Hadvezér és tűzoltó – Kubala-sorozat, 5. rész

 

Alapvetően két embertípus létezett az 1960-as évek futballvilágában: akik gyűlölték Helenio Herrerát és az Inter-szurkolók. Kubala László az előbbiek közé tartozott. Az amilyen zseniális, olyan mániákus argentin edzőfejedelem 1958-ban vette át az edzői munkát a Barcelonánál, s hat év után bajnoki címhez juttatta a katalán együttest, ám már a következő idény közepén morális válságba sodorta, miután 1960 januárjában összerúgta a port a közönség kedvencével, és száműzte őt a csapatból. A mendemondák szerint az edzőnek az nem tetszett, hogy Kubala olykor a pohár után nyúlt. Egy ízben úgy fogalmazott: „Kubala nagy futballista, de még nagyobb ivó." A Real Madrid spanyolországi hegemóniájának megtörése után a Barcelona a Bajnokcsapatok Európa-kupája elődöntőjében az európai trónról is le kívánta taszítani a fővárosi együttest, ám „Kuksi" – és a szolidaritásból szintén távol maradó honfitárs, Czibor Zoltán – nélkül ez nem sikerülhetett: mindkét meccset 3:1-re megnyerte a Real Madrid, amely aztán sorozatban ötödször is elhódította az Európa-kupát.

 

A klubvezetőség nem bocsátotta meg Herrerának a kudarcot, és menesztette (hogy aztán 1964-ben és 1965-ben BEK-et nyerjen az Interrel, s a catenaccióval hosszú évekre meghatározza a világfutball taktikai fejlődéstörténetét). A bajnokságot újfent megnyerte a Barca, de a Vásárvárosok Kupája döntőjének visszavágóján (az első meccs 0:0-ja után 4:1-es siker következett, immár Kubalával és Cziborral) már Enric Rabassa ült a katalán kispadon, és vele veselkedett neki a csapat a BEK küzdelmeinek. A nagy célok közül az egyik sikerült: a Real Madridot már a nyolcaddöntőben kiütötte a nyeregből. Tegyük hozzá, hogy a párharc a Real Madrid hívei körében máig a csalás szinonimája, talán nem is véletlenül: a 2:2-re végződő első, madridi mérkőzés után a 2:1-es katalán sikert hozó barcelonai visszavágón négy szabályosnak látszó madridi gólt érvénytelenített Reg Leafe angol játékvezető. A másik célját viszont nem érte el a Barca és Kubala: a Real kiejtése után a csehszlovák Hradec Královén (4:0, 1:1) és a Hamburgon (1:0, 1:2, 1:0) túllépve eljutott ugyan a BEK-döntőig, de nem tudta megnyerni. Noha Kocsis Sándor és Czibor is betalált, a hős egy másik magyar lett: a Benficát irányító edző, Guttmann Béla. A portugál együttes 3:2-re nyert, és hogy még keserűbb legyen a pirula: Bernben, a Wankdorf Stadionban volt a finálé, amelyben hét évvel korábban az Aranycsapat elbukta a világbajnoki döntőt Nyugat-Németország ellen. Különösen Czibor érezhette úgy, hogy el van átkozva a svájci fővárosban, hiszen ismét gólt szerzett a döntőben, és ismét 3:2-re kapott ki a csapata...

Az 1961-es BEK-döntő volt a 34 éves Kubala utolsó hivatalos mérkőzése a Barcelona mezében. A klub életében is lezárult egy korszak: a kapus, Antoni Ramallets bejelentette visszavonulását (bár egy évig még maradt), Justo Tejada átszerződött a Real Madridhoz, Czibor az Espanyolhoz, Luis Suárez az Interhez, Herrera után. Tizennégy évig nem nyert bajnokságot a Barca.

Kubala maradt edzőnek. De előtte még futballozott egy jót, az 1961. augusztus 30-án rendezett búcsúmeccsén, amelyben nem az a pláne, hogy a Barca legyőzte 4:3-ra a francia Stade de Reims csapatát, hanem az, hogy Laci tiszteletére erre az alkalomra a gránátvörös-kékek mezében futballozott a Real Madrid két ikonja, Puskás Ferenc és Alfredo Di Stéfano. (Korábban, 1956. május 31-én Kubala is játszott a rivális madridiak szerelésében Luis Molowny búcsúmeccsén.)

Összességében Kubala a Barcelona játékosaként 131 gólt szerzett a bajnokságban, 49-et a hazai kupában, hetet a BEK-ben, hatot a VVK-ban, egyet a Latin-kupában. A barátságos meccseket is beszámolva 280-szor volt eredményes a katalánok színeiben.

Az edzői feladat persze egészen újszerű kihívást jelentett, bár kezdésnek nem vallott szégyent: a 13. forduló után negyedik helyen átvett csapatot ezüstéremhez segítette. Az viszont nagy csalódást okozott, hogy a VVK-ban is csak ezüst jutott a Barcának, különösen kellemetlen volt a Valencia elleni döntő első meccse, amelyet 6:2-re nyert meg a vetélytárs (a visszavágó 1:1 lett). A következő idényben jól látszott, Kubalát mind kevésbé motiválja az edzői munka, a sikertelenséget pedig a korábbi kedvencnek sem nézi el a katalán publikum. Amikor 1963 januárjában a bajnokságban csak a kilencedik helyen állt, a VVK-ban pedig a Crvena zvezda ellen idő előtt elbúcsúzott az együttes, Kubala is megkapta az elbocsátó szép üzenetet.

De csak az FC Barcelonától, nem a várostól: az Espanyolnál lehetőséget kapott, hogy újra futballozhasson. Állt elébe a kihívásnak 36 esztendősen, és visszatért a Sarria Stadionba, ahol annak idején, a Hungária játékosaként a Barcelona kinézte magának. Magyar szót is hallhatott, hiszen ott játszott Kuzmann József és Kaszás László is. A kiesés ellen harcoló csapatban hét gólig jutott, hozzásegítve végül is a kék-fehéreket a bennmaradáshoz, amelyet a Sporting Gijón elleni osztályozón vívtak ki. De egy év után nem kívánt tovább játszani, viszont maradt az Espanyolnál, amely edzői szerződést kínált neki, amit annál is inkább elfogadott, mert a csapathoz szerződött Di Stéfano is! Ha már az ármánykodások miatt sem Barcelonában, sem Madridban nem lehettek csapattársak, itt, az Espanyolnál alkothattak nagy párost, még ha az edző-játékos alá-fölérendeltségi viszony esetükben furcsán is festett. Miként az is, hogy „Kuksi" tizenhat éves fia, Branko is a csapatban játszott.

 

Az Espanyolnál töltött három év után Kubala váratlanul országot váltott, sőt a pályára is visszatért: az FC Zürich játékos-edzője lett. Bajnoki meccsen ugyan egyszer sem lépett pályára a svájci együttesben, de a BEK-ben a skót Celtic ellen játszott. A hazai sima, 0:3-as vereség után azonban végleg belátta, ez már nem az ő terepe.

Egy új kaland azonban újra szenvedéllyel töltötte el: az észak-amerikai profi ligába, az akkori NASL-be – az MLS egyik elődjébe – szerződött, az abban az évben, 1968-ban új csapatként beszálló Toronto Falconshoz. Szinte afféle családi vállalkozás volt ez: sógora, a korábbi részekben már sokat emlegetett Ferdinand Daucik volt a menedzser, s ott játszott mindkettőjük fia, Yanko Daucik és Branko Kubala is. Ám nem volt idő a kibontakozásra: a klub egy év múlva csődbe ment. A Torontóban játszott még ugyan 19 mérkőzést (öt gólt szerezve), de játékos-pályafutása 41 évesen menthetetlenül véget ért.

Az edzői viszont folytatódott: visszatért Spanyolországba, és elfogadta a Córdoba ajánlatát. Az utolsó helyen vette át a csapatot, amelyet nem tudott megmenteni a kieséstől, sikerélményként csak az szolgált, hogy a Barcelonát 2:1-re legyőzte. Ezután viszont megkapta élete ajánlatát: a spanyol válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki, és ez 11 évre (1969–1980) adott neki testhezálló elfoglaltságot (bővebben sorozatunk következő részében). A válogatott után két évre visszatért a Barcelonához. Olyan játékosai voltak, mint Bernd Schuster, Allan Simonsen, Hans Krankl és Quini, de mindössze kilenc bajnoki meccs jutott neki, miután az UEFA-kupában váratlanul nagy pofont kapott a csapat. A második körben a Kölnnel találkozott, és Németországban győzött is 1–0-ra. Ám a visszavágón a Rinus Michels irányította kölni együttes 4–0-ra győzött, és minden jelenlévő arról tanúskodott: a Camp Nouban még sohasem alázták meg így a Barcelonát. Edzői pályája ezután hanyatlásnak indult. Négy évre elment pénzt keresni Szaúd-Arábiába az al-Hilalhoz, majd Spanyolországba hazatérve jórészt „tűzoltással" bízták meg. Előbb 1986-ban a Murciánál (még az idény vége előtt lemondott, utódja, Dunai Antal tartotta benn a csapatot), aztán 1987-ben a Málagánál (a másodosztályú együtteshez vitte Szendrei József kapust, majd a feljutás után fel is mondott), 1988-ban pedig az Elchénél (tíz forduló után az utolsó helyen állt a csapat, úgyhogy onnan is idő előtt távozott).

Hatvannégy éves volt 1992-ben, amikor már senki sem várt tőle nagy tetteket, ám a spanyol szövetség kinevezte a barcelonai olimpiai csapat másodedzőjének. Jobb döntést nem is hozhatott volna.