Strandröpi: Nagy-Szombathelyi Szandra befejezi pályafutását

– Másfél héttel ezelőtt megvédte a magyar bajnoki címét, majd pedig hatszoros bajnokként visszavonul. A csúcson kell abbahagyni?
– Nem hagyom ott örökre a sportágat, hiszen a szerelmem, csak a civil foglalkozásomra és a családalapításra szeretnék több időt fordítani – válaszolta lapunknak Nagy-Szombathelyi Szandra. – Valószínűleg játszani is fogok még, nem féltem magam, bár abban bízom, hogy az utánpótlás még erősebb lesz, és nekem nem kell újra pályára lépnem.

– Mikor hozta meg a döntést?
– Az év elején leültem a partneremmel, Villám Lillával és az edzőnkkel, Gubik Jánossal, mondtam nekik, hogy az idény végén abbahagyom a profi pályafutásomat. Viszont ha minden jól alakul, és babám is lesz, akkor egy év múlva amatőr versenyeken biztosan elindulok.

– Ennyire nyughatatlan?
– Abszolút. Sokszor túltoltam az edzéseket, a mérkőzéseket, képes voltam a sok sérülés ellenére is játszani, ami nyilván nem jó, mert ilyenkor egy sportoló nem tudja kihozni magából a legjobbat. Ugyanakkor nem törtek meg a sérülések, egy igazi oroszlán vagyok.

– Egy oroszlán, amelynek két évvel ezelőtt mélyvénás trombózisa volt. Nem ijedt meg?
– Nem igazán, pedig még az orvosok is pánikoltak. Kétezerhúszban még Lutter Eszti volt a párom és a tatai versenyen iszonyatosan fájt a lábam. A negyeddöntő után a sürgősségin vért vettek tőlem, s az egyik szintem, mely egy és ötszáz között normális, hatezret mutatott. Azonnal közölték, nem állhatok fel, mert valószínű, hogy tényleg trombózisom van. Estére bent akartak tartani, de én hazamentem.

– Hogy fogadták a hírt a többiek?
– Mindenki úgy jött oda hozzám, hogy te már soha többé nem sportolhatsz, csoda, hogy túlélted. Én úgy voltam vele, ami nem öl meg, az megerősít. Korábban már beszéltem arról Lillával, hogy következő idényben összeállunk, de mindenki mondta neki, hogy én már nem folytatom, vége a karrieremnek, ezért nagyon sírt. Lutter Eszti is, ezért nem tudott a meccsekre koncentrálni utána, sőt, nem mert megmozdulni a pályán, csakhogy én se mozogjak.

– Azóta már sikerült a betegség előtti szintre visszatérnie?
– Valamiért nem, és nem is igazán értem, hogy miért. A férjem egyben az erőnléti edzőnk, az ő segítségével sokkal nagyobb súlyokkal tudtam dolgozni. Lehet még egy évre szükségem volna. Ha valamin változtathatnék, akkor kicsit behúznám a féket, bár akkor nem biztos, hogy elértem volna azokat az eredményeket, amelyek sikerült az elmúlt években.

– A sérülésekkel is ilyen „jól járt” a pályafutása során?
– Olyannyira, hogy egyszer még a teremben a bemelegítés alatt belerúgtam a labdába és elszakadt a combizmom. Nem mertem szólni az edzőnek, úgyhogy inkább lejátszottam a meccset... Alapvetően nem én vagyok a legmagasabb, a leggyorsabb és a legerősebb játékos, ráadásul könnyen sérülök. Teremhez kifejezettem alacsony a termetem, emiatt sokan mondták még régebben, hogy sohasem fogok bekerülni a válogatottba. Ez nekem olyan erőt adott, hogy megmutattam, azért is be fogok kerülni.

– Sőt, még az Európa-bajnokságon is járt 2015-ben.
– Ha nem jutottunk volna ki, valószínű hamarabb abba is hagyom a teremröplabdát, de akkor nagyon elkapott a láz. Jó ötletnek tartottam, hogy Jan De Brandt lett a szövetségi kapitány, mert előtte amikor az egyik klubcsapat edzője irányította a válogatottat, mindig hazahúzott a szíve, a saját együtteséből hívott több játékost. A belga kapitánynál viszont mindenki tiszta lappal indult, mindenki odatette magát, hogy bekerüljön az utazó keretbe.

– Sokan úgy kezdik a pályafutásukat, hogy szeretnének külföldön játszani. Ön mindössze pár hónapot töltött kint. Mi volt ennek az oka?
– Olyan honvágyam volt, hogy már szinte belebetegedtem, illetve eléggé amatőr szinten működött a klub, emiatt se nagyon szerettem volna ott maradni. Nyilván a csapat se volt a legjobb, de minden okkal történik. Annak örülök, hogy kipróbáltam, milyen légiósnak lenni.

– Azért nem panaszkodhat, hiszen itthon is megfordult a nagy kluboknál: BSE, Vasas, Békéscsaba...
– Tizennyolc évesen mentem el a BSE-be, meg is nyertük a bajnokságot. Nyári Sanyi bácsi volt az edzőnk, aki a fiatal játékosokat kiscsibének hívta. A Vasasnál amikor Jókay Zoltán megkeresett, egyből igent mondtam, még ma is nagy neve van a szakmában. Békéscsabán lényegében akkor építkezett a csapat a semmiből, amikor odakerültem. Az idény végén negyedikek lettünk, de olyan nagy szám volt, mintha a dobogón végeztünk volna. A következő kiírásban már bronzérmet nyertünk életem legemlékezetesebb mérkőzésén, már csak azért is, mert ekkor szakadt el a combom. Az ötödik meccsen az ötödik szett döntött az éremről, 14:11-re vezetett az ellenfél. Úgy sikerült felállnunk onnan, hogy mindent pontot más játékos szerzett, később nyertünk is. Mindenki örömében zokogott utána, a közönség is úgy ünnepelt, mintha olimpiát nyertünk volna. Nyíregyháza főleg azért kedves számomra, mert ott ismerkedtem meg a férjemmel.

– Miért szeretett jobban a homokon röplabdázni, mint teremben?
– Teljesen más, a strandröplabda egy életérzés. Amikor a teremcsapattal utaztunk akár külföldre, minden programot előre meghatároztak, mi mikor kezdődik. A strandon ilyen nincs, szabadon mehettünk, rengeteg új, külföldi párossal megismerkedtünk, barátok lettünk. Amikor először mentem Malajziába, a tenger mellett nyújtottunk, éppen lement a Nap, és annyira magával ragadott a táj, hogy azt éreztem, erre van szükségem.

– Fiatal volt még, amikor Gudman Csillával elkezdett játszani a strandon, végül két bajnoki cím lett a vége.
– Sokat tanultam tőle, alapvetően a győztes mentalitást: hogyan tudsz felállni egy vesztes helyzetből, de a sportág alapjait és a játék iránti szeretetet is tőle tanultam meg. Akkor még húszéves voltam, felnéztem rá, mindig ittam a szavait, és amit mondott, azt úgy csináltam.

– Egy páros csak akkor lehet sikeres, ha szoros kapcsolatot ápolnak, vagy barátság nélkül is lehet versenyeket nyerni?
– Én az a típus vagyok, aki tudja, mi a célja, mit akar elérni. A pályán viszont elengedhetetlen, hogy együtt dolgozzunk és megértsük egymást, de ennek nem feltétele a barátság. Más kérdés, hogy én a párjaimmal mindig jóban voltam, elsősorban a közös, teremben szerzett élmények miatt.

– Tavaly októbere óta a Magyar Röplabdaszövetség strandröplabda szakágát is erősíti szakmai és gazdasági szempontból. A visszavonulás után szeretne ezen a területen is dolgozni?
– Határozottan. Szeretnék ily módon is többet tenni a strandröplabdáért, viszont a profi sportolói lét mellett nem férne bele. Nem biztos, hogy harmincon túl már nekem kell vitézkednem a mezőnyben, amikor egyre jobban teljesítenek a fiatalok. A külföldi versenyeken próbáltunk mindig olyan párosokkal edzeni, akiknek edzője van, én pedig mindig füleltem, hogy mit mondanak, hogy elcsenjek egy-egy technikai vagy taktikai pluszt. Sok női mérkőzést néztem, szeretnék én is edzőként dolgozni a jövőben.

– Úgy tűnik, teljes és szép pályafutást tudhat maga mögött.
– Én is így érzem. Nyilván voltak kudarcok is, de azokból is rengeteget lehet tanulni, fejlődni. Mindig lehet találni olyas valamit, amiért hálás tudsz lenni! Például amikor egy nemzetközi versenyen kiestünk, akkor azért, hogy világot láthattam és megismerkedtem új játékosokkal. Soha nem hagytam magamnak, hogy csalódott legyek.