Magyar csatártrió a Camp Nouban – Kubala-sorozat, 4. rész

Kubala László nem „csupán" a sikert hozta meg az FC Barcelonának, gyökeresen új játékstílust is meghonosított. Úttörőnek számított abban, ahogyan a labdát meg tudta csavarni. Ez hasonlóan forradalmi stílusjegye volt, mint később például Roberto Carlosnak az újszerű szabadrúgásai. Csapattársa, az 1960-as aranylabdás Luis Suárez mesélte a Magyarok a Barcáért című dokumentumfilmben: Kubala előtt nem láttak olyan futballistát, aki a szabadrúgást a sorfal fölött lőtte volna el. Szintén újszerű volt, hogy a tizenegyes ellövése előtt megtorpant egy pillanatra (szabály erről még nem rendelkezett). Mivel Kelet-Közép-Európából jött, a dörzsöltség sem állt távol tőle: ha vezetett a csapata, az utolsó percekben gyakran bevitte a labdát az egyik sarokba, és ember nem volt, aki el tudta volna venni tőle a lefújás előtt. Robusztus alkata ellenére meglepően dinamikus és technikás játékos volt.

Nem csoda hát, hogy az 1951–1952-es, „ötkupás" idény első számú csillagáért hisztérikusan rajongott a közönség. Vonzereje nemcsak sportolóként, férfiként is feltűnést keltett – egyre több nő ment ki a Barca mérkőzéseire. Olyannyira, hogy a hatvanezer férőhelyes Les Corts Stadion már szűknek bizonyult, Barcelona új, hatalmas aréna után kiáltott. A magyar csodacsatárt mindenkinek látnia kellett.

Az új stadiont, a klub mai otthonát, a Camp Nout 1954-ben kezdtek el építeni, 1957-ben adták át, és a nyitó meccsen 90 ezer nézőnek jutott hely. Ifjabb Kubala László gyakran emlegeti elérzékenyülve, gyerekként milyen sokan veregették meg a vállát a Camp Nou nyitó meccsén, mondván: „Ugye, tudod, hogy ezt az édesapád miatt építették?"

Az 1952–1953-as idényben a Barca jószerével megismételte az előző, „ötkupás" évadot: megvédte címét a bajnokságban és a kupában (a döntőben a Bilbaót győzte le, az egyik gólt a magyar játékos szerezte), a Szuperkupát pedig ismét játék nélkül vehette kézbe. Kubalának azonban sok vesződséggel is járt az idény, több sérülés hátráltatta. A bajnokságban tizenegy, a kupában hat mérkőzésen tudott pályára lépni (előbbiben hét, utóbbiban hat gólt jegyzett). Klasszikus futballistasérülések (fejsérülés, szalaghúzódás) is kínozták, de a pályafutása is csaknem ráment arra, hogy elkapta a tbc-t. A tüdőtuberkulózist 1952 szeptemberében diagnosztizálták nála, öt hónapot kellett kihagynia miatta. A gyorsabb gyógyulás érdekében a jó levegőjű Monistrol de Calders településen töltött hónapokat, a helyi kiscsapatban is pályára lépett néhány meccsen – 1991-ben a Barca öregfiúkcsapatával vissza is tért a mesés falucskába, ahol a pálya melletti parkban emlékműve is áll. A katalóniai éveit megkeserítő sérüléseit idős korában így összegezte: „Ötvenegy és hatvan között tizenkilenc súlyos sérülésem volt. Akadt köztük két fejsérülés, izomszakadás, szalagsérülés, még tbc-fertőzés is. A legsúlyosabbak a térdsérüléseim voltak, a jobb lábammal sokat kínlódtam."

A Barcelonára aztán 1954 és 1957 között négy szűk esztendő köszöntött. Ezalatt semmit sem nyert (hiába váltotta a kispadon Ferdinand Daucikot Sandro Puppo, majd Plattkó Ferenc és Domenec Balmanya), a rossz széria 1957-ben, az Espanyol ellen 1:0-ra megnyert kupadöntővel ért véget. A hol sérült, hol egészséges Kubalának ekkor is akadtak azért nagy meccsei: hat csapat ellen is triplázni tudott (Celta Vigo, Deportivo La Coruna, Hércules, Jaén, Málaga, Valladolid). Legjobban az 1953–1954-es idénye sikerült, amelyet 23 góllal fejezett be, ami a góllövőlista második helyéhez volt elegendő.

A gólkirály egy argentin lett, aki a legtöbbet tette azért, hogy a Barcelonától évekre a Real Madrid vegye át az uralmat Spanyolországban: Alfredo Di Stéfano. Pedig úgy volt, hogy ő is Kubala csapattársa lesz, a katalánok már megegyeztek a River Plate-tel, a „Szőke Nyíl" meg is érkezett Barcelonába, éppen „Kuksi" fogadta a pályaudvaron és adott neki ideiglenes szállást. De aztán Santiago Bernabéu, a Real Madrid elnöke kijárta a spanyol szövetségnél, hogy a játékjogát inkább a fővárosi klubnak adja ki. Három évvel azt követően, hogy Kubalát a Barca csaklizta el a Realtól, Di Stéfano madridi szerződtetésével kvittek lettek a felek. A Real–Barca rivalizálás ekkoriban kezdett csúnyán, máig hatóan elmérgesedni. Nincs magyar futballista, aki több el Clásicón lépett volna pályára, mint Kubala. Igaz, nem sok sikerélménnyel gazdagodott a Real elleni összecsapásokon. A bajnokságban 13 klasszikuson szerepelt, az 1952–1953-as idényben kiállították, mert kakaskodott Joaquín Olivával, és csak a két utolsón szerzett egy-egy gólt, ráadásul azokat a meccseket is elbukta a csapata (3:5 és 2:3).

Ez persze nem tántorította el a Real Madridot attól, hogy továbbra is, éveken át ostromolja „Lászit" – Bernabéu elnök ugyanis nem érte be azzal, hogy megakadályozta a Kubala, Di Stéfano páros barcelonai összeállását, minden vágya volt, hogy ez a duó a Realt repítse minél magasabbra. Egy ízben vendégül látta Kubalát a madridi stadionban, majd egy kitöltetlen csekket adott a kezébe, mondván: bármekkora összeget ráírhat, ha átszerződik a királyi klubhoz. Kubala azonban megerősítette a Barcához fűződő hűségét, s azt tanácsolta Bernabéunak, hogy ne éljen vissza a hatalmával.

Kubala inkább azon fáradozott, hogy olyan csillagokat csábítson a katalán egyesülethez, akikkel kiegészülve a Barca felveheti a versenyt a Reallal. Az 1956-os forradalom a kezére játszott, hiszen a Honvéd a Bilbao elleni BEK-meccs miatt elhagyta az országot még a szovjetek benyomulása előtt, aztán hónapokig nem tért haza, nyugat-európai, majd dél-amerikai túrára indult. A klasszisok közül hárman, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán végleg a szabad világot választották. Kubala hívta fel a Barca akkori elnöke, Francesc Miró-Sans figyelmét arra, hogy vétek lenne nem megpróbálkozni a három magyar csatár leigazolásával, még úgy is, ha eltiltás sújtja őket, ahogy korábban Kubalát, mert lényegében ingyen megszerezhetők. Östreicher Emil menedzser, a Honvéd korábbi technikai vezetője közbenjárására Puskás végül a Real Madridot választotta, Kocsis és Czibor azonban engedett a Barca csábításának. Érkezésükkel újabb sikerkorszak vette kezdetét: a két új magyar 1958 őszétől léphetett tétmeccsen is pályára, s az idény végén – hat év böjt után – újra bajnok lett a Barcelona. Ekkor már a híres-hírhedt argentin Helenio Herrera volt a csapat edzője.

Egy évvel korábban a nemzetközi színtéren is letette névjegyét a klub azzal, hogy megnyerte az első alkalommal kiírt, 1955-től 1958-ig tartó Vásárvárosok Kupáját, a döntőben London válogatottját győzve le 8:2-es összesítéssel (2:2, 6:0). Ám az 1959-es bajnoki cím után már nagyobb diadalra vágyott, hiszen először indulhatott a BEK-ben – abban a sorozatban, amelynek addigi négy kiírását rendre a Real Madrid nyerte meg. Sosem tudjuk meg, hogy a Barca „Kuksival" képes lett volna-e megszakítani a Real nagy sorozatát. Mindenesetre a két spanyol óriás összefutott az elődöntőben, és Kubala nem játszott, miután 1960 februárjában összerúgta a port Herrerával, az edző kitette a keretből, pedig az addigi hat BEK-meccsen hétszer volt eredményes. Ráadásul szolidaritásból Czibor sem lépett pályára addig, amíg nem rendeződik honfitársa helyzete. Nélkülük a Barca sima kettős vereséget (1:3, 1:3) szenvedett az elődöntőben (magyar vigasz, hogy Kocsis egy, Puskás három gólt szerzett a párharcban), majd a Real Madrid az ötödik Európa-kupáját is elhódította. A helyzet megoldása nem tűrt halasztást: egyértelmű volt, hogy vagy az edzőnek, vagy Kubalának távoznia kell Barcelonából.