A mögöttünk hagyott bajnokság során a Real Madrid 38 meccsen 92 pontot szerzett, mindössze négyszer kapott ki és kilencszer nem nyert, ám végeredményben ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megelőzze a nagy riválist. Az FC Barcelona ugyanis még ennél is jobb eredménysorral büszkélkedhet. Pep Guardiola együttese két veresége mellett hatszor játszott döntetlent, ez a végelszámolásnál négypontos különbséget jelentett.

Mondjon bárki bármit – a „szezon hosszú" megközelítés jelen esetben legalább akkora közhely, minthogy a „labda gömbölyű" –, a bajnoki cím igenis a bajnokság két el clásicóján dőlt el. A megszerezhető hat pontból a katalánok négyet, a madridiak egyet gyűjtöttek be. A Camp Nou 5–0-s sokkját hetekig magukon viselték a madridiak, akik az áprilisi visszavágót illetően hiába fogadkoztak utolsó reményként az ott megszerezhető három pontba kapaszkodva, a hazai 1–1-es döntetlent követően nem igazán reménykedhettek már a trónfosztásban. A bajnokság tizedik fordulójától kezdve ezt a két klubot találhattuk az első és a második helyen, rövid madridi listavezetést követően a 13. fordulóban jött el a váltás, a listavezető pozícióból a katalánok már nem is engedtek. Akit untat ez a versenyfutás, annak nagyon nem ajánljuk a Primera División előttünk álló bajnoki szezonját: bombameglepetés lenne, ha legkésőbb az ötödik-hatodik fordulótól kezdve nem hasonlónak lehetnénk szemtanúi.

KIINDULÓPONT, DE NEM MÉRFÖLDKŐ A SPANYOL SZUPERKUPA

Tavaly a világbajnokság alapjaiban határozta meg a bajnoki nyitányt, az ott szerephez jutó kulcsemberek még nem voltak kellően kipihenve és felkészülve az előttük álló feladatokra. Ahogy peregtek a hetek, egyre nagyobb sebességi fokozatba kapcsolt mindkét együttes, amely a riválisok számára egészen egyszerűen követhetetlennek bizonyult. Mert nemcsak pontból, hanem gólból is sokat gyűjtött a két gigász, viszont annál kevesebbet kapott. Sőt, ezúttal az olló még nagyobbra nyílhat a mezőny és a Barca–Real páros között. A felkészülésre ezúttal a Copa América vetett némi árnyékot, de messze nem világbajnoki méretűt. Ráadásként ezúttal a spanyol szezon nyitányaként megrendezett Spanyol Szuperkupában mindjárt parázs meccseken akadt össze a bajnok Barcelona és a kupagyőztes Real Madrid. Ami fokmérőnek tökéletesen megfelelt, messzemenő következtetéseket azonban hiba lenne belőle levonni. Csak a rend kedvéért, a Barcelona a madridi 2–2-es döntetlent követően három nappal Lionel Messi vezérletével hazai pályán 3–2-es győzelmet aratott – az argentin aranylabdás egy, majd két gólt szerzett –, így egyrészt rögtön újabb trófeával kezdett be, másrészt megrendszabályozta a trónkövetelőt. A két mérkőzés azonban ismét felkorbácsolta az indulatokat pro és kontra, ahogyan az a versenyfutás esetében illik.

Annyit azonban tanulságként mégis leszűrhettünk, hogy a madridi fővezér, José Mourinho – akiről ugye már talán a Marson is tudják, hogy a második idénye mindig eredményesebb adott klubjában, mint az első –, azért csak kavargat valami újat a konyhájában. Miután nem jött be a Barcelonában bevállalt nyílt játék (öt kapott gól, brrr), és a Pepére hangolt hazai bunkerfutball sem bizonyult megnyugtató megoldásnak (Alfredo di Stéfanóval az élen egyik Real-szimpatizáns sem volt elájulva a taktikától), a Spanyol Szuperkupa két meccsén egy egészen új stílusú Real Madridot láthattunk. Mármint a Barcelona ellen. A „blancók” ezúttal összehangolt letámadással próbálták hatástalanítani a katalánok akcióit, ez működőképesnek és hatékonynak bizonyult. Kérdés azonban: meddig lehet ezt fizikummal bírni? Illetve, ha jön a fáradtság és az abból fakadó ütemkésés, az milyen következményekkel jár?

BARCELONAI MINŐSÉG, MADRIDI MENNYISÉG

A Barcelonánál a nyári átigazolás időszakban a meglévő értékekre szavaztak – nekik legyen mondva, olyan sok fejfájásuk eleve aligha lehetett –, inkább a keret vált még komplexebbé a hosszas tárgyalássorozatban szerződtetett chilei Alexis Sánchez és a nyolc év után hazatérő Cesc Fabregas révén. Előbbi a támadósor, utóbbi a középpálya bármely részén azonnal használható, klasszis szintet már most erősen megütő futballista. A távozók között Bojan Krkic és Jeffrén Suárez személyében két olyan fiatalt találunk, aki kiegészítő szerepre kárhoztatott, bár már többre hivatott. Pályafutásuk szempontjából is előnyös lehet, hogy elfogadták az olasz AS Roma, illetve a portugál Sporting ajánlatát. A spórolós katalánok nem gazdálkodtak rosszul, üzletpolitikájukat egyébként is a visszafogottság jellemezte. Igaz, amilyen szakmai szintet képviselnek, nekik könnyű szerénynek lenniük, bőven van mire. Ráadásul sok fiataljukat csak opcióval engedték el, kis túlzással megelőzendő a fabregasi esetet. A kiadási oldalon 55 millió, míg a bevételi részen 42.75 millió euró jelent meg, a 12.25 milliós különbözet ezen a szinten elenyészőnek tekinthető összeg. A Fabregas által hordott 4-es mezek értékesítéséből alighanem gyorsan megtérül.

Ezzel szemben Madridban jóval nagyobb volt a jövés-menés. A Bundesligát megjárt két török légiós, Nuri Sahin és Hamit Altintop, valamint a Benficától érkező Fábio Coentrao speciel ezen a szinten is bármikor bevethető. Hogy aztán ténylegesen erősítést jelentenek-e vagy sem a létszámában már eddig is kicsit túlbiztosított madridi keretben, az majd elválik. Említsük meg a nyári felkészülési időszakban a Gonzalo Higuaín távollétét remekül a maga javára fordító Karim Benzema gólerős játékát – per pillanat az argentin kispados, a francia a kezdő –, melléjük további klassziscenter befutására van még kilátás az átigazolási szezon zárásáig. A nyári költségvetés egyelőre erősen mínuszban jár, de az 52.5 millió euró miatt csak a pénzügyesek feje főhet – igaz az övék annál jobban –, a drukkereké és a szakmai stábé aligha. És annyira az elnököt sem veri ki a víz miatta.

Egy pillanatra azért álljunk még meg Mourinhónál, akinek bő féléves háttérmunkája meghozta a gyümölcsét. Jorge Valdano távozott a madridiaktól, míg a portugál az angol mintát követendő menedzseri funkciókat lát el, lényegében egy személyben vezetőedző és sportigazgató. Nem hiába kért tavalyi érkezésekor forró drótot Florentino Pérez klubelnökhöz, a személyes sértettséget és szakmai feladatkörének megcsorbítását érző Valdano „elvérzett" a hosszú és visszhangos vitáktól sem mentes harc során. Belépett viszont a képbe hivatalosan is a klub egyik korábbi ikonja, a francia Zinedine Zidane: a francia aranylabdás hivatalosan az első csapat igazgatója lett. Hogy a gyakorlatban a mindennapokra milyen szakmai ráhatása van a mindig fess, karitatív tevékenységet folytató, mindenkivel jó viszonyt ápoló, éppen ezért frontot soha senkivel meg nem nyitó Zidane – a 2006-os Materazzi-affért kéretik nem idevenni – a lendületes Mourinho mellett, az aligha kérdéses. Olyan fokú kritikai össztűzre aligha számíthat a portugál tőle, mint amit Valdanótól kapott, amikor nem robogott, csak futott a szekér...

RUBIAS, CASTANAS, MORENAS – AVAGY SZŐKÉK, BARNÁK, FEKETÉK ÉS A KÖRÍTÉS

A hagyományosan BL-helyekért, és mondjuk ki, a dobogó egyetlen szabad, legalsó fokáért harcoló alakulatok csatájába a nyári átigazolási piacon roppant aktív Málaga szólhat bele meglepetésszerűen. A gárdát eddig sem illett kézlegyintéssel elintézni, bárkire veszélyes volt, de hosszútávon azért mindig kijött a különbség. Az előző idényt még a 11. helyen zárta, ám a klub arab tulajdonosa, Abdullah al-Tani mert merészet álmodni, és a nemzetközi kuparészvételt tűzte ki célként. Ennek érdekében olyan rutinos játékosokat szerződtetett, mint Ruud van Nistelrooy és Joris Mathijsen (mindkettő a Hamburgtól érkezett) Jérémy Toulalan (Olympique Lyon), illetve két spanyol válogatott szélső, Joaquín (Valencia) és Santi Cazorla (Villarreal). Ahhoz képest, hogy legutóbbi feljutásukat követően csupán a negyedik idényükre készülnek a világ egyik legerősebb bajnokságában, merész vállalkozás, de miután a pénz határozza meg a keret erősségét, nem eleve elrendeltetett és kivitelezhetetlen. Az első fordulóban meg is mutathatják magukat országnak-világnak a Barcelona ellen pályaválasztóként.

A további három, dobogóra is esélyes klub, az Atlético Madrid, a Valencia és a Sevilla egyaránt átalakulási folyamatban van: mindenhonnan távoztak kulcsemberek. A fővárosiaknál elsősorban Sergio Agüero pótlása tűnik a legnehezebb feladatnak – csak rábólintott a Manchester City ajánlatára, hiába óvta őt honfitársa, Carlos Tévez, mondván: hideg van és minden drága –, de a szintén Manchesterbe, bár ott a Unitedbe tartó David de Gea helyett is új kapust kell találniuk, valamint Diego Forlán is távozhat. A Chelsea-től kölcsönbe kapott belga ígéretként elkönyvelt Thibaut Courtois akár ki is állhatja a próbát. A támadósorba Falcao (Porto) érkezett, Giuseppe Rossi (Villarreal) még érkezhet. Velük azért jóval merészebb célokat lehet kitűzni, mint nélkülük.

A Valenciában több egyelőre a távozó, mint az érkező – előbbiek között ott találjuk a rutinos szélsőt, Joaquínt –, de a „davidlanításon” túljutó, Villa, Silva nélküli idényt nemcsak túlélő, hanem végül bronzéremmel záró klub Sergio Canalesszel (Real Madrid) és a madridi nevelésű Daniel Parejóval (Getafe) tovább acélosodhat. Sevillában is új csapat van születőben, a távozók közül a válogatott balszélső, Diego Capel talán mind közül a legérzékenyebb veszteség, még akkor is, ha az előző idénye felejthetőre sikerült. A bajnoki negyedik Villarreal aligha tudja megtartani otthon a pozícióját, bár a Bajnokok Ligájában a dán Odense ellen küzd a csoportkörbe jutásért – az idegenbeli 1–0-s vereség után várhatja a hazai visszavágót –, ami azért még így is megvalósítható feladat. Jó lesz a nemzetközi kupaporondon belekapaszkodnia valamibe, mert a bajnokság nem sok jót tartogat számára.

Miután az előző kiírásban a nemzetközi kupaindulásról mindössze egy hellyel lemaradó, nyolcadikként végző Espanyolt a 18. helyen már kieső Deportivo La Corunától mindösszesen hat(!) pont választotta el, dőreség lenne a középmezőny együtteseit illetően bármiféle erősorrendet felállítani. A monstre, 38 fordulós bajnokság során alapjaiban változhat meg minden. Nem is kellenek olyan hosszú győztes vagy éppen vesztes szériák, a csapatok több „emeletet" képesek liftezni akár fordulónként. Ilyen szempontból a spanyol bajnokság vége pont olyan volt, mint általában egy szezon eleje szokott, amikor még nagyban megy a helyezkedés. Sőt, ezúttal a kupaindulást jelentő helyek is elérhetőbbnek tűnnek, mint korábban, tekintve, hogy oda tradicionálisan pályázókról sem lehet biztosan tudni, a megváltozott erőviszonyok között mire lesznek képesek. És nyugodtan ide vehetjük a másodosztályból bajnokként feljutó Betist, valamint az ezüstérmes Rayo Vallacenót, hiszen mindkét klub a nem túl régmúltból is rendelkezik élvonalbeli rutinnal. (Ellentétben a rájátszásból feljutó Granadával, amely 35 év után játszhat a legjobbak között, és ebben az időszakban 26 idényt a harmadik-, negyedik vonalban tudott le).

Megállapítható tehát, hogy Spanyolországban egy dolog állandó csupán, de az nagyon: méghozzá az FC Barcelona és a Real Madrid külön meccse – a közvetlenül mögöttünk hagyott hét szezonból hatszor ezt a két klubot találhattuk az első és második helyen, és egyébként sem idegenszerű a szituáció –, de erről fentebb már értekeztünk eleget.

David Villa Luis Aragonést és Samuel Eto'ót is lekörözheti

A Barcelona világ- és Európa-bajnok támadója, David Villa remek formát mutatott a felkészülési időszakban. Ellentétben az elmúlt esztendőkkel ezúttal nem vetődött fel eligazolásának lehetősége – korábban a Valencia minden nyáron az érte befolyó összegből gondolta helyrehozni adósságát, erre végül 2010-ben került sor –, világversenyen vagy korosztályos tornán sem kellett pályára lépnie, mint több társának, így a regenerálódás után kellően feltöltődve vághat neki az új esztendőnek. Kell is az erő, mert barcelonai belépője nem sikerült éppen rosszul, bár azért sikerülhetett volna jobban is. A Valenciában valóban teljesen más szerepet töltött be, és feladatot látott el, ettől függetlenül a gránátvörös-kékeknél hullámzóan teljesített, néhol heteken át észrevétlen tudott maradni. Már szerződtetésének jogossága is felvetődött olykor, ami nonszensz, ha azt vesszük figyelembe, hogy személyében a spanyol bajnoki örökrangsorban elöl helyezkedők egyetlen aktív tagja futballozik a katalánoknál. (Zárójelben jegyezzük meg, amint a 228 gólos Raúl, a ranglista harmadik helyezettje hazatérne a Bundesligából, Villa a második helyre szorulna a rangsorban az aktívak mezőnyében.)

David Villa az előző idényben 34 bajnokin 18 alkalommal vette be az ellenfelek hálóját, jelenleg 158 gólnál tart. Az örökrangsorban mindez jelenleg a 14. helyhez elég, barcelonai évében olyan legendákat előzött meg, mint Julio Salinas (152), vagy a számunkra különösen is kedves emlékeket ébresztő Puskás Ferenc (156). Belátható távolságon belül most Luis Aragonés (160) és Samuel Eto'o (162) található, ha csak súlyos sérülés nem jön közbe, David Villa alighanem még az idén két pozíciót javít.

Itt – is – ejtsünk szót a sok szempontból megkerülhetetlen párosról, Lionel Messiről és Cristiano Ronaldóról, akik elképesztő termelékenységről tanúbizonyságot téve lépkednek egyre feljebb ebben a rangsorban. Az argentin hét idény alatt szerzett 119-et, a bemutatkozó első, és a ráhangoló következő három idényt követően érdemes megnézni a közelmúltbeli termést, amit sorrendben 23, 34, 31 gólt jelent esetében. Ismerve és látva az ellenfelek részéről őt övező megkülönböztetett figyelmet, ritka kiváló eredménysor. És akkor mit szóljunk a portugálról? Cristiano Ronaldo már érett harcosként, aranylabdásként került a madridi tűzvonalba 2009 nyarán, a bizalmat előbb 26, majd 40 góllal hálálta meg szezononként. Utóbbi gólkirályi címet is jelentett számára, meccsenkénti közel 1.18-as átlaggal zárt. Sőt, a két PD-idényét tekintve is egy fölött van (közel 1.05). A legtermékenyebb spanyol bajnoki góllövők között messze nincs senkinek ilyen átlaga. A listavezető Telmo Zarra 252 találattal és 0.91-es átlaggal zárt, igaz 1941–1955 között, még egy teljesen más világban.