„Fél életemet a levegőben töltöttem” – Buzek László hetvenöt éves

– ...Végül is, időnként sorra kerülök – kezdi nevetve a 266-szoros válogatott, Európa-bajnoki negyedik röplabdázó, Buzek László, aki újabb kerek évfordulóhoz érkezett, hiszen október 8-án lett 75 éves.

– Unja már a születésnapi interjúkat?
– Nem, szívesen beszélgetek. De ugyanaz a téma, hiszen nálam már nem sok minden változott az elmúlt években.

– Melyek a menetrendszerű kérdések?
– Nemrég Gulyás László készített velem interjút, aki rögvest a közepébe csapott, és érdeklődött, miért voltam kétszer is eltiltva.

– Rátérhetünk most is. Nem jöttem ki Hennig Ernővel, és egyszer a válogatott pozsonyi túráján alakult ki konfliktus köztünk, amikor filmet néztünk, ő meg aludni küldött minket. Mondtam, majd ha a kapitány utasít. Tarnawa Ferdinánd azonban kissé pityókás hangulatban volt, nem szólt semmit, én meg jeleztem a csapatvezetőnek, a passzátszelet voltaképpen én indítottam útjára, nem ő, így aztán egy évet kaptam. Csakhogy Olaszországba hívták a Csepelt – velem együtt, így turistaútlevéllel, Józsa Gábor álnéven játszottam, ám ezt később elkottyantották a szövetség elnökének, Holvay Endrének, szóval következett újabb egy év, már az egész csepeli csapatnak. Persze az 1977-es Eb-n szükség volt rám, s eltörölték a büntetést. Az egészben csak az a furcsa, hogy lett volna jogosabb eset, amiért eltilthattak volna.

– Micsoda?
– Ááá...

– Ennyi év után igazán elmondhatná.
– Mondjuk úgy, a nagy pofám miatt, mert mindig megvédtem magunkat, a játékosokat. Egyébként amikor Hennig szövetségi kapitányként dolgozott, az év végi beszélgetésre úgy készültem, hogy előadja a gondolatait, és lemondom a válogatottságot, ám sejthetett valamit, mert jelezte, jövőre nem tart rám igényt. Azért később elmentem a temetésére.

– Ezek az esetek ennyire megmaradtak önben?
– Már nincs jelentőségük. Nem is bántam, hogy Pozsonyból haza kellett jönnöm, fájt a térdem.

– Egy-egy rövid időszakokat leszámítva viszont mindig szerepelt a válogatottban. A maiakra bezzeg nem ez a jellemző...
– Még 1982 tavaszán, csaknem 37 évesen is játszottam, utána igazoltam Németországba. Más világ volt, nem lehetett csak úgy lemondani a válogatottságot, persze nem is akartam, még ha néha kibújtam az edzések alól. Úgy festett egy hét, hogy szerda délelőttig a válogatottban készültünk, délutántól meg mentem a klubhoz, Csepelre. Fogtam magam, és kihagytam egy ilyen hetet. Kérdezte az edző, Csík Laci bácsi, mégis mivel tudom indokolni, mire azt feleltem: semmivel. Büntetésből ugrott a hatszáz forint kalóriapénzem, de nem tiltakoztam, így volt jogos, ráadásul megérte, olyan meleg volt a nyár.      (Nevet.)      Plusz, miután hetekig szépen dolgoztam, vissza is kaptam. Érdekes, amikor évtizedek után hazajöttem Németországból, azokkal kerültem össze, akikkel szinte gyerekfejjel ismerkedtem meg a röplabdának köszönhetően, később például együtt teniszeztünk.

– Teniszezik még?
– Már nem, csípő- és térdprotézisem van, örülök, hogy járok. Öt éve műtötték meg a csípőmet, rá egy évre a térdemet, azóta sokkal jobb, de azért alacsony székbe nem ülök.

– A fénykorában ellenállhatatlan röplabdázó meg tudott barátkozni azzal, hogy minden lassabban megy?
– Változik az élet, az ember, elfogadtam, hogy van, amit nehezebben csinálok, alkalmazkodom. 2003 körül ellopták a motoromat, én meg álltam a lakás előtt, hogy miként is jutok el a munkahelyemre. Jött az ötlet: kerékpárral, és azóta is biciklizem. Most már Csepelen lakom, nyolc kilométer az út, amit ma is megteszek, igaz, a szívproblémám után elektromos bringára váltottam. Látom magam mellett elmenni a fiatalokat, és bár tudnék gyorsabban is haladni, de minek. Versenyeztem én eleget.

– Ezért nem találtam meg a Balaton-átúszás indulói között a nevét?
– Négyszer úsztam át a tavat, legutóbb 2015-ben, pedig nem tudtam, mire vállalkozom. Badacsonytomajon üdültünk a gyerekekkel, és mindig arra gondoltunk, milyen jó lenne átúszni a másik partra. Persze amikor megtudtam, hogy a tihanyi komp egy óráig megy, elgondolkodtam, micsoda hülye vagyok, mit keresek itt, ám elsőre klassz időt úsztam. Igaz, nem az volt a lényeg, hanem a virtus, hogy megtettem. Egy ideig ezért is futottam, pedig játékosként nem szerettem. Az 1977-es Európa-bajnokság előtt Tatán készültünk, az edzés után négyen maradtunk játszani, az volt a tét, hogy a vesztes körbefutja a tavat. Jó társaságot alkottunk, szerettünk játszani és nyerni.

– Jó párosítás.
– Mindenképpen. És szerintem ez nincs meg a mai fiatalokban. Nézze meg a szerbeket, sok helyről érkeznek a válogatotthoz, aztán csapattá válnak, olyan győzni akarás van bennük, hogy a falon is átmennek. Nálunk meg nem lesz egység a sokféleségből, meg aztán, ki tudja, hányan jönnek a hívó szóra. Dolgoztam néhány évig az utánpótlással, voltak tehetségeink, ám úgy éreztem, több van bennük, mint ameddig eljutnak.

– Ön másként járt volna el, ha légiósnak állhat? Például Olaszországba, ahová hívták.
– Nem lehetett. Akartam, de nem engedték, és amikor megkérdeztem, a labdarúgóknak mégis miért szabad, azt felelték, ők más elbírálás alá esnek. Jó lett volna jobb csapatban játszani, vagy fiatalabban kiigazolni, látni, mire vagyok képes. Bár miután a Norderstedttel feljutottunk a Bundesligába, harmincnyolc évesen is a harmadik legjobb játékos lettem.

– Kihozta a pályafutásából, amit lehetett?
– A hazai karrieremmel tulajdonképpen elégedett vagyok, tíz bajnoki címet és tizenegy kupát nyertünk, az Európa-bajnokságon negyedikek lettünk, csak az olimpiai szereplés hiányzik. Mint évtizedekkel később kiderült, az 1964-es tokiói játékok előtt Antalpéter Tibor, a csepeli edzőm javasolta a szövetségi kapitánynak, hogy vigyen ki, mert enyém a jövő, ám azt mondták, majd inkább a következőre. Azóta erre várok... Igaz, link gyerek voltam, csak két évvel korábban kezdtem el röplabdázni, nem lehet hiányérzetem.

– Megnevelte a sportág?
– Nem is kicsit. Mindig elmondom: a röplabdázásnak köszönhetem, ami lettem és amim van. Nem valószínű, hogy villanyszerelőként hasonló sikereket értem volna el. Nem is dolgoztam a szakmámban, csak fel és lekapcsolni tudom a villanyt, meg tisztában vagyok vele, hogy óvatosan kell vele bánni. (Nevet.)

– Úgy is megérte, hogy elkopott, ami elkophatott?
– Abszolút. Jól sikerültek az operációk, már nem kell azon gondolkodnom a járda szélén, hogy melyik lábammal lépjek le. A csípőműtétemet Gábor Antal, a vízilabdázók orvosa végezte: ki voltam terítve, úgy éreztem magam, mintha lakatosműhelyben lennék, fúrtak, faragtak, kopácsoltak, mire megjegyezte a doki, hogy kész vagyunk, bár kicsit tovább tartott, mert nagy volt a cupák. Ebben a helyzetben csak nevetni tudtam rajta. Sokaknak elkopik a térdük anélkül is, hogy sportolnának, én meg állandóan ugrottam, a fél életemet a levegőben töltöttem, és tényleg mindent a sportágnak köszönhetek.

– Mikor lesz olyan a magyar férfi röplabdázás, mint az ön idejében volt?
– Vannak tehetséges játékosok, ám azt hiszem, nem mostanában. Remélem, hamarosan feltűnik egy jobb generáció.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 10-i lapszámában jelent meg.)