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. június 6-i lapszámában jelent meg.)